Én is, boldog új évet kívánok kedves mindnyájuknak.
Asszonyom, köszönöm a kedves meghívást, köszönöm, hogy barátai között én is eszébe jutottam, és meginvitált Szilveszter estére úri házához. Önök bizonyára pompásan fognak mulatni, malac jár körbe-körbe, ropogósra sülve, citrommal a szájában […], pont tizenkét órakor sötétség támad és nagyot durran a pezsgős flaskó dugója, és önök mosolyogva, boldogan kívánnak boldog új esztendőt egymásnak.
Én is, boldog új évet kívánok kedves mindnyájuknak. Kívánom, hogy az elkövetkező év boldogabb legyen, mint ez volt.
És kívánom, főleg azt kívánom, hogy az önök kedves otthona, az önök vidám gondtalansága ne legyen csak izolált jelenség, ne legyen csupán egy boldog kis sziget a boldogtalanság nagy tengerében, legyen körülötte sok, igen sok ilyen boldog fészek, ilyen szerető otthon, mint az önöké.
Önök, asszonyom, jó magyar emberek és tudom, hogy nem kívánhatok önöknek szebbet és jobbat, mint hazánk javát, mint testvéreink boldogulását.
Minden jót kívánok önöknek, de csak levél útján. Én a magam részéről nem lehetek jelen szilveszteri vacsorájukon, másfelé vezet az utam.
Ha talán érdekli, megmondom, hova megyek. Kiskőrösre. Asszonyom, szinte látom az ön csodálkozó arcát. Szinte hallom ámuló kérdését: mit keresek én Szilveszter éjszakáján Kiskőrösön? Én, aki régi pesti ember vagyok, társaságbeli ember, miért megyek pont az év utolsó napján, amikor egész Pest talpon van, miért megyek a Kiskunság legdélibb zugába?
Szinte látom, hogy hitetlenkedve rázza meg szép bubifejét. Pedig úgy van. Én valóban oda megyek. Oda megyek pár barátommal, írókkal, a Petőfi Társaság tagjaival. Oda megyünk minden esztendőben. Ott ugyanis van egy kis nádfedelű ház. Alacsony, ósdi kis parasztház, így áll már száz és egynéhány évek óta.
Egyetlen ablaka szinte félénken néz az utcára. Három szoba van benne, azaz hogy csak kettő, mert a középcső szobácska a konyha, ahogyan ez régi parasztházakban divatos. A házikóban ma nem lakik senki, nincs is benne más, csak egy öreg asztal, és nagyon sok koszorúszalag.
A legtöbb szalag nemzeti szín, piros-fehér-zöld, mert ez a szín illik legjobban ide. Van itt koszorúszalag messze Ausztriából, messze Oroszországból, a tengeren túlról, Afrikából, Amerikából. Halottaknak szoktak koszorút hozni, de itt másképpen van.
Mert az, akinek ezt a sok koszorút hozták, él ma is, sőt élni fog akkor is, amikor mi már régen nem leszünk, mert egy ifjúnak hozták ezt a koszorúerdőt, egy ifjúnak, aki itt született százhat évvel ezelőtt, aki vándorkomédiás volt, pápai diák volt, szabadsághős volt, ember volt, félisten volt és akit örökre elvesztettünk földi szemünk elől a fehéregyházi síkon, huszonhatéves korában. Neve e földön: Petőfi Sándor.
Szilveszter éjszakáján, tíz perccel tizenkét óra előtt, megszólalnak Kis-Kúnság harangjai. Nem zengő, bongó harangszó ez. Vékony csilingelés, kedves csengettyűszó, ez ünnepeli Petőfi születését.
Aztán lampionok sorakoznak a zsuptetős házikó körül, ünneplő közönség tódul be az udvarra, pár ünnepi szó és azután megszólal a kiskőrösi dalárda, amely a maga nemé-ben páratlan. És fölzendülnek az örök nóták: Ez a világ amilyen nagy, Ereszkedik le a felhő, Fürdik a holdvilág az éj tengeré-ben, meg az, hogy „Visszahoztam a keszkenőt / Van már néked más szeretőd / A gyűrűt is visszaadom / Magamnak csak búmat hagyom”.
Én ilyenkor, Asszonyom, elmerengve hallgatom a Petőfi-dalokat. Szinte kísértetiesen hat az ének, itt a kis házikó előtti kertben, ahol megszállott egy éjszakára Petrovics mészáros és felesége Hrúz Mária, Kúnszentmiklósra igyekezvén, és ahol megszületett az apróság, a Szeptember végén és az Apostol lantosa, a János vitéz és a Talpra magyar költője, minden idők legnagyobb poétája.
És hódolok lelkemben a magyar versnek, a magyar dalnak. Kegyeletes kézzel megérintem az első szoba falán egyszerű rámában ékeskedő keresztlevelet, bizonyságát annak, hogy Petőfi Sándor valóban Kiskőrösön született, végiglapozgatom a vaskos, öreg albumot, amelybe beírták nevüket sorra azok, akik itt jártak.
Stratford: Shakespeare szülővárosa ma is abból él, hogy ott dalolt falai között az avoni hattyú. Kiskőrösön pedig nem emlékeztet Petőfire más, mint e zsupfedeles ház, a kifakult szalagok és ezek a dalok, amelyek Szilveszterkor fölcsendülnek az ablak alatt, amely mögött született.
Azután egy sír a temetőben, Kurucz Zsuzsánnának a sírja, akiről így énekelt: „Haza megyek, ölébe vesz dajkám / Az altató nóta hallik ajkán. / Hallgatom s félálomban vagyok már: / Cserebogár, sárga cserebogár.”
De ne legyünk igazságtalanok. Minden rá emlékeztet.
A hepehupás utca, mely mintha Barabás rajza volna, a békés alföldi este, amikor: „szellő űzött felhők mögött merengve jár a holdsugár”.
Távolabb a nagy rónaság, „hova szíve-lelke mindig, minduntalan vissza-vissza vágyott”, a csöndes éj, amikor „rég elhúzták az estéli harangot”, az égboltozat, ahol a „vándordaruk v betűje száll”, minden-minden őrá emlékeztet, aki eltűnt a földi szemek elől, a fehéregyházi síkon, az Úr 1849-ik esztendejében, de aki azért mégis él és élni fog, mikor mi már régen nem leszünk.
Asszonyom, ön, a lelkes magyar asszony, családja, barátai körében gondoljon egy pillanatra Szilveszter éjszakáján a költőre.
És nemcsak ön, minden magyar szív dobbanjon meg egy pillanatra és minden magyar szem nézzen hálás szemmel az ég felé és adjon hálát a Teremtőnek, aki Szilveszter éjszakáján ideadta nekünk legfényesebb csillagát: Petőfi Sándort. (Vén Diák)
(Uj Idők, 1931. újév. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
