A hazai, urbánus étkezési kultúrában az olasz ételek ismeretét már az 1870-es években ki lehet mutatni.
Az itáliai konyha ízeinek megjelenését a vasút terjedése, a vasúthálózatok nemzetközi kapcsolatainak bővülése és az idegenforgalom emelkedése (úti tapasztalatok) is segítették.
De hogyan is készül a makaróni? A tésztát kifúrják, mint egy pipaszárat? Erre a kérdésre kereste a választ az alábbi rajz. A rajzhoz fűzött korabeli kommentár szerint, aki nagyon szereti a makaróni tésztát, jobb, ha nem olvassa el a magyarázatot, legalábbis fegyverezze fel magát „angolos hidegvérrel”.
A képen manufakturális tésztagyártást látunk. A gőzgépre alapozott termelés még nem jelent meg Nápoly élelmiszeriparában. De nézzük, mit is látunk közelebbről.
Leghátul egy félmeztelen munkás lábával keveri össze a lisztet és a vizet. A keverék egy gyúró tartályba folyik át. A tartályban a gyúrást egy hosszú rúd segítségével végzik. Három munkás ül a gyúrórúdon, „furcsa táncot” járnak, mert szabályos ütemre felugrálnak és visszaülnek. Ez a rúd erőkarként működik.
Elöl három legény egy borsajtolóhoz hasonló eszközt forgat. Ez az eszköz adja meg a makaróni közismert formáját. A meggyúrt tésztát átemelik egy másik tartályba, amelyből a sajtoló nyomása folytán, hosszú szalagban jön ki a kész makaróni. A sajtolóból hosszan kikanyarodó tésztaszalagot egy munkás időnként elszakítja.
Az elkészült friss tésztát a nápolyi nap szárítja ki. A makarónigyártó manufaktúrák előtt az utcára kiakasztott tésztát „por és legyek milliói lepik meg”, de megdézsmálják az éhes gyerekek is, le-leszakítva egy darabot a száradó tésztából.
Itt a vége, fuss el véle.
Forrás: http://timelord.blog.hu
A cikk eredetije ITT olvasható.