Csodaszép nap volt, pedig szemerkélt az eső. Sose felejtem el, 1914. június 21-ét írtunk.
Fortepan- történetek
Csodaszép nap volt, pedig szemerkélt az eső. Sose felejtem el, 1914. június 21-ét írtunk. Ott készült ez a megsárgult fotográfia. Engem az alsó sorban látnak, középen guggolok, az elfekvő Holzmeyer és Kovács II. között. Az a kun képű magyar gyerek, az voltam én húszévesen. És tudják, kivel játszottunk? A nagy Fradival! A bajnokkal. Micsoda csapat volt! A kapuban Fritz, az óriás, a balbeck Rumbold, a pesti dámák titkos kedvence, fedezetsorban Tóth Potya, az agytröszt, és elöl a 72. percben beálló Schlosser.
A nagy Slózi, aki 33 góllal lett gólkirály előző évben. A meccs végén csókolommal köszöntünk neki.
A Slózi akkora ember volt, hogy ódát írtak hozzá, mikor a 25. válogatottságát ünnepelte.
A sportlap is lehozta. „Franzstadban ma ünnepelnek / ünnepelnek egy görbe lábat / százezer ifjú eszményképe / szemem örömtől könnybe lábad / Slózi, egy új korszakot írt históriánkba a te görbe lábad.” Hétszer zörgött a hálónk, a végeredmény: FTC–KBC: 7:0. Mit bántuk mi, hiszen egy pályán futkostunk a legnagyobbakkal! Vasnemzedék. Így emlegették a mi évjáratunkat a futball világában. Még az unokámnak is azt meséltem, hogy azok voltak a nagy idők, mikor magyar csapatban Schlosser, Schaffer és Steinitz együtt támadott.
Rendkívüli sportélet volt a tízes években a Monarchiában, de különösen nálunk. Irigykedtek a sógorok, akit csak tudtak, besoroztak a k. und k. seregbe. Mikor az újpesti Ludwigot meg akarta szerezni a Wiener SC, bevonultatták a bécsi regimentbe. Nem csoda, hogy aláírt az osztrákokhoz, csak hogy kijöhessen a laktanyából. A válogatottak persze kimaradtak a szórásból. Schlosser Imre is „derzeit untauglich” (jelenleg alkalmatlan; a szerk.) minősítést kapott. Még az olyan kisvárosi csapatokat is, mint a miénk, állandóan átszervezte a katonai behívó. A gólerős Szurdit elvitték Fiuméba, a tengerészethez. További két csatárunk zupált be abban a szezonban. Ki fog így gólt lőni? Ez a kérdés foglalkoztatott minden drukkert tizennégy kora nyarán.
Abban az évben már vidéken is pezsgett a futballélet. Emlékszem, Győr, Pozsony, Temesvár, Kolozsvár is feliratkozott a számottevő hazai csapatok közé, ahol komoly pályát építettek, többezres lelátóval.
Akkoriban finom úriemberek kergették a labdát. A keménységéről ismert Manglitz műszaki iroda tulajdonosa volt, a jól fejelő Bródy a gázgyár könyvelője. Weisz okleveles gyógyszerész, Schlosser Imre pedig városházi tisztviselő a vízvezetékosztályon. Mindezt megírták a lapok, szóval igaz volt. Megjegyzem, hogy a sportrovatban több játékosnál közölték a vallását (innen tudjuk, hogy Borbás dr., Rumbold és a BTC-ből Szendrő is római katolikus volt), de aztán több szurkoló beírt a lapnak, hogy nincs értelme felekezetek szerint osztályozni sportembereket, úgyhogy ez abbamaradt.
Bizakodva vártuk a következő szezont. Erre fel egy Gavrilo Princip nevű barom egy hétre rá, hogy a Fradit fogadhattuk, megölte a trónörököst és kedves feleségét. Jó időre lőttek a bajnokságnak.
*
A veterán: Tizennyolc telén keveredtem haza Szibériából, merthogy orosz fogságba kerültem. A táborban sem szűnt meg a futballélet. Udvariassági meccseket játszottak a tisztek. Na, ilyet se pipáltam még! Ha a labda egy századosnál volt, a rangban alacsonyabb tőle el nem vehette, ellenben ha magasabb rangú közeledett, kötelessége volt a bokát összevágni, magát meghajtani, s átengedni a labdát neki. Miközben éheztünk, fáztunk, a tífusz tizedelte a fogolytábort. Ki érti ezt? Csak álltunk, és bámultunk. Már aki tudott állni, mert az én bal lábamat még a visszavonulás idején levágták. Elüszkösödött.
Kezembe került az a régi fénykép, mikor a Fradi nálunk játszott. Bejelöltem grafittal, aki megmaradt a háborúban. Nézzék csak a képet: három játékos meg a mecénásunk civilben, a bal szélen. Neki viszont mindene odalett. Így ért véget a futball minálunk. Elfogytak a játékosok.
Gazsó L. Ferenc – www.magyarnemzet.hu
