Gulag – A személyi akta alapján akár még a hozzátartozó sírhelye is megtalálható Oroszországban
Az oroszországi magyar vonatkozású levéltári iratfeltárás történetében az eddigi legnagyobb mennyiségű adatátadás zajlik: december 1-jéig öt szakaszban összesen 682 131 nyilvántartó karton másolata kerül a Magyar Nemzeti Levéltárba. Az információs kárpótlással megnyílik az út, hogy a családok megadhassák a végtisztességet a Gulag- és a GUPVI-lágerekben elhunyt szeretteiknek. A Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapján, november 25-én az áldozatokra emlékezünk.
Családi találkozókon nem sok szó esett az áldozatokról, de azt tudni lehetett, hogy Illés orosz fogságba esett. A dátumok csak növelték a hiányérzetet (1917–1945), és a félmondatok: felesége, kisfia – aki hadiárvaként nőtt fel – sokáig hazavárta. Fennmaradt egy szóbeli visszaemlékezés a 60-as évekből, egykori bajtársa már a halálán volt, amikor elmondta: Szűcs Illésnek nem kellett volna meghalnia. Az orosz partizánok elfogták, és a foglyokat megtizedelték. A bajtárs beszámolója szerint szeme előtt őszült meg egy mellette álló rab, amikor felfogta, hogy a számolásnál ráesett a tízes, és nyomban agyonlövik.
A civil lakosság sem úszta meg a háborút. A szerencsétlen sorsú emberek összefogdosása mindenütt ugyanazon forgatókönyv szerint zajlott: azt mondták, csak egy kis munkára viszik őket, vagy azzal az átlátszó ürüggyel terelték össze az embereket, hogy a szomszéd városban kapnak majd igazoló papírokat. Legtöbb esetben a málenkij robot hosszú évekig tartott, az igazoló papírokért jó messzire kellett menni, és jó sokára állították ki azokat – kommentálja a történteket kesernyés iróniával Bitay László Hat ló – negyven ember? című, kiadatlan emlékiratában. Hieronymus Bosch pokolbéli kínokat ábrázoló képeit idézi helyenként a kolozsvári matematikus részletgazdag beszámolója 1944 őszéről: „Betereltek mindnyájunkat a börtönudvarra. Felcsattogtunk a vaslépcsőkön, egy első emeleten levő cellába huszonötöd magammal beszámoltak, s azzal ránk zárták az ajtót. A nehéz vasajtó döndülése jelezte tehát felszabadulásunk kezdetét.”
A rabokat – mert ettől kezdve már nem volt kétséges, hogy azok – az elosztóhelyen szétválogatták és bevagonírozták. „Két barakk között még utoljára megpillantottuk egymást apámmal, felemelt kézzel búcsút intettünk, s azután apám örökre eltűnt a szemem elől. Hogy mit éreztem 16 éves fejemmel ezen elválás pillanatában, nehéz lenne leírni; elég, ha annyit mondok, hogy életem eddigi szakaszában soha még hosszabb időre nem váltam el otthonról; borzasztó gyámoltalan, elhagyatottsági érzés kerített hatalmába, amit csak az a tudat enyhített valamennyire, hogy pár nap múlva kiszabadulok, s brassói rokonaim segítségével rövidesen hazamegyek Kolozsvárra. Sajnos, nem így történt.”
A második világháborús hadi események következtében mintegy hatmillió ember került szovjet hadifogságba. Ha a lakosság számát tekintjük, legnagyobb arányban Magyarországról származtak a foglyok (nemzeti hovatartozásuk alapján 55 százalékuk német, 16 százalékuk japán, 15 százalékuk magyar, 6 százalékuk román, 3 százalékuk osztrák volt…) A sok millió rabot nagyjából négyezer lágerben helyezték el, elosztásukkor cirill betűkkel rögzítették adataikat – hallás után, ezért helyenként torzult formában. Ménfőcsanak például cirill betűs írással így szerepel egy kartonon: Djermencsanak.
– Moszkvában, az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban (RGVA) található a Szovjetunió lágereiben raboskodott foglyok jegyzéke. Megközelítőleg hatmillió kartoték, amely az 1939 után hadifogságba került katonák és az otthonaikból elhurcolt civilek adatait tartalmazza – mondja Szabó Csaba, a Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) főigazgatója, az Orosz–Magyar Levéltári Vegyes Bizottság társelnöke.
– Az oroszországi magyar vonatkozású levéltári iratfeltárás történetében az eddigi legnagyobb mennyiségű adatátadás zajlik: december 1-jéig öt szakaszban összesen 682 131 nyilvántartó karton másolata kerül a Magyar Nemzeti Levéltár megőrzésébe, ami 1 364 262 digitális felvételt jelent. A moszkvai kollégák most azokat a kartonokat válogatják ki az adatbázisból, amelyeken feltüntették a magyar állampolgárságot vagy származási helyként Magyarországot. Ez alapján azonosították például Gangl vagy Gangli(?) Dénest, akinek a kartonján a neve mellett csupán a születési helye és éve szerepel, mindez fonetikus, cirill betűs írással, jelentős elhallással. Már csak a hasonló esetlegességek miatt sem lesz egyszerű feladat az adatok feldolgozása.
A második világháború végén természetesen azonnal felmerült a hadifoglyok felkutatásának igénye, de a Szovjetunióban raboskodók köre ekkor még egyre bővült: a „felszabadító” Vörös Hadsereg civil lakosok tömegeit hurcolta el épp „egy kis munkára”. Az 1947-es békekonferencián ugyan megszületett a döntés, hogy a foglyokat, amint lehet, haza kell szállítani – a hatóságok ezt követően elengedtek százezer embert –, de átfogó hadifogolycsere-egyezmény nem készült.
A Szovjetuniónak nem állt érdekében. Több ütemben szállítottak haza foglyokat Magyarországra, a szabadon bocsátás azonban közel sem volt teljes körű. A Rákosi-rendszer az ötvenes években „megoldottnak” nyilvánította a hadifogolykérdést, a málenkij robotra hurcolt civilekkel nem is foglalkozott. A Szovjetunióba deportált magyarok sorsa egészen a Kádár-korszak végéig tabunak számított.
Sorstársaihoz hasonlóan Bitay László is csak a rendszerváltozást követően – közel fél évszázaddal az események után – beszélhetett nyíltan az embertelen bánásmódról.
Útja több mint három hétig tartott Kazany városáig. „Naponta egy hadifogoly orvos néhány őrtől és fogolytól kísérve végigjárta a szerelvényt, az őrök megdöngették a vagonok ajtaját s bekiáltottak, hogy van-e beteg vagy halott? […] Az összezártság, a sok nélkülözés, az állandó éhség és szomjúságérzés s ezen felül a tetvek kellemetlen csípései az emberek pszichikumát is aláásták lassanként. Így egyesek agresszívakká váltak, de voltak olyanok is, akik bezárkózással feleltek a megpróbáltatásokra: alig reagáltak a köröttük történő dolgokra, maguk elé bámultak, s magukban gyötrődtek. A mi vagonunkban is volt egy ilyen depressziós.
Ez egy éjszakán – éppen a nagy ukrán síkságon vánszorogtunk ismeretlen célunk felé – se szó, se beszéd kiugrott a marhavagon kicsi ablakán, s megpróbált szökni. Szerencsétlenségére éppen teliholdas felhőtlen éjszaka volt, így az őrség számára a tágas hómezőn mozgó pont könnyű célpontot jelentett. […] Ha a létszámban hiány mutatkozott, az első kínálkozó alkalmat felhasználták a pótlásra: az állomásokon jövő-menő helybeliekből egészítették ki a transzportot. Sőt egy alkalommal még a vonatot indító forgalmistát is bedugták a foglyok közé. Nekik nem számított, hogy a fogoly szőke-e vagy barna, sovány-e vagy kövér, csak egy volt a fontos: a létszám.”
– A közelmúlt szovjet jelenléte a málenkij robottal hozta el az első nagy traumát hazánkba. Tömegeket érintett, traumatizálta a lakosságot, ráadásul tabu lett, a rendszerváltozásig beszélni sem lehetett róla – sorolja a háborús nemzedék megnyomorító terheit Földváryné Kiss Réka, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) elnöke, az Orosz–Magyar Levéltári Vegyes Bizottság tagja. – A Gulag-emlékév felhozott nagyon sok családi történetet, megmozgatta a társadalom emlékezetét lokális szinten is. Egyes családokban, ahol évtizedeken át hallgattak a GUPVI-lágerekről, már a dédunokák eszmélnek rá, hogy sorsuk nem független a felmenőiktől. A magyar társadalom olyan fokon érintett, hogy mindenkinek van valaki a látókörében – legtöbb esetben közvetlen családtag –, akiről tudni lehet, hogy hadifogságba esett, vagy az otthonából hurcolták el a Szovjetunióba.
Kenyérpusztítók
A tavaly elhunyt matematikaprofesszor, Bitay László kilencvenéves koráig hordozta testén a fogságban szerzett sebek hegeit, mégis, amikor már lehetett, közvetlen hangnemben beszélt sérülésről, betegségről: „Megérkezésünk másnapján elvették ruháinkat, s elvitték valahová a táboron kívül fertőtleníteni. Ez alatt az idő alatt meztelenen mászkáltunk a barakkban, ami még önmagában nem is lett volna baj, de ekkor már kiütött közöttünk a vérhas, és a betegek naponta többször is kellett, hogy menjenek a latrinára, ami jó 50 méter távolságra volt a barakkunktól.
Ehhez még hozzá kell venni azt is, hogy künn nagyon hideg volt, nem beszélve arról, hogy sok beteg el sem tudott menni a célig… Végre három nap múlva visszakaptuk ruháinkat, s újra fel tudtunk öltözni. A vérhas mellett még egy másik baj is utolért: a jobb bokám alatt a lábfejem külső része megfertőződött s egy csúnya kelés nőtt a lábamra, ami nagyon fájt.” Bitay ennek a kelésnek köszönhette, hogy végül „csak” tizenegy hónapig tartott kálváriája.
Mikor a hazaúton szembetalálkozott egy német hadifoglyokat kifelé szállító vonattal, megértette, „noha a háborúnak vége van, a hadifogságnak egyáltalán nincs még vége, és hogy mi azon szerencsések közé tartozunk, akik az elsők között térhetnek haza a fogságból. A szerencsét kétségkívül annak köszönhettük, hogy erősen lesoványodott, az éhségtől félholt betegek voltunk, akik nemhogy haszonnal nem munkálkodhattunk az ország újjáépítésén, de felesleges kenyérpusztítóknak számítottunk, akik csak bajt okoznak fogvatartóiknak.”
A rendszerváltozást követően Borisz Jelcin ígéretet tett, hogy végre kutathatóvá válik ez a számukra igen kínos történet. Az orosz fél 1992-ben át is adta mintegy 50 ezer Szovjetunióban elhunyt magyar hadifogoly adatait hazánknak, 1998-ban pontosított nyilvántartás eredményeként az adatbázis már 58 749 személyről tartalmazott információkat, mely hamarosan 64 957 főre bővült.
A társadalmi érdeklődés ezzel egy időben természetszerűen felerősödött a hadifogságba esett, majd eltűnt családtagok iránt. Százezrek hiányoznak ma is a családi fényképalbumokból, fiatalemberek, apák, akikre a csonka család képei is emlékeztetnek. A Szovjetunióba elhurcolt magyar politikai foglyok és kényszermunkások emléknapja, november 25-e megidézi a Gulag-lágerekből 1953 őszén hazaérkezett rabok csoportját. És emlékeztet azokra is, akiket hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, vagy a második világháborút követően kiépülő kommunista diktatúrában koholt vádak alapján 5–25 évre száműztek a Gulagra – és nem jöttek haza.
Hosszú éveken át tartó egyeztetés és tárgyalás eredménye ez a mostani adatátadás. Andrej Viktorovics Juraszov, az Orosz Levéltári Ügynökség (Roszarhiv) helyettes vezetője, az Orosz–Magyar Levéltári Vegyes Bizottság társelnöke a folyamat határpontjaként tekint 2019 áprilisára, amikor a Magyar Nemzeti Levéltár és az Orosz Állami Hadilevéltár (RGVA) egyezményt kötött arról, hogy az RGVA digitalizálja a gyűjteményében levő úgynevezett nyilvántartó kartonokat.
– A második világháború idején a Vörös Hadsereg egységei foglyul ejtették, majd a Szovjetunió hadifogolyként őrizte azokat a személyeket, akiknek lehetőség nyílik az azonosítására. Az elmúlt időszakban sikerült megállapítani, hogy mintegy 680 ezer magyar nemzetiségű személy kartonjáról van szó, amellyel a teljes orosz nyilvántartást elérhetővé tesszük a magyar kutatók és a feldolgozást követően minden érdeklődő számára – erősíti meg Andrej Viktorovics Juraszov.
– A kartonokon szerepel a foglyok neve, apja neve, születési éve és helye, nemzetisége, vallási hovatartozása, iskolai végzettsége, katonai rangja… – összesen tizennyolc adat. Úgy vélem, a levéltári adatok alapján objektíven kell tanulmányozni a múltat, ugyanakkor nem szabad félni a fájdalmas kérdések feltárásától sem. Munkánknak kettős célja van: Oroszország és Magyarország közös múltjának tárgyszerű feltárása egyfelől alapját jelentheti a jövőbeli békés együttműködésnek, a nyugodt párbeszédnek országaink között. Másfelől nagyon fontosnak tartjuk, hogy a magyar családok információkhoz jussanak szeretteikről. Konkrét emberi sorsokról van szó, és nekünk feladatunk legalább az elhurcoltak emlékét visszaadni a családoknak.
Szabó Csaba elmondása szerint nemcsak hazánkban, hanem Németországban is zajlik még a kutatás, Japánban szintén folyamatban van a hadifogolykartonok feldolgozása. A kisebb nemzetek közül az osztrákok már végeztek az azonosítással, és mára minden adat birtokukban van arról a 136 ezer osztrák állampolgárról, aki fogságba került a Szovjetunióban. A kartonok megszerzésének anyagi vonzatáról nem szívesen beszél az MNL főigazgatója, mondván, nem akar más országok zsebében turkálni. Mint kiderül: hosszas alkudozás után vannak.
Hiányos veszteséglista
– Az Orosz–Magyar Levéltári Vegyes Bizottságnak is köszönhető, hogy az elmúlt időszakban kollegiális viszony alakult ki a felek között, amelyben nagy szerepe volt az 1989 óta Moszkvában dolgozó osztrák történészeknek is. A tárgyalásokon az osztrák kollégák kapcsolatrendszerére is építettünk, támogatásukkal végül negyed-ötödáron kapjuk meg az adatokat a németekhez vagy a japánokhoz képest. Természetesen digitálisan, másolatban – jegyzi meg Szabó Csaba –, tudomásul kell venni, hogy az oroszok nyerték meg a háborút, így ők diktálják a feltételeket. Ugyanakkor el kell mondani: ilyen mennyiségű és jelentőségű adattartalom átadására nem volt még példa a magyar levéltártörténetben.
Magyarország kormánya 200 millió forintot biztosított a Szovjetunióba hurcolt magyarok adatbázisa 1944–1960 című projekt megvalósítására. A határozat értelmében „gondoskodni kell a Szovjetunióba került magyar állampolgárokra vonatkozó iratanyag feltárásáról, adatbázisban rögzítéséről és digitális másolatuk előkészítéséről, illetve elkészíttetéséről, a felvett adatok és digitális másolatok magyarországi ellenőrzéséről és feldolgozásáról, valamint az adatbázis és a digitális másolatok kutathatóságának és közzétételének biztosításáról”. Tehát most kezdődik még csak a munka dandárja!
– A levéltár honlapján közzétettünk egy tájékoztatást az érdeklődők számára (http://mnl.gov.hu/mnl/ol/hirek/2020_ban_indul_a_szovjet_fogolykartonok_f…). Egy éven belül elindítunk egy internetes oldalt is, amelyre folyamatosan feltöltjük az adatokat. Célunk, hogy a jövőben meg lehessen nézni az adatbázisban, van-e egyáltalán találat a fogságban eltűnt hozzátartozóról – mondja az MNL főigazgatója. – Ha igen, úgy a kartotékon feltüntetett irattári azonosító segítségével kikereshető a személyi akta, amelyet az orosz féltől lehet kikérni további kutatás céljára. A személyi aktákra feljegyezték többek közt a halál helyét, idejét és a temetkezési adatokat is, ezért elhalálozás esetén akár még a hozzátartozó sírhelye is megtalálható.
A több mint 600 ezer karton csakis azokról a magyarokról nyújt majd tájékoztatást, akik még élve eljutottak a mintegy 4000 szovjet táborba, ahol aztán feljegyezték az adataikat. A történészek becslése alapján legalább 200 ezer ember nem tért haza a táborokból, közülük több mint százezerről máig nem tudjuk, hogy hol halt meg, hol temették el. Földváryné Kiss Réka szerint számot kell vetni azzal, hogy a veszteséglista soha nem lehet teljes, hiszen azoknak a neveit, akik a szovjet táborokig vezető embertelen úton vesztették tragikus körülmények között életüket, semmilyen nyilvántartás nem rögzítette. Akik viszont valamely tábor foglyai lettek, azokról nemcsak fogolykartont, hanem dossziét is vezettek. Ennek számát a kartoték tartalmazza, s mutatja a mögötte lévő dossziét is, amely többnyire nyolc-tíz, de akár harminc-negyven oldalas iratanyagot is tartalmazhat – például kórházi kezelés esetén a kórtörténetet.
– Nyilván eltérően éljük meg ezeket a történeteket, mindazonáltal komoly társadalmi érdeklődésre számítok – jelenti ki Szabó Csaba. – Aki valahol a Szovjetunióban nyugszik, csak hiányzik a családi kriptából, a községi temetőből vagy a hősi halottak listájáról! Már jelenleg is sok kérdés érkezett hozzánk, felajánlás is – egy nyugdíjas orosztanár például megkeresett, hogy nagyon szívesen közreműködne a munkában ingyen. Számolunk a felajánlásokkal, mert a levéltár kapacitása igen gyenge, előbb azonban meg kell vizsgálni, hogyan lehet egyáltalán a civilek segítségét igénybe venni, anélkül, hogy megsértenénk az áldozatok és családjaik személyiségi jogait. Kormányzati támogatással is szeretnénk felvenni néhány embert a feladatra, hogy minél előbb lezáruljon ez a közel nyolcvan éve húzódó, máig ható történet.
Soha be nem gyógyuló sebek
A fogságból hazatérőket itthon még sokáig kísértettek a lágerélmények. „Éjszaka gyakran álmodtam az átélt, mostoha körülményekről, ilyenkor mindig csuromvizes párnán ébredtem fel
– írja Bitay László. – Hosszú hónapok teltek el, amíg végre annyira összeszedtem magam, hogy már nem reszkettem az élelemért, s az evést nem csak azért hagytam abba, mert szégyelltem tovább enni, hanem azért, mert tényleg jól laktam. Fiatal szervezetemnek köszönhetően egészséges testi kondícióm egy idő elteltével helyreállt, de apám korai halála nemcsak nekem, családunk minden tagjának soha be nem gyógyuló lelki sérülést okozott.”
Utcakép házilag barkácsolt szovjet terepjáróval a szibériai Tugacson, amelyet egykor Gulag-táborként alapítottak
Fotó: Reuters
A magyar társadalom számára nagy megrázkódtatást jelentett, hogy két totális diktatúrát is megélt nagyon rövid idő alatt. Ha lefordítjuk egyéni életsorsokra a történelmet, különféle mintázatokat látunk, Földváryné Kiss Réka azonban úgy véli, csak akkor lehet minderről hitelesen beszélni, ha elismerjük a halottak áldozattörténeteit.
– A XX. század története összetett – minden részét érdemes kibontani. Ez segíti a gyászfeldolgozást, mint ahogy a folyamat része az a rengeteg emléktábla is, amelyeket az elmúlt években állítottak a települések. Történelmünk megismerése szempontjából nélkülözhetetlenek az orosz levéltárakban őrzött, magyar vonatkozású adatok – mondja.
– Tudomásul kell venni, hogy számunkra sok sorsfordító pillanatot az orosz fél másként értékel, más nyelvet is használ, ezért meg kell találnunk azt a kifejezésmódot, amely nem sértő, hiszen az orosz féllel elsősorban tárgyalni szeretnénk, ugyanakkor mégiscsak híven közvetíti, amit a közelmúlt eseményeiről gondolunk. Hosszú tárgyalási folyamat során alakult ki az a párbeszéd, amelyhez az egymást követő levéltáros-nemzedékek mind-mind hozzátették a magukét. Úgy gondolom, lépésről lépésre haladunk, és ami ma Oroszországban kutatható, ahhoz lassanként egyre inkább hozzá is férünk.
Jelenleg zajlik egy másik, 1956 utáni kutatási program is, amely a Kádár–Hruscsov-, illetve a Kádár–Brezsnyev-találkozók iratanyagát, dokumentációját tárja fel. Ugyanakkor az is világosan látszik, hogy mennyi minden nem kutatható továbbra sem. Bízunk benne, hogy az orosz fél mostani gesztusa nem az utolsó, és az érzékeny témában történő dokumentumátadást hamarosan más korszakokra vonatkozó iratátadások követik.
Tóth Ida – www.magyarnemzet.hu
