A kommunizmus áldozatainak emléknapján sajnos számos magyar sorstörténetet említhetünk. Most két karizmatikus személyiséget mutatunk be, olyan Gulag-rabokat, kiknek túlélése emberi tartásukon, hitükön és állhatatosságukon múlott.
Rózsás Jánosnak (1926–2012) nem jutott könnyű sors, nagyon szegény kisiparoscsaládba született Budapesten. A nehéz anyagi körülmények miatt hamarosan Nagykanizsára költöztek, kétkezi munkájával támogatta családját. Tizennyolc esztendősen, minden katonai képzettség nélkül besorozták, nem sokkal később, 1944. december 22-én került szovjet fogságba. A hozzá hasonló fiatal fiúk és így Rózsás is hamarosan egy oroszul beszélő hadbíróság előtt találta magát, ahol a legtöbb esetben a magyar nyelvet mellőzve elmutogatták nekik, hogy hány évre küldik őket kényszermunkára a nagy Szovjetunió valamelyik, több ezer kilométerre lévő rabtelepére. Rózsásra tíz év Gulag-rabságot róttak.
A legmeghatározóbb számára az a három év volt, amikor Ekibasztuszban (1951-ben) Alekszandr Szolzsenyicin (1918–2008) száműzött orosz íróval találkozott. Rózsás – súlyos gyomorproblémái miatt – a táborban irodai papírmunkát végzett, és hosszasan tanulmányozta a Szolzsenyicintől kapott orosz szépirodalmat. Kiválóan megismerte a nyelvet és a kultúrát.
Sztálin 1953. március 5-i halálát követően – ahogy több más honfitársa, de nem minden Gulag-rab – hosszú utazás és több hónapos várakozás után hazatérhetett Magyarországra.
A nagykanizsai otthonba való megérkezés drámai és megrendítő esemény volt számára. Múltjáról természetesen nem beszélhetett, vissza kellett szoknia a civil életbe, melyet nemcsak az egykori rablét, hanem a kommunista diktatúra hazai mechanizmusa is nehezített. 1954 elején könyvelőként állt munkába, leérettségizett, orosz felsőfokú vizsgát tett. Az általános gyakorlatnak megfelelően Rózsás Jánost – bár akadt, akiket csak 1970-ben – 1963. május 6-án rehabilitálták. A magyar állambiztonsági szervek azonban folyamatosan, több csatornán keresztül is szemmel tartották. 1954-ben nyitották meg azt az F-dossziét, amelyben mint különösen veszélyes személyről tároltak információkat: személyes adatait, hivatalos anyagait, rehabilitációját és így tovább.
De ezenkívül létezik több Objektum-dosszié is, ahol említik, és egy vizsgálati dossziéja szintén részletesen tartalmazza anyagait. Az elmúlt időszakban több cikk is említi Rózsás János esetleges ügynöki múltját, amelynek alapja lehetett egy személyéhez fűződő 6-os karton megléte. Azonban a karton – ahogy ez több hazai közéleti személy esetében bírósági eljárást vont maga után a hamis vádak következtében – önmagában nem kezelhető bizonyító erejűnek. Kellene hozzá a beszervezési nyilatkozat, ellentételezési nyugta, jelentések. Rózsás esetében egyik sem található. Sokkal inkább kapcsolható a karton léte ahhoz a hosszú éveken át tartó zaklatáshoz, amelyben az 1970-es években volt része. Ekkoriban a szovjet és a magyar belügyi szervek szerették volna megnyerni Rózsást: írja meg az időközben külföldre száműzött Szolzsenyicin A Gulag-szigetvilág című művének az ellentétét, azaz gyártson egy „diplomatikusabb” Gulag-művet. Rózsás beleegyezett, és így született meg minden idők legnehezebb olvasmánya, a Keserű ifjúság. A kétezer oldalas mű elrettentőbbre sikerült, mint Szolzsenyicin nagy munkája, és természetesen azonnal betiltották a megjelenését.
Az 1980-as években házkutatások, megfigyelések, zaklatások sora kísérte életét, amely az 1980-as évekre, amikor is Münchenben 1986-ban megjelent a Keserű Ifjúság, majd 1987-ben az Éltető reménység, még inkább felerősödött. Rózsás János a rendszerváltoztatásig a fentebb bemutatott lélektani helyzetben, roppant szerény körülmények között, egy nagykanizsai szoba-konyhás lakásban élt, de amit tudott, megtett azért, hogy a Gulag pokláról kitörölhetetlen írásos nyomokat hagyjon. Művei mellett a lágeréletnek és sorstörténetének hű tükre a Nehézsorsúak (2004) című korszakalkotó dokumentumfilmben tett hosszú vallomása is. Sára Sándor filmjében Rózsás részletesen beszámolt érzéseiről, lágerbeli mindennapjairól, a hazatérés utáni súlyos évtizedekről.
Placid atya története természetesen több ponton hasonlóságot mutat a magyar Szolzsenyicin keserű sorsával. Születési nevén Olofsson Károly (1916–2017) – köszönhetően svéd származású, pedagógus apjának – kiváló iskoláztatásban részesült a fővárosi bencéseknél. A szűkös anyagi körülmények közt élő, mélyen vallásos család támogatta fiát, aki latinórák tartásával igyekezett hozzájárulni a kiadások fedezéséhez. 1933. augusztus 6-án öltözött be bencés szerzetesnek, hét évig járt teológiára és magyar–német szakra. Szent Benedek egyik legkedvesebb tanítványának, Placidnak nevét kapta. 1939. június 18-án szentelték pappá, majd tábori lelkész lett, végül egy prédikációja miatt lefokozták. Kritizálta a nemzetiszocialista eszméket, s később a kommunista tanokat is. 1945-től a – Slachta Margit, első női parlamenti képviselőnk vezette – Szociális Testvérek Társaságának egyházi tanácsadója lett. Ekkortájt került a hatalomátvételüket már előkészítő kommunisták látókörébe. Több összehangolt támadást indítottak ellene, végül 1946 januárjában tartóztatták le. Hajnalban már az Andrássy út 60.-ban találta magát egy magánzárkában. Az elhíresült helyszínről a hosszú kihallgatásokat követően a Markó utcai fogházba vitték. Ott szembesítették a koholt koncepciós per vádpontjaival, de semmilyen vallomást nem tudtak – a fizikai kényszerítés ellenére – kiszedni belőle.
Placid atyát 1946 szeptemberében a Conti utcai szovjet börtönbe vitték, hadbíróság elé, majd összeesküvés, terrorcselekmény, antibolsevista propaganda vádjával, a szovjet büntető törvénykönyv 58. paragrafusa alapján ítélték el őket. Két társát kivégezték Sopronkőhidán, a többieket Placiddal együtt a Gulagon letöltendő tízéves szabadságvesztésre ítélték. Már reverendájától megfosztva érkezett meg a brjanszki erdő lágerébe, ahol megkapta a 876-os nép ellensége elnevezést. Negyvenkét kilóra fogyott, de sugárzó hitét itt sem veszítette el: misézett, titokban áldoztatott, örömolimpiát rendezett társainak az apró örömök fellelésére ösztönözve, majd győztest hirdetett… Mindezen élményeiről ő is vallott Sára Sándor dokumentumfilmjében és Téglásy Ferenc háromrészes riportfilmjében egyaránt. Édesanyja – kihez nagyon szeretetteljes viszony fűzte – nyolc év eltelte után tudta meg, hogy a fia él. A viszonylagos enyhülést követően 1954-től néhány levelet tudott váltani hozzátartozóival. Ekkor tudta meg, hogy nővére már Ausztriába menekült. Placid atya csak 1955. november 25-én térhetett vissza Budapestre, ahol megkezdődött életének második és szintén nem felemelő fejezete, bár visszaemlékezéseiben ezt ő nem így értékelte. A tény azonban az, hogy papként nem szolgálhatott, segédmunkás lett egy ládagyárban, majd az ORFI-ban és a Korányiban mosodás, később mosodavezető. Az Állambiztonsági Levéltár Placid atyáról mint szigorúan nyilvántartott F-dossziés személyről is számos iratot, dossziét, jelentést őriz. Talán a legszomorúbbak Feledy Zsolt ügynök, azaz Kiszely István antropológus részletes feljegyzései. Végül csak 1970-ben – többszöri kérését követően – rehabilitálták, de még ekkor is árgus szemekkel figyelték, külföldre nem utazhatott, s bár leszögezték, semmilyen rendszerellenes tevékenységet nem folytat, mégis veszélyes lehet Kádárék „emberarcú” szocializmusára.
Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke és Rózsás János író, a
Bethlen Gábor-díj kitüntetettje, Budapest, 2008. december 5.
Fotó: MTI/Honéczy Barnabás
Mindkét szereplőnk megélhette a rendszerváltoztatást, ez nem minden Gulag-rabnak adatott meg. Rózsás nagy szorgalommal és erőfeszítések árán összeállította a Gulag-lexikont, előadásokat tarthatott Kárpát-medence-szerte, Placid atya pedig végre szabadon misézhetett a Szent Imrében, és bejárhatta a világot. Hosszú életük lehetőséget adott számukra, hogy valós közösségek karizmatikus főszereplőivé válhattak, nevüket talán az egész ország megismerte. Mindketten számos díjat, elismerést kaptak.
Rózsás egyszer azt nyilatkozta, hogy a pusztulástól a hite, az ártatlanság tudata, a hazaszeretete és béketűrő, visszahúzódó jelleme mentette meg. Placid atya pedig a Gulagon fogalmazta meg a túlélés négy alapszabályát, amelyet élete végéig hirdetett és követett: a szenvedést nem szabad dramatizálni, az apró örömöket keresni, kutatni, értékelni kell, különbnek kell mutatkozni a fogvatartóknál, és hinni kell a Gondviselésben. Talán érdemes a XXI. század emberének is magáévá tenni ezeket az alapvetéseket. Ha a Gulag borzalmait sikerült túlélni ezekkel az elvekkel, mindannyiunk hasznára válhat, nem csak pandémia idején.
Kovács Emőke – www.magyarnemzet.hu