A Kádár-korszakban a közületi és magánhasználatú telefonok sohasem estek egyenlő elbírálás alá. A hiánygazdálkodás keretei között a közületi telefonhasználat elsőbbséget élvezett. Az alacsony színvonalú ellátottság miatt a telefonhálózatok magas leterheltséggel működtek. A közületek jelentős része a telefonkönyvekben közzétett telefonszámokon túl más, titkos állomásként kezelt, de nyilvános használatú állomással is rendelkezett. Budapesten kb. 9 ezer állomás adata a telefonkönyvben nem szerepelt, mert azokat a közületek titkos állomásként kérték felszerelni. Ez azt jelentette, hogy a közületek felé irányuló hívások csak a telefonkönyvben közzétett állomásokra koncentrálódtak. A Magyar Optikai Művek 83 főállomása közül például 37 titkos volt, a Központi Fizikai Kutató Intézet 63 állomása közül pedig 61 szám titkos.
A közületi igények rohamos növekedése, ill. ezek kielégítésének korlátozott volta miatt zárt, de a postai hálózatra rátelepített különhálózatok is kiépültek. Saját telefonhálózatot tudtak kiharcolni maguknak a taxisok, a közvilágítás, a légoltalom, a tűzoltók, a mentők, a fegyveres testületek, a belügy, a meteorológiai szolgálat, a Magyar Távirati Iroda stb. Ezek a különcélú hálózatok kizárólag azért jöttek létre, mert a közforgalmú telefon nem működött kielégítően. Voltak olyan különhálózatok is, melyeket a közforgalmú hálózattól független nyomvonalon létesítettek. Ilyen volt a MÁV vonalkábel és légvezeték hálózata, a villamosenergia-iparnak a nagyfeszültségű távvezetékre telepített átviteli rendszere, a földgázvezetékek nyomvonalán kiépült távkábelek. Ez utóbbiak a gázvezeték üzemeltetéséhez szükséges távközlési és távvezérlési rendszert szolgálták ki.
A különcélú hálózatok kiépítésének és működtetésének költségei igen magasak voltak, 1971–1980 között a közcélú hálózatra fordított beruházások mintegy 40%-ára rúgtak. A zárt hálózatok nagyságrendjére jellemző adat, hogy 1984-re a kb. 9600 km postai helyközi kábel nyomvonal mellett hozzávetőlegesen ugyanekkora saját kábelhálózattal rendelkeztek. A decentralizálatlan és koordinálatlan létesített zárt célú távközlési hálózatok csak alapszinten voltak kihasználva.
A különcélú zárt telefonhálózatok sajátos szegmensét jelentették a párt- és államigazgatásban működő hálózatok. A lehallgatás ellen biztosított, titkosított, hő- és vízálló VCS-vonalak kezelését 1969-től a parlament épületében létrehozott nemzetközi kormány-összeköttetési központ látta el. A PB-hálózat az MSZMP Politikai Bizottságának tagjait szolgálta ki, de létezett a miniszteri külön (MK), és a leginkább közismert közigazgatási (K) távbeszélő is. Az idők folyamán valamennyi különcélú zárt hálózatot használók köre bővült. 1981-től például a PB hálózatra kapcsolt telefonvonallal rendelkezett a KISZ KB első titkára és a Munkásőrség országos parancsnoka is. A különcélú hálózatok használó kiváltságos helyzetben voltak, a hétköznapok során az általános telefonmizériából semmit sem érzékeltek, annak súlyát felmérni – gyakorlati tapasztalatok híján – nem tudták.
Magyarországon a K-telefonok kiépítése 1949-ben kezdődött el. A K-hálózat a Helyközi Távbeszélő Igazgatóság kezelésében állt, automatikus kapcsolású, és országos távhívásra is alkalmas volt. A K-telefon nagy értéket képviselt, mert így olyan személyekkel lehetett gyorsan és könnyedén kapcsolatot létesíteni, akiket a városi, közhasználatú telefonokkal szinte lehetetlen volt elérni. A K-telefonok csakhamar státusszimbólummá váltak.
Az 1949-ben létesített K és MK hálózat először 1958-ra vált szűkösnek. 1958-ban a 1958-ban a Gazdasági Bizottság a túlterhelt M és K vonalak használatának szűkítését határozta el. Valamennyi főhatóság és minisztérium felülvizsgálta az M és K vonalak használatát. A csökkentést elsősorban a vidéki használatú K vonalak között hajtották végre, mert a nehézségek a főváros és vidék közötti beszélgetések során léptek fel. Minderre azért volt szükség, hogy „az állami- és pártvezetés zavartalanul tudjon a meglévő vidéki helyekre utasításokat kiadni”.
1973-ban a K telefonokat érintő vidéki hálózatbővítés befejeződött. Alig három éven múlva, 1976-ban a K és MK hálózat kapacitása telítődött, mert a használók köre érdemi szabályozás hiányában igen kiszélesedett.
Az MSZMP Központi Bizottsága még 1973-ban hozzájárult, hogy a K távbeszélő állomások használóit kategorizálják. Az első kategóriába kerültek a párt és állami szervek, a másodikba a társadalmi és országos intézkedési joggal rendelkező szervek, a harmadikba az egyéb vállalatok és intézetek. Az első két kategóriába tartozók igényeit a posta a harmadik kategóriába sorolt K és MK telefonok terhére oldotta meg. 1976-ban névsor készült azokról a harmadik kategóriás, ritkábban használt K és MK telefonállomásokról, amelyek elvételével a fontosabb igényeket ki lehetne elégíteni. A 67 tételes listában szerepelt a MAFILM vállalat, a Kertészeti Kutató Intézet, az Országos Filharmónia, a Kőbányai Textilművek, az Üvegipari Tröszt, a Szeszipari Tröszt, a Fővárosi Sütőipari Vállalat, az MTA Közgazdasági Kutatóintézete, a Pest megyei Bíróság, a SZÖVOSZ, de a Hotel Ifjúság is. Volt K telefonja a Magyar Rádióban Hechenast Gábornak és Imre Mátyásnak, a Magyar Televízióban pedig Bernát Rózsa szerkesztőnek. Mindezen felül lista készült az első két kategóriába sorolt kisforgalmú időszámlálós K távbeszélő állomásokról is. A Belügyminisztériumban 14 készülék működött, melynek az átlagos havi forgalma 3–16 beszélgetés volt, a Honvédelmi Minisztériumban tíz, a Külügyminisztériumban négy, a Mezőgazdasági Minisztériumban kilenc, a Kulturális Minisztériumban egy, az Nehézipari Minisztériumban, és az Országos Tervhivatalban négy-négy, a KSH-ban nyolc, a Magyar Nemzeti Bankban és az Országos Testnevelési és Sporthivatalban kettő-kettő kihasználatlan készüléket találtak. A K telefonok elvétele bizonyára nem ment könnyen, a használóik a megőrzés érdekében minden bizonnyal mozgósították kapcsolataikat, de mindezek részleteiről sajnos nincsenek források.
timelord.blog.hu