Bizony ritka műsor volt az a 180 perc, hiszen a hatvanas években a Népstadion addig csak háromszor fogadta egyszerre az FTC, a Honvéd, az Újpest és a Vasas futballcsapatát: 1962. augusztus 19-én (70 000 néző), 1963. november 17-én (65 000), majd 1964. július 19-én (85 000). Az utóbbi két alkalommal gólfesztivált láthatott a monumentális tömeg: előbb tizennégyszer zizzent a háló (Vasas–Újpest 4-1, Honvéd–FTC 7-2), majd tizenháromszor „köszöntek be” egymásnak a játékosok (Újpest–FTC 4-2, Honvéd–Vasas 4-3).
Németh Imre, a létesítmény főigazgatója, a kalapácsvetés 1948-as olimpiai bajnoka tisztában volt mindezzel, és a hatvanhetes meccsnapon negyvennégy kasszafülkét nyittatott ki az aréna körül. Először is megnézte a meteorológiai előrejelzést („változó mennyiségű felhőzet, helyenként még eső, egy-két helyen zivatar, a várható legmagasabb hőmérséklet 15-20 fok között”), azt pedig tudta: ha nincs ítéletidő, a rendkívüli előadás megmozdítja a szurkolókat. Már csak azért is, mert a színlapon szereplő két mérkőzés közül az egyetlen televízió – amely akkor még hétfőnként adásszünetet tartott, péntekenként pedig csak matinét sugárzott délig – nem az FTC–Újpestet, hanem az est második találkozóját, a Vasas–Honvédot közvetítette a Roger Moore főszereplésével futó Ivanhoe széria soron következő epizódja után.
(Hiszik vagy sem, e miatt nem volt felháborodás, elvégre a Vasas veretlenül hódította el a bajnoki címet 1966-ban, majd 1967 elején megint mindenkit elámított a Santia-go de Chilében rendezett Hexagonal Kupa szintén vereség nélküli megnyerésével.)
Április 16-án az első meccs délután fél ötkor kezdődött, de már a kapunyitáskor – két órával korábban – drukkerek sokasága kiabálta elgyötörten: „Jegyet vennék!” A hívek e serege azért volt csüggedt, mert reális reménye nem maradt a bejutásra, elvégre a 76 ezer boldog tikett-tulajdonos még véletlenül sem akart megválni akkori legnagyobb kincsétől. Amúgy nem akármilyen programok akadtak még aznap Pesten: a Műcsarnokban javában tartott a Pablo Picasso grafikáiból nyílt kiállítás, míg este az Erkel Színházban Juliette Greco lépett fel. Ez azonban a kárvallott futballrajongók többségét egyáltalán nem derítette fel…
Miért nem tetszettek időben ébredni?
Nagy rizikóval egyébként nem járt volna az előzetes jegyvásárlás, hiszen a legdrágább belépők is 21 forintba kerültek, miközben egy selyem nyakkendőért 50-65 forintot kellett leszurkolni. Sőt: egyetlen ingre való áráért tíz diákbeugrót lehetett kapni. A drukker tehát jobban kijött, ha a nyak tájékán kigombolkozott, és befizetett néhány kettős rangadóra. A közkeletű kifejezés egyébként nem volt több bemondásnál. A dupla meccsek túlnyomó hányada ugyanis legföljebb egy derbit – de sokszor még annyit sem – tartalmazott, mert ugyan minek pufogtattak volna el két nagy meccset, ha két közepesre is kiment 40-60 ezer ember? A legszebb példák egyike 1965 augusztusából származik, akkor ugyanis az FTC–Újpest slágermérkőzést (3-1) este fél nyolctól a Vasas–Ózd követte. Balogh Zoltán, a vendégek kapusa két okból is reszketett a fellépéstől: egyrészt elgondolni sem tudta, milyen lehet Ózd lakosságának a kétszerese előtt pályára lépni, másrészt sosem védett még vakító villanyfényben. Ehhez képest társaival együtt kitűnően helytállt: a Fáy utcai bajnokcsapat csupán az utolsó húsz percben hizlalta előnyét 2-1-ről 4-1-re.
Hatvanhétben az újpestiek is aggódtak, mert – bár az első hat fordulóban tizennyolc gólt értek el – a zöldek elleni rangadón nem számíthattak a lábadozó Sóvári Kálmánra és a sérült Zámbó Sándorra. A balszélső egy héttel korábban, a lilák 17 ezer néző előtt kivívott 4-1-es dunaújvárosi győzelme alkalmával szenvedett kulcscsonttörést, s az után, hogy – irdatlan fájdalmak között – a földön maradt, azt hallotta a fölé hajló Emsberger Gyula FIFA-játékvezetőtől: „Ne szimuláljon, álljon fel!” A Tűnek becézett finom technikájú csatárt Kuharszki Béla, a játékkal a tartalék csapatban már megpróbálkozó Sóvárit pedig Nyirő István helyettesítette, és Baróti Lajos edző a védősorban helyet adott egy másik ifjúnak, Csordás Mátyásnak is. (Az újpesti „kettőben” Sóvárin kívül Szini, Hartyáni, Dunai III, Pataki, Lenkei, a ferencvárosiban Bálint, Horváth, Perecsi, Karába, Branikovits, Fenyvesi dr., az angyalföldiben Berendy, Somogyvári, Antal, Kékesi, Radics, Kovács Ferenc, a kispestiben Lévay, Ruzsinszky, Vági, Komora, az utóbb a Békéscsaba centereként, majd játékvezetőként is kiemelkedő Németh Lajos vagy a fiatalon elhunyt Pollák Ervin játszott. Képzelhetik az „egyeket”!)
A negyedik kerületiek fiatal hátvédjei nem bírták a nyomást, így az FTC alig több mint húsz perc alatt 2-0-ás vezetést szerzett. Előbb Katona Sándor nem tudta eldönteni, lőjön-e vagy beíveljen, ám az élesen keresztbe küldött, ennek sem jó, annak is rossz labdát Szentmihályi Antal, az újpestiek kapusa váratlanul Rákosi Gyulához öklözte, és a középpályás kapásból a hálóba lőtt; majd a Varga Zoltán tökéletes indításával kiugró Szőke István passzolt minden idegességtől mentesen a bal sarokba. Ez a nyitány meghatározta a továbbiakat: Varga szárnyalt, akár a Fradi-drukker Aradszky László, akinek korabeli tánclemeze, a Pókháló az ablakon nagyobb példányszámban kelt el, mint az Illés együttes slágerlista-vezető Ne gondold!-ja, mivel a vevők és a számok lajstromát közzétevő Ifjúsági Magazin szavazói korántsem ugyanabból a körből kerültek ki. (Még akkor sem, ha a Pókhálót az Illés kísérte a felvétel alkalmával.) A zöld-fehérek virtuóz 8-asáról ilyeneket írtak: „Varga volt a mezőny legjobbja, jókedvűen, ellenállhatatlanul játszott”; „őrzője, Noskó Ernő egyszerűen megsemmisült mellette”.
A legnagyobb alakítás azonban Albert Flórián nevéhez fűződött. A ferencvárosi középcsatár a legritkább esetben rúgott kapura távolról, edzői szekírozták is, hogy „nyugodtan szúrd rá harmincról, mármint harminc centiről”. Ezúttal azonban tizennyolc méterről, a levegőből, kapásból megküldte a labdát, s a kozmikus lövés a felső lécről vágódott a Megyeri útiak kapujába (3-0). Lenyűgöző és – ma már tudjuk – örökzöld gól született, az amúgy is legendás találkozóról mindenekelőtt ez a bámulatos megmozdulás maradt fenn leginkább az emberek emlékezetében. Ám az akkor 1-től 5-ig osztályozó Népsport – miközben megemlítette: „a második félidőben klasszis különbség volt a két csapat között, a Ferencváros több góllal is győzhetett volna” – csak 3-ast adott az FTC cselművész „császárának”, míg Géczi István, Rákosi, Varga produkcióját 5-össel, Páncsics Miklósét, Szűcs Lajosét, Juhász Istvánét és Szőkéét 4-essel honorálta. (Az újpestiek közül egyedül Kuharszki kapott 4-est, a többiek teljesítményét közepesnek vagy gyengének ítélték a szakírók.) A Népszabadság viszont a harmadik gól felkent szerzőjéért is lelkesedett: „Albert újra karmesterként dirigált, Varga a technika magasiskoláját mutatta be, Rákosi most is perpeetum mobile volt.” A Képes Sport ugyancsak derűs hangulatjelentést adott: „Napsütés, tavaszillat, óriási dzsembori.” Dr. Lakat Károly ferencvárosi edző is áradozott volna, de… „Nem nyilatkozom – szögezte le –, ám csak azért nem, mert ha őszintén megmondanám a véleményemet a játékunkról, akkor egyesek talán nagyképűnek tartanának.”
A második mérkőzés már kevesebb gyönyörűséget tartogatott, de a fiatal Lázár Barna – aki Liebhaber néven szerepelt az ifjúsági válogatott csatársorának bal oldalán a szívproblémái miatt a táncdalszerzői-énekesi pályára váltó, majd fiatalon az égi színpadokra fellépő Ihász Gáborral – élete első NB I-es gólját érte el, s az mindjárt győztes „dugó” volt (1-0). A nagyok közt már védőt játszó labdarúgó egy hónappal később vívta utolsó bajnoki mérkőzését a Vasasban; azon a meccsen a sérült Korsós Istvánt helyettesítő Vidáts Csaba mesterhármast jegyzett Salgótarjánban (2-4), ám a tripla után is annyi lehetőséget kapott abban az évadban, mint 1967 korábbi találkozóin. Azaz többször még véletlenül sem került a csapatba… Lázár a nyáron „disszidált”, akárcsak a Honvéd játékosai közül Nagy Antal, aki az 1968–69-es szezonban bajnoki és gólkirályi címet nyert Belgiumban, ahol a Standard Liege csapatában együtt játszott a fél – vagy inkább háromnegyed – belga válogatottal, valamint Milan Galiccsal, az Eb-ezüstérmes jugoszláv válogatott csatárral. (Akkoriban már Varga Zoltán is ott volt a Standardnál, de olimpiai „dobbantását” követő nemzetközi eltiltása miatt nem léphetett pályára.)
A liege-i együttes 1969 őszén kettős győzelemmel ejtette ki a BEK-ből a Real Madridot, és a belga orgánumok azt zengték: „Ez a Standard bármire képes!”
A Népsport pedig így vélekedett a kettős rangadó második felvonásáról: „A Honvéd szervezett játékkal, dicséretes akarással igyekezett ellensúlyozni a Vasas nagyobb játéktudását. A végeredmény azonban igazságos, mert a Vasas kulturáltabb labdarúgást játszott.” A piros-kékek közül Bakos Sándor 5-öst érdemelt ki, mivel „Tóth Kálmán egyetlen egyszer sem tudott elmenni mellette”, míg Kenderesi István, Mészöly Kálmán, Lázár és Puskás Lajos 4-esre vizsgázott. Ám a válogatott keretbe – Mészöly mellett – Ihász Kálmánt, Mathesz Imrét, Fister Ferencet, Molnár Dezsőt és Farkas Jánost hívták Angyalföldről, ahogyan Mátrai Sándort, Szűcsöt, Rákosit, Vargát, Albertet a Ferencvárosból, valamint Káposzta Benőt, Göröcs Jánost, Bene Ferencet Újpestről. Mezőnyjátékos más klubból nem került a jugoszlávokra váró legjobbak közé, miután az akkor még salgótarjáni, aztán újpesti Bánkuti István – a korabeli híradások szerint – „nősülés miatt maradt ki”. A két kapus a tatabányai Gelei József és a diósgyőri Tamás Gyula volt; igaz, előbbi korábban az MTK-ban és a Vasasban, utóbbi 1970-től szintén a Vasasban védett.
A barátságos „jugó” meccsre (1-0) egy héttel később csak 30 ezer ember ment ki a Népstadionba.
Negyvennégy jegypénztáros tarthatott az előzőnél szabadabb vasárnapot…
Hegyi Iván – www.nol.hu
A cikk eredetije ITT olvasható.