Harmincnyolc novemberében aztán megszületett az első bécsi döntés. Visszakaptuk a Felvidék déli, magyarlakta sávját.
Kiskorunktól együtt időztünk, családjainknak Dunaharasztiban volt nyaralója. Amint megérkeztem Harasztiba, biztosra vehettem, hogy a két hóhányó egy órán belül előkerül. Mama szerint mindkét fiú kamaszkorától szerelmes volt belém, Apánk mégis nyugodtan elengedett velük. Jó családból valók, no meg egymást figyeli a két mamlasz, így aztán nem eshet bántódásom. A társaságban megszokták, hogy Márton és Samu mindenhová elkísér, nekem nem kell gardedám. Melyik tetszett jobban? Talán Márton a komolyságával, a meleg barna szemeivel. De nem. Inkább Samu a kedves mosolyával, bohókás természetével. Jó volt velük, irigyeltek érte a lányok.
Márton apjának bőrcserző üzeme volt Újpesten, Pasaréten laktak, kőhajításnyira tőlünk. Samu családja pedig jól menő ügyvédi irodát vitt a belvárosban. Budán éltek ők is, így aztán nem esett nehezünkre, hogy ha vége lett a nyárnak, továbbra is átjárjunk egymáshoz.
Márton a piaristáknál érettségizett, lelkes tagja lett a leventemozgalomnak. Azt mondta, testedző kör, ott nem politizálnak. Nekem inkább katonásdinak tűnt, ha találkoztak, „Szebb jövőt!” köszöntéssel üdvözölték egymást. Márton előadást tartott nekünk a trianoni diktátum tarthatatlanságáról, hogy vissza kell foglalni az elcsatolt nemzetrészeket, akár az életünk árán is. Samuval csöndben hallgattuk, bár az igazához nem fért kétség, furcsa volt a sok lózung, a bokacsattogtatás.
Őszintén szólva számítottam rá, hogy Márton egy szép napon apám elé áll, és megkéri a kezem. Egy idő óta másként nézett rám, két alkalommal még ügyetlen csókot is váltottunk. Ám csak nem nyilatkozott. Ezért aztán meglepett, mikor Samu egyik este hazakísért, és kijelentette, hogy ha nem utasítom el, komolyak a szándékai. Mit mondtam volna? Hisz már kamaszként se tudtam választani közülük. Harmincban esküdtünk, Samu Mártont kérte fel tanúnak. Ez olyan természetesnek tűnt, minthogy Tamás fiunk keresztapja sem lehetett más, mint Márton. Tiszteletbeli keresztapa, merthogy Samuék zsidók voltak. Tudtuk ezt róluk, de a mi felvilágosult polgári családunkban nem volt szempont. Apánk gyakran mondogatta: nem az számí, hogy honnan jön, hanem hogy hova tart. És a tisztesség, a becsület mindenekfelett.
Érdekes, Márton nem nősült meg, pedig rajzottak a leányzók körülötte. Szeretetben, békességben éltünk, bár a nácik hatalomra kerülése szinte mindenkit aggodalommal töltött el. Egyedül Márton beszélt arról, hogy ez nemzetközi konstellációban még jól jöhet nekünk.
És akkor beütött az az átkozott 1938. esztendő. Először kijött a törvény, álságosan úgy mondták, hogy a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról. Valójában az első zsidótörvény volt, mely kimondta, hogy a szabadfoglalkozású állásoknál és a tíz értelmiséginél többet foglalkoztató cégeknél húsz százalék lehet a zsidók maximális aránya. Szeretett apósom, Ármin bácsi erre kijelentette, hogy kész, legjobb lesz, ha csomagolunk, és kitelepülünk Amerikába, mert ez csak a kezdet. Apám vitatkozott vele: ugyan Ármin, nem eszik olyan forrón a kását. Csak nem fogod föladni a praxist, amit három generáció óta építetek?
Harmincnyolc novemberében aztán megszületett az első bécsi döntés. Visszakaptuk a Felvidék déli, magyarlakta sávját. Márton díszmagyart öltött, vacsorát adott, ahova mi is hivatalosak voltunk, és kijelentette: ott a helye. Amint visszaáll a magyar közigazgatás, hivatalt vállal Kassán.
Ármin bácsinak lett igaza, a helyzet egyre tarthatatlanabb lett. Családunkba beköltözött a félelem és a feszültség, ami egy napon kirobbant. Márton azt találta mondani, hogy ha rettegünk, mikor örülnünk kellene, akkor Samu családja nem is igaz magyar, legjobb lesz, ha valóban elmegyünk innen. Kívül tágasabb. El se köszönt, úgy ment át Kassára táblabírónak.
Nem cifrázom. Apósomék kitelepültek, Samu maradt. Elvitték munkaszolgálatra, ahol eltűnt. Eltemetni sem tudtuk tisztességgel. Márton kint rekedt a háború idején a Felvidéken, csak a lakosságcserével került vissza. Özvegységemben vigasztalt, gyámolított. Egy idő után, még mielőtt Rákosiék hatalomra kerültek volna, egybekeltünk. Egy hónapra rá előkerült Samu. Orosz fogságban volt, nem írhatott. A két férfi egy napon ökölre ment. Azt hittem, megölik egymást. Mit tehettem? Fogtam a kisfiamat, elköltöztünk ebből a pokolból. Harasztiban húztuk meg magunkat. Ott élek azóta is. Annyit tudok, hogy Samu kiköltözött Amerikába, Mártont pedig lefogták, börtönbe zárták, többet nem láttam egyiküket sem. Nem maradt más utánuk, mint ez a fénykép, huszonötből. Békésen róttuk a köröket a Duna jegén.
Borítókép: Szabadidő, téli sportolás. 1925 (Fotó: Fortepan)
Gazsó L. Ferenc – www.magyarnemzet.hu
