A kintornás általában kora délután ért hozzánk a sípládájával. „A vurlicer, a verkli, ezt szívvel kell tekerni” – énekelte reszelős hangján. Hétköznap volt, hogy felmosóvizet kapott a nyakába. Szombaton bezzeg a monoton gépzenére a fiatal lányok táncra perdültek az udvari poroló körül. A szöszke kicsi lány ötéves korától elkísérte keménykalapos apját. Pukkedlizett, és összeszedte a papírcsücsökbe csomagolt filléreket, melyek jobb napokon sűrűbben zuhogtak a gangos házak három emeletéről. Együtt cseperedtünk. Egy idő után apjára már csak a zenegép tekerése maradt, mert a kislány énekelte helyette a verklisek himnuszát: „Énnekem Pesten minden ház / egy-egy koncertterem, / hol összedobban annyi szív / míg szól a hangszerem”.
Mire tíz éves lett, az apja elmaradt mellőle. Azt beszélték az öregasszonyok, hogy nem kapta meg a hatósági engedélyt, mert a szomszéd utcában összevert egy házmestert. Pedig ki volt függesztve a tábla: „Tilos a házalás, a koldulás, a „sípládáni játszás”, továbbá a cselédeknek és a hordároknak a főlépcsőn való járás!” Szedlacsekné azt hallotta, hogy megkergette a köszvényes házmestert, amiért az se szó, se beszéd följelentette a rendőrhatóságnál, holott a verklis odébb állt volna magától is, ha szépen szól neki.
Attól fogva a kislány egyedül jött álmos délutánokon a tangó harmonikájával. Szépen játszott, a sorrentói szerenád anyámat is mindig kicsalogatta a gangra. Olykor a jeges lovaskocsijának bakján érkezett, így nem kellett cipelnie a hangszerét. Bekiáltott a lépcsőházba az a nagydarab ember, hogy „jeges, itt a jeges!”, és az összes srác rohant a vödrökkel, mert a mi dolgunk volt, hogy megtöltsük jéggel a hűtőládákat. A kislány ezalatt játszott a ház népének. Mindenki kint állt a folyosókon, hisz a jeges érkezése eseményszámba ment. Könnyebben nyíltak a pénztárcák a muzsikus számára is. Aztán elmaradt a jeges ember mellől, rossz nyelvek szerint azért, mert molesztálta őt.
Nap, mint nap vártam a második emeleti gangon, hogy megjelenjen. Egyszer megengedte, hogy az utcában én vigyem a hangszerét. A nevét is elárulta, Böskének hívták. Mikor izzadó tenyérrel elhívtam a sarki moziba, Böske csak nevetett: még azt se tudod, Fiúka, hogy az egy csöngetős mozi? Rendes lány nem jár ilyen helyre.
Házaló zenész, 1937.
Fotó: Adományozó: Fortepan/Bojár Sándor
Váratlanul ért véget Böske karrierje. Nem árulta el, hogy miért, de apja megtiltotta, hogy tovább járja a pesti Csikágót. Gondolom féltette, mert Böske akkor már bögyösödött, füttyögtek utána a flaszterkoptató csibészek. Utoljára kaptam tőle egy puszit a pattanásos képemre a lépcsőfeljáró zugában. Próbáltam csókkal viszonozni, sajnos az álla fölé sikeredett a szája helyett. Kacagva elszaladt. Nem láttam többé. Más dolgom volt, például elmenni a háborúba érettségi helyett. Már senkim se él a Csikiben. Ha néha arrafele járok, eszembe jut Böske, a sorrentói szerenád, amit egy idő után szinte virtuóz futamokkal kísért az ormótlan harmonikán.
X
Nefelejcs utca 17. Hisz ismerem ezt a házat! Sokszor játszottam itt a harmonikámmal. Muszáj volt, apám ha leitta magát, nem tudott munkába állni a sípládájával. Valaki följelenthette, mert bevonták a kintornás engedélyét. Megsirattam, mikor el kellett adni a vurlicert. Túlélte a háborút, apámmal ellentétben. Lóhúsra cseréltük, mikor feljöttünk a pincéből. A harmonikám is erre a sorsra jutott. Imádtam játszani. Olyankor azt képzeltem, hogy nagy művész vagyok, és lelkesen tapsol nekem az úri közönség a Zeneakadémián. A szomszéd házban lakott egy zongora tanárnő, azt mondta, született tehetség vagyok. Tanított volna ingyen is, de apám nem engedte. Kellett az a kis pénz, amit hazahozok a házalásból. Így is alig tudtunk megélni. Apám akkor már ószeres volt, összeszedett minden lomot, adta-vette a környéken. Amint beütött a hideg idő, maradt a szénhordás. Azt se tudom, hogyan élünk meg, ha szabósegéd nagybátyám, aki velünk lakott, nem adott volna a közösbe. Így tengődtünk, mint annyi család a Garay piac környéki kis utcákban. Lakott itt, a Nefelejcs 17-ben egy fiú. Minden nap hűségesen várt a körfolyosón.
Ha megláttam, neki játszottam. Egyszer azt álmodtam, hogy feleségül vett. Mindegy. Talán már nem is él.
Gazsó L. Ferenc – www.magyarnemzet.hu