Andrej Tarkovszkij a filmtörténet megkerülhetetlen alkotója
, aki olyan őszinteséggel és bátorsággal alkotott, ahogy csak kevesen. Az orosz filmrendező Tükör című önéletrajzi ihletésű filmjének képi világa elevenedik meg a Műcsarnok új, Emlékek tükre című kiállításán, melyet november 7-én Enyedi Ildikó nyitott meg. A rendezőnő úgy fogalmazott: „én egy kis hal vagyok abban az óceánban, amelyben ő a nagy fehér bálna”.
A kiállítás megnyitója alkalmából rengeteg ember sereglett össze a Műcsarnok előterében: a tömeg azt bizonyította, Andrej Tarkovszkij művészete halhatatlan és minden filmkedvelőre hatást gyakorol. Enyedi Ildikó filmrendező is erre a tényre mutatott rá megnyitó beszédében és elmondta: megszeppent, mikor felkérték arra, hogy ő nyissa meg a kiállítást, hiszen nem tudta elképzelni, mit mondhatna ő Tarkovszkijról, vagyis arról a filmrendezőről, akivel számos kiváló és elkötelezett filmes szakember foglalkozott és foglalkozik. „Én képtelen vagyok más szemszögből beszélni róla, mint kollégáról, filmkészítőről. Kis hal vagyok ugyanabban az óceánban, amelyben ő a nagy fehér bálna. De a fehér bálnáknak sem könnyű”: őket sem kerüli el a nehézség, a küzdelem, a kockázat, a belső feszültség – emelte ki Enyedi Ildikó, majd így folytatta: „mindannyian kétkezi munkások vagyunk és hiszünk abban, hogy hosszú-hosszú ideig tartó csapatmunkával létrehozunk valamit”, ami a megfoghatatlan és összetett örömről szól. Arról, amikor a néző a sötétben ülve egyszer csak magára ismer, a saját életére és szorongásaira, ugyanakkor egyszerre hálásan meg is lepődik valami újtól, sohasem látottól. És e kettő, a meglepő és az otthonos keverékében megnyílik a lelke. „De addig harcolni kell: hogy hány méter nyersanyag legyen, hogy engedélyezik-e, hogy ki legyen az operatőr” (a Tükör című film elkészítését a forgatókönyv személyessége miatt az elsőként felkért operatőr nem vállalta – a szerk.). „Szóval sok egyszerű, mindennapi döntés és küszködés során készül minden mű. Így készült ez a csodálatos film is, a Tükör” – mondta a rendezőnő, aki elárulta: ez a legkedvesebb Tarkovszkij-filmje.
 |
| Fotó: Balogh Zoltán |
Ebben az alkotásban Tarkovszkij őszintén mesél múltjáról, saját életéről, filmje pedig minden néző számára katartikus és lüktető. Ugyanakkor a rendező nemcsak magából ad valamit, hanem arra is rámutat: az ember valamiként minden egyes embertársához kapcsolódik a Földön. Enyedi Ildikó beszédét Tarkovszkij édesapjának egyik, a Tükörben is elhangzó versével zárta és kiemelte: „erős apák fiainak mindig nehéz meghatározniuk magukat”, Andrej Tarkovszkij azonban, sokakkal ellentétben nem eltávolodott költő szülőjétől, hanem beengedte őt a saját „így jöttem” filmjébe, a Tükörbe.
Erről álmodtam én
Erről álmodtam én, és erről álmodom,
És egyszer még talán álmomban újra látom,
Mert minden körbejár, s megmutatja az álom
Tinéktek is, mit én álmodtam egykoron.
Ott, messze-messze, túl a földgömb hajlatán,
Hullám hullám nyomán ront part felé a tenger,
S hullámokon lebeg csillag, madár s az ember,
S álom, való, halál – hullám hullám nyomán.
Voltam, vagyok s leszek – a napokat se mérem,
A létezés csoda, s a lét csodás ölében
Világ árvája, én, bizton megülhetek,
Tükrök közt, egymagam – s mámor ködébe tűnnek
A fénylő városok s a kéklő tengerek,
S mint síró gyermeket, anyám ölébe ültet.
Az Emlékek tükre című kiállításon hatvan darab családi fotó, valamint a Tükör forgatásán készült fénykép mellett Tarkovszkij édesapjának, Arszenyij Trakovszkij költőnek egy-egy versrészlete is olvasható. A kiállítás kurátora a filmrendező fia, Andrej A. Tarkovszkij, a Nemzetközi Andrej Tarkovszkij Intézet elnöke volt, aki a megnyitón elmondta: mostanra már körülbelül húsz éve foglalkozik apja hagyatékának feldolgozásával, de csak nemrégiben találta meg a ’30-as években készült fényképeket, amelyekből sokkal több minden derült ki számára apja gyerekkoráról, mint amit személyes beszélgetéseik során tudott meg. A film fő vázát ezek, a kiállításon is látható, régi családi fotók adták meg, ugyanakkor a költészetnek, egész pontosan nagyapja verseinek is nagy szerep jutott az alkotásban – emelte ki Andrej A. Tarkovszkij, aki a tárlat ismertetőjében legalább olyan őszintén szólítja meg az embert, ahogyan azt édesapja teszi a Tükörben.
 |
| Fotó: Balogh Zoltán |
„Egy napon, amikor a családi emlékeket rendezgettem, mélyen megérintett egy papírdoboz látványa, tele ódon, megsárgult borítékkal, bennük gondosan összekötött régi üveglemezek. Ismertem ugyan a történetüket, de ezeket a negatívokat rendezgetve – az üveglapokon fodrozódik az emulzió, akár egy régi tükör kopott ezüstje, néhány tönkrement már az évek során – újra eltöltött az érzés, hogy elmerülök az időben, apám gyermekkorában, a fekete-fehér, sötét képeken megjelenő harmincas évekbeli Oroszországban. Magukkal ragadtak az emlékek, melyek nem a valóságot tükrözik már, csak helyszíneket és embereket a távoli múltból.” Mi, nézők, Tarkovszkij kedvelői ennek az emlékezni vágyásnak köszönhetjük, hogy betekintést nyerhetünk az orosz rendező életének egy szakaszába. Hogy új szemszögből láthatjuk a mestert, aki mára már talán nem is fehér bálna, hanem maga az óceán.
Az Emlékek tükre című kiállítás december 10-éig tekinthető meg a Műcsarnokban.
Tóth Eszter
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
