Soós Sándor négy éve kezeli a Keresztény Múzeumnak azt a különleges kollekcióját, amely a hazai vallásosság száz-kétszáz éves tárgyi emlékeit tartalmazza. A tárgyakon keresztül feltárul az elmúlt évszázadok hazai magánáhítatának története.
Amikor 1980. január 6-án az Új Ember harmadik oldalán megjelent három írás Vallásos hagyományaink értékeinek megmentéséért közös főcímmel, már alakult a gyűjtemény Esztergomban a keresztény népi hitvilág emlékeiből. Erdélyi Zsuzsanna ugyanis először 1976-ban tett közzé felhívást annak érdekében, hogy a gyorsan változó életforma nehogy megsemmisítse a népi vallásosság emlékeit. Értelmiségi körökben ekkor már az egész országban ismerték Erdélyi Zsuzsanna nevét: először 1974-ben a Somogyi almanachban jelentek meg az általa gyűjtött archaikus népi imádságok. Nem volt kockázat nélküli a vállalkozás, s hogy a témából baj ne legyen, maga Ortutay Gyula írt a vékony füzethez előszót. Szerencsére a rendszer eltűrte a renitens témaválasztást, és a néprajztudós négy évvel később már a Magvetőnél adhatott ki egy lényegesen bővebb válogatást. Ez volt a legendás Hegyet hágék, lőtőt lépék. Valódi mentőmunka eredménye. A létező szocializmus tűzzel-vassal irtotta a keresztény hitet, de az ország iparosítása, a hagyományos kultúra felbomlása önmagában sem tett jót a sok évszázados világ fennmaradásának.
A paraszti élet, melynek minden korban meghatározó eleme volt a szakralitás, végveszélybe került. A tárgyi emlékek pusztulásnak indultak, a szóbeli tovább hagyományozódás megszakadt.
Az Új Ember felhívására az egész ország területéről érkeztek a régi imakönyvek, olvasók, kegyszobrok, feszületek, házi oltárok, apácamunkák Esztergomba. 1980-ban megismételték a felhívást. Abban, az év elején megjelenő számban az első, személyes hangú cikket maga Lékai László bíboros, érsek írta, a másodikat Bálint Sándor, az ismert néprajztudós. Lékai támogatása az ügy előmozdítása szempontjából rengeteget jelentett, ugyanis a népi vallásosságra évszázadok óta gyanakodva tekintett az egyház.
Az egyházi hierarchia tagjai lelkipásztori megfontolásból veszélyesnek tartották az egyszerű nép gyakran téves teológiai fogalmait, amelyek az archaikus imádságokkal nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak. Ezen a papi szemléleten változtatott Lékai bíboros, amikor prímási tekintélyével a népi hitvilág megmentésének ügye mellé állt. A harmadik cikkben Erdélyi Zsuzsanna pedig arról számolt be, hogy a formálódó népi vallásosság múzeumának ideiglenesen az esztergomi bazilika ad helyet, zajlik az anyaggyűjtés, és a „gyorsan múló-pusztító idő kivédésére” továbbra is várják a népi vallásosság emlékeit.
Néhány érdekesebb és jellemző tárgyat ideiglenesen ki is állítottak a székesegyház Szent István-oldalkápolnájában, de az anyag elhelyezésére, kezelésére és bemutatására végleges megoldás nem született. A bazilika északi tornyába került a szakadatlanul gyarapodó gyűjtemény. A szocializmus évei alatt az egyház kifosztott volt, a működéshez szükséges értékeit, ingatlanjait államosították. A múzeumalapítás vágyálom maradt.
A bazilika melletti volt szemináriumi épület ebben az időben szigorúan őrzött objektum, szovjet katonai kórház volt. Valószínűleg a legsiralmasabb állapotban lévő az ország valamennyi kórháza közül. Máig érthetetlen, hogy a Vörös Hadsereg ideiglenesen hazánkban állomásozó katonái miért igyekeztek saját életüket is megnehezítve módszeresen lerombolni és tönkretenni itt mindent. Sok helyen a hatalmas, klasszicista épület félig bedeszkázott ablakán vezették ki a vaskályha csövét, másutt vakolatlan téglafalat húztak egy fölöslegessé vált ablakra. A „Sóhajok hídját”, amelyen a szemináriumból korábban a kispapok a bazilikába siethettek, járhatatlanná tették, kivágták belőle a járólapokat. Még elképzelni is nehéz, mi lehetett a szigorúan őrzött objektumon belül. Hild József épülete folyamatosan pusztult, csak 2003-ban kezdődhetett meg a felújítása.
Ma a gyönyörűen felújított épületben működő Szent Adalbert Központ ad otthont a Keresztény Múzeum Erdélyi Zsuzsanna-gyűjteményének. Itt nyílt meg májusban a szakrális népi kultúrát bemutató tárlat. Két évvel a világhírű néprajztudós halála után, de több mint négy évtizeddel azt követően, hogy Bálint Sándor és Erdélyi Zsuzsanna Lékai László bíboros támogatásával megálmodták a múzeumot.
Forrás: Teknős Miklós
A hosszú idő alatt a gyűjtemény – Erdélyi Zsuzsanna szavaival – Csipkerózsika-álmát aludta. A rendszerváltásig két rövid időszakra volt ugyan szakértő kezelője-rendezője a nagyon sokféle tárgytípust tartalmazó állománynak, de valódi előrelépés nem történhetett. A rendszerváltás utáni években viszont ismét más tennivalók vonták el a figyelmet az önkéntes felajánlásokból létrejött kollekcióról. 1992-ben a bazilikától a Keresztény Múzeumhoz került a gyűjtemény, de ennek a patinás intézménynek is rengeteg megoldandó problémája volt. Tíz évvel később állítottak ki újból néhány tárgyat a bazilika kincstárában. Három alkalommal volt időszaki bemutató: először szentképeket, később vallásos nyomtatványokat, imakönyveket, majd apácamunkákat mutattak be a látogatóknak; 2013-ban került a gyűjtemény a Szent Adalbert Központba, és megkezdődhetett a tényleges munka.
Ha önálló múzeum nem lehet is az összegyűlt tárgyakból, valami végre elkezdődött. Látványos eredménye lett a munkának a két évvel ezelőtt adventben a Pesti Vigadóban rendezett „Begyütt Jézus a házamba” című bemutatkozás. A kollekció fontosabb tárgyaiból válogató időszaki kiállítás szokatlanul nagy látogatottságú volt.
Az immár állandó kiállítás megnyitóján meglepően sokan gyűltek össze a Szent Adalbert Központ dísztermében. Mi lehet az oka annak, hogy a szakrális néprajz Magyarországon a széles nagyközönség számára ma már egyértelműen a legizgalmasabb területe a folklorisztikának? A Keresztény Múzeum Erdélyi Zsuzsanna-gyűjteményét 2013 óta vezető és a kiállítást készítő Soós Sándor három évtizede szakrális néprajzzal foglalkozik. Számára is feltűnt a megkülönböztetett érdeklődés. Már első, 1986-ban, részben a témában rendezett kiállításán is észrevette, hogy a közönség legnagyobb érdeklődését az ájtatossági szentképek és a rózsafüzérek váltják ki.
Amikor körbevezet a visszafogottan elegáns kiállításon, elmagyarázza, hogy szerinte a különleges érdeklődés oka az, hogy a népi vallásosság emlékei az átlagemberekhez kötődnek. Ezek a tárgyak szinte mindenki számára ismerősek, ha másutt nem, szüleinél, nagyszüleinél, dédszüleinél már láthatott szentképeket, búcsús emlékeket, szentelt gyertyát, régi kiadású imakönyvet. A tárgyak érthetők, nem kell különösebben magyarázni őket. Ezzel szemben például a gazdálkodó élet régi kellékei gyakran emberöltőnél hosszabb ideje nincsenek használatban. Sokszor egy mángorló vagy kézimalom működésének a megértése sem könnyű.
Az állandó kiállítás tárgyait egyetlen reprezentatív teremben helyezték el. A magánáhítat emlékeit tipológiai csoportosításban mutatják be. Néhány régi, házi készítésű, a karácsonyi ünnepkörhöz kapcsolódó betlehem után a népi vallásosság szépen restaurált textíliáit látjuk. Egészen meglepő, milyen sajátságos értéket képviselhetnek a falusi templomok nagy gonddal hímzett oltárterítői vagy az öltöztetős kegyszobrok ruhái. A rendelkezésre álló területen a kiállított tárgyak számát úgy sikerült megháromszoroznia a látványtervet megálmodó Zalavári Tibornak, hogy a tárlók alatt kihúzható fiókokban további műtárgyakat helyeztek el. A terem közepén Jézus, Szűz Mária, Szent Antal, Nepomuki Szent János szobrai, feszületek láthatók, a régi tisztaszobák szent sarkainak, házi oltárainak egykori kellékei. Lélekdokumentumok, amelyek minden esztétikai hiányosság ellenére is különlegesek, hiszen valaha az elmélyült imádságot segítették az otthonokban.
A kiállítás érdekes részét alkotják a hitelesített, lepecsételt, olykor tanúsítvánnyal is ellátott ereklyék. Ezek már inkább az egyházi személyek, esetleg a polgári-kispolgári áhítat kellékei voltak. A szegényebb, paraszti rétegeknél szerencsésebb esetben az egyszerűbb és könnyebben megszerezhető másodlagos ereklyék voltak. A szent sírjához érintett tárgyak, a Szentföldről, például az Olajfák hegyéről származó préselt virágok vagy a római S. Croce in Gerusalemme bazilikában őrzött, a hagyomány szerint Krisztus keresztjéről származó szög hitelesített másolata. Az apácamunkákhoz hasonlóan olykor a paraszti kultúrában is különleges díszítéseket készítettek az ereklyéknek.
Soós Sándor az apácamunkák és ezek kései, népi változatainak szakértője. Elmagyarázta, hogy egyes női szerzetesrendekbe a XVII. századtól különféle okok miatt sok gazdag és főúri család nőtagja jelentkezett. Ilyenek voltak a Pozsonyban és Budán működő klarisszák. A Szent Ferenc által alapított rend apácái kontemplatív életmódot folytattak, és szegénységben éltek, de ha díszes apácamunkához, a feldíszített ereklyékhez drága fonalakra, arany- és ezüstszálakra volt szükségük, levelet írtak haza, és a rokonok megküldtek nekik mindent. Az egyik ilyen kéréseket tartalmazó levélben Soós Sándor megtalálta, hogy a szerzetes nővér egy saját kezűleg készített apácai munka hazaküldésével hálálta meg az ajándékot.
Ezek a különleges, ritka tárgyak tehát így is kikerülhettek a kolostorok falain kívülre, és válhattak az ezeket utánzó népi munkák mintájává. Az pedig külön kultúrtörténeti érdekesség, hogy a XVII. századtól a felvidéki magyar katolikus főúri családok sokszor erdélyi protestáns asszonyokkal levelezve szerezték be a különleges török skófiumot, a húzott arany- és ezüstszálakat, valamint a varrótűket: a magyar apácák tehát időnként protestáns közvetítéssel megszerzett török arannyal dolgoztak.
De mi keresnivalójuk van ezeknek a finom főúri hímzéseknek a népi kultúrát bemutató tárlaton? Az állomány feltérképezésekor kiderült, hogy az Új Ember felhívásában Lékai László és Erdélyi Zsuzsanna kifejezetten a népi vallásosság emlékeit kérték Esztergomba küldeni, de szerencsére az adakozók sokkal tágabban értelmezték a leendő gyűjtemény kereteit. Jómódú, polgári családoktól, egyházi emberektől éppúgy érkeztek be tárgyak a magánáhítat témakörében, mint a hagyományos paraszti kultúra területéről. Ezért a most megnyílt kiállítás sem kizárólag a népi vallásosság XVIII–XX. századi tárgyait mutatja be, hanem általában a Kárpát-medence vallásosságának elmúlt kétszáz évét. Soós Sándor szerint az Erdélyi Zsuzsanna-gyűjtemény tökéletesen jól illeszkedik a Keresztény Múzeum anyagához: időben a középkortól napjaink irányába vezeti tovább az anyagot, a magas művészet világából pedig a népi, a hétköznapi, a populáris művészet irányába.
Sok ezer tárgy gyűlt össze, ezek közül most néhány százat láthat a nagyközönség. Egyelőre az elhelyezésük és az állagmegóvás, a fertőtlenítés, helyenként a restaurálás történt meg, a többi muzeológiai feladat, a teljes gyűjtemény feltárása, feldolgozása, osztályozása még hátravan.
www.magyaridok.hu – Fáy Zoltán