Madarász Viktor és a hatvanas évek művészete a Magyar Nemzeti Galériában.
Ha van képzőművészeti értelemben vett nemzeti kánonunk, annak bizonyosan része a vakító fehér lepel alatt pihenő holttest a két nőalakkal. Madarász Viktor halálának századik évfordulója alkalmából a nemzeti galéria a festő talán legismertebb műve, a Hunyadi László siratása (1859) köré rendezett kamarakiállítást.
Akár a fiatalabb korosztálynak is ajánlható e közönségbarát műfaj, mely nemcsak fáradhatatlan és gyakorlott szemű látogatókra, azaz nem a szűk szakmára hegyezi ki a mondanivalóját, hanem befogadható mennyiségben, sok kapcsolódó témát is érintve, de határozott fókusszal mutat be valamit.
A festmény ürügyén szó esik a nemzetállamok kialakulása és a képzőművészeti történelmi témák népszerűsége közötti szoros összefüggésről, Madarász festői életművéről, a párizsi tanulóévekről és tanulságokról, a siratás bibliai előképeiről, a forradalom utáni történelmi köntösbe öltöztetett aktuális mondanivalóról, de a kiállított vázlatok segítségével kissé még a remekmű születésének folyamatába is bepillantást nyerünk.
Talán ez a kiállítás legérdekesebb része: nem kell művészettörténésznek lennünk, mégis megértjük, hogyan tökéletesedett a mű néhány apró változtatás segítségével.
Miként változott a nőalakok elhelyezése, hogy végül a ravatal emelkedő megformálásával, Garay Anna arcának és tekintete tengelyének a fizikailag lehetséges legellentétesebb komponálásával feszültséget, erőt és reményt is érzékeljünk a gyász mellett. Madarász, aki 18–19 évesen vett részt a forradalomban, a Hunyadi László siratása mellett a szintén emblematikussá vált Zách Feliciánt vagy a Dózsa népét is drámai erővel, aktualizáló utalásokkal vitte vászonra.
Vecsési Sándor: Villanyszerelő, 1965, Szépművészeti
Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria
Néhány teremmel arrébb mintegy száz évvel későbbi múltunkról beszél a Magyar Nemzeti Galéria nagyobb publicitással is körülvett, Keretek között című, a hatvanas éveket célzó válogatása. Az előzőekkel ellentétben ide bizony nem árt némi eltökéltség és kvalitásérzék, hogy a művek tengerében tájékozódni tudjunk.
Ha igazán élményszerűvé akarjuk tenni látogatásunkat, javaslom, vigyük magunkkal egy másik generációból való rokonunkat, ismerősünket, aki a személyes emlékek (vagy épp azok hiánya) miatt más nézőpontból, más értékek szerint ítéli meg a látott műveket.
A kiállítás tárgyidőszaka 1958-tól az 1968-as prágai bevonulásig terjed. Tematikáját tekintve nem korlátozódik csak a képzőművészetre és csak Magyarországra, táskarádiót és Mambo magnót csakúgy találunk itt, mint Picasso- és Fernand Léger-festményt, hogy a nem egészen méltatlanul kevéssé ismert baráti országok alkotóit ne is említsük.
Petrányi Zsolt kurátor valóban igyekezett a kor minden ténylegesen jelentős vagy sokat foglalkoztatott alkotójától adott esetben több művet is bemutatni. Többek között Bak Imre, Bortnyik Sándor, Csernus Tibor, Lakner László, Gyémánt László, Hincz Gyula, Kondor Béla, Mácsai István, Schaár Erzsébet, Schéner Mihály, Somogyi József, Szalay Lajos, Vilt Tibor alkotásait tekinthetjük meg.
A korszakban tovább él a szocialista realizmus, de fokozatosan utat tör magának a sokszor még gyanakvással szemlélt neoavantgárd is.
E két stílusirányt hol egymás mellett, hol keverve alkalmazzák az alkotók. A kiállítás különösen kiemelendő részei az „építés”, valamint a „tiltás” és „tabu” témák köré rendeződtek. Az előbbi a szocializmus központi, állandóan hangoztatott fogalma, használatos valóságos és átvitt értelemben egyaránt, tálcán kínálja magát képzőművészeti témaként is.
Az igazán nagyok, mint például Lakner László képe úgy csúsznak át a hivatalos zsűrin, hogy közben csak az alapos szemlélő veszi észre az iróniát, az „építkezés” bábeli, azaz alapjaiban elhibázott értelmetlenségét.
A korszak fő tabutémái közé tartozik Trianon mellett az 1956-os forradalom. Vilt Tibor A kentaur halála című szobra is a remény legkisebb jegye nélkül beszéli el a csodalény pusztulását, ahogy hiába keresnénk ilyesmit Szalay Lajos vagy Marosán Gyula grafikáin is. A tökéletes politikai reménytelenség idején Mácsai István szőnyegszerű, vermeeri csendet és békét sugárzó „realista” alkotásai is más olvasatot nyernek.
A hatvanas évek bő képzőművészeti termését sokféle szempont szerint vizsgálhatjuk. Ha a „traumafeldolgozás – túlélés – továbbélés” kérdései felől közelítünk, érdemes a két tárlatot egyszerre megtekinteni.
(„A teremtő lángész” – egy kultuszkép története; Keretek között – A hatvanas évek művészete Magyarországon. Mindkét kiállítás 2018. február 18-ig látható a Magyar Nemzeti Galériában)
Nagy Villő – www.magyaridok.hu
