Az ókeresztény freskók titkai

És vajon miként ábrázolták a korai időszakban Jézust? Bár az ókeresztény katakombák földalatti termei nem olyan pazaron díszítettek, mint a ma ismert bazilikák, dómok vagy templomok belső terei, mégis olyan megkapó a freskók egyszerűsége, hogy azonnal visszarepítenek a II–IV. századba.

Ha belépünk egy keresztény templomba, rögtön lenyűgöz annak gazdagsága. A falakon és a mennyezeten körbefutnak a bibliai történetek, a hívőkre letekintő szobrok és festett képmások őrzik a szentek jellemvonásait. E pompás látvány kialakulásához azonban több évszázadnak is el kellett telnie, a román, a gótika, a reneszánsz, a barokk stílusok mind hozzátettek az összképhez. Az első keresztény-freskók ezzel szemben jóval egyszerűbbek voltak, naivitásukban talán az ősi barlangfestészetre emlékeztethetnek. Általuk egy világméretűvé vált, roppant gazdag és nagy befolyással bíró vallás gyökereit ismerhetjük meg, és megtalálhatjuk azokat az egyszerű alapokat, melyekre az akkor még gyerekcipőben járó, de később századokon át uralkodó egyház épült.

Jézus kereszthalála után, Kr. u. 33-ban az apostolok széles körben kezdték terjeszteni Jézus tanításait és történetét – előbb Jeruzsálemben, majd a távolabbi területeken. Az első keresztény gyülekezetek a rómaiak uralta Palesztinában, az I. század közepén jöttek létre, majd lassan az egész Római Birodalomban teret hódított az új vallás (a keresztény szó a latin eredetű „christianus” szóból ered, jelentése Krisztus-követő). A kereszténység és az egyistenhit azonban a római uralom és többistenhit meggyengítésével fenyegetett, így előbb Claudius, majd Néró római császár uralmával, 64-től megkezdődött az egyre kegyetlenebbé váló, két évszázadon át tartó keresztényüldözés. A hívőknek titkolniuk kellett vallásukat, szertartásaikat és jelképeiket is el kellett rejteniük a hatalom szeme és füle elől.

Az üldözések ellenére egyre többen csatlakoztak az új hithez, a vértanúkat pedig a római polgárok temetkezési helyén helyezték örök nyugalomra. Ezek végül katakombákká, földalatti folyosórendszerekké nőttek: a folyosók fölött újakat nyitottak, olykor össze is kötötték a szomszédos katakombákat, aminek révén bizonyos részek inkább egy nagy rendszer elemeinek tekinthetők. A járatok találkozási pontjain kialakított termek váltak a hívők titkos gyülekezeti helyeivé, itt tartották miséiket, a megvilágítást pedig a szellőzőaknákon keresztül érkező fénnyel, fáklyákkal és gyertyákkal biztosították. Oltárként a vértanúk sírját használták, melyek fölé a vallásszabadság beköszöntével templomot, bazilikát emeltek.

Ha belépnénk egy ilyen járatba, a fáklyánk leginkább szimbólumokat, egy-egy jelenetet világítana meg a falakon nagyon egyszerű ábrázolással. Mivel a keresztényüldözés idején a hívők nem gyakorolhatták nyíltan hitüket, a katakombákat sokáig elsősorban csak szimbólumokkal díszítették. A történeteket jelentésmódosulással, az antik művészetből, a mitológiai és a pogány művészetből kölcsönzött elemekkel ötvözve jelenítették meg, a freskók stílusában a pompeji festésmód érződik. Antik eredetűek például a madár- és a gyümölcsmotívumok, a korban népszerű Jó Pásztor-motívum – ezt négyféleképpen is ábrázolták: a pásztor vállán báránnyal, a pásztor legelteti juhait és megvédi a farkasoktól, a pásztor tejet ad a báránynak, a pásztor maga a bárány – vagy az Oransok (imádkozók) szimbolikus alakjai.

Az egyszerű jelenetek és ábrázolási mód azonban nem csak a rejtőzködésből fakadt. A keresztény hit a szegényebb társadalmi rétegeket szólította meg először, számukra kiváltképpen fontosak voltak a tanok, melyek megváltást ígértek az evilági szenvedésekért. Így a festményeket sem képzett mesterek alkották, hanem valószínűleg üldözött, nélkülöző, képzetlen emberek, akiknek természetes, tiszta önkifejezése tükröződik a látványon. Korommal és egyszerű festékkel festettek, a figurák is olykor kicsit esetlenek – de most képzeljük el mindezt gyertyák és fáklyák vibráló, narancssárga fényében!

A megjelenítésnél tehát sem a készítőknek, sem a hívőknek nem volt fontos az anyagi világ pontos mintázata. A freskók elbeszélő ábrázolásmódja inkább illusztrációként szolgált az írástudatlanoknak, ezek közvetítették a tanításokat és a történeteket. A korai ábrázolások elsősorban az Újszövetségből merítettek, kedvelt téma volt a Szűz gyermekével – a Mária-kultusz szintén a II. században jelent meg –, az utolsó vacsora, a már említett Jó Pásztor-motívum és a kívülállók számára érthetetlen jelképek, szimbólumok, melyek sokszor Krisztust jelölték. A keresztény megváltót ugyanis akkoriban nem lehetett emberként ábrázolni, így szimbólumokkal vagy mitológiai alakokkal utaltak rá. Ilyen szimbóluma volt a kenyér, a hal, a galamb, valamint a Krisztus-monogram, mitológiai szempontból pedig gyakori volt az Orpheusz–Krisztus, a Nap–Krisztus vagy a keresztény katakombákban az Apolló a Nap szekerén-jelenet ábrázolása. A kereszt csak nagyon ritkán jelent meg, helyette inkább a monogramokat, a görög ábécé első és utolsó betűjét, az alfát és az omegát használták. A kereszthalál és a mennybemenetel szintén hiányzik az ábrázolásokról, inkább csak olyan kísérőmotívumokkal utaltak rá, mint Pilátus kézmosásának vagy Péter tagadásának jelenetei. Az angyalokat szárnyak nélkül jelenítették meg, a mennyezetet bizonyos esetekben geometrikus freskókkal díszítették. Ebbe a szövetbe rejtették olykor a jeleneteket is, a vörös és a kék kontúrok a keresztény világképet jelképezték.

Az újszövetségi történetek mellé a IV. században társultak az ószövetségi jelenetek. Ezek nemcsak előképei voltak az újszövetségi eseményeknek, de készítői a földi életben is realizálódó jeleneteket igyekeztek ábrázolni, például a veszélytől való megmenekülést. Gyakori a Mózes és Jézus közti párhuzam, az ó- és az újszövetségi történetek párhuzamba állítása, egymás mellett való elhelyezése. Ekkor terjedtek el a győzedelmes Krisztus-ábrázolások is, a trónon ülő Megváltó apostolai körében, melyek a későbbi monumentális egyházművészet ikonográfiájának szerves részeit képzik.

És hol találkozhatunk ezekkel a többszáz éves freskókkal? Az egyik legősibb a Róma alatt 17 km hosszan húzódó Domitilla-katakomba, melynek egyik termét a II. századból fennmaradt freskók díszítik. A leghosszabb földalatti ókeresztény temetkezési hely a 20 km hosszan kanyargó Callixtus-katakomba, mely mintegy félmillió ember temetkezési helyéül szolgált, köztük pápáknak és püspököknek, és a nevét is Szent Callixtus pápáról kapta. A Szent Sebestyén-katakombában őrizték Péter és Pál apostol földi maradványait, elszállításuk után a szintén itt nyugvó Szent Sebestyén mártírról nevezték el a földalatti rendszert. Róma északi részén pedig a szintén ismert Priscilla-katakomba található. A körülbelül 50–60 katakomba közül a legtöbb Róma alatt épült, de jelentős járatok húzódnak Nápoly, Pécs és számos közel-keleti város alatt is.

Ezek tehát a keresztény művészet első ismert alkotásai. A földalatti járatok érintetlen, egyszerű freskóit figyelve érdemes elgondolkodni azon, hogy csaknem kétezer évvel ezelőtt milyen is lehetett az élet. A világ számos pontján már ekkor titokban találkoztak az emberek, a köztük kialakult szövetséget pedig ma is érzékelhetjük egy-egy megszentelt helyre belépve, vagy mellette elhaladva. Ennek a törekvésnek a lenyomatait, történelmünk és mai világunk egy részének kétezer évvel ezelőtt létrejött alapjait őrzik e földalatti titkos járatok falai.

A keresztényüldözésnek végül Constantinus császár vetett véget. A 313-ban kiadott milánói ediktummal eltörölte a korábbi büntetéseket a keresztények ellen és megteremtette a szabad vallásgyakorlást. Az 325-ös niceai zsinat egységesítette a vallást a legfontosabb dogmák meghatározásával. A kereszténység elfogadott, 380-tól pedig államvallás lett a Római Birodalomban. Az ókeresztény katakombák szimbólumrendszere a II–III. században kezdett egységesedni, festészetük a IV. században élte virágkorát.

Révy Orsolya – www.kultura.hu