Magyar Játékszín – Blattner Géza, a bábok varázslója
Miközben a debreceni Modemben Blattner Géza bábművész (1893–1967) életének állomásait követem, eltűnődöm: miért volt szükség hallgatni a múltról? Szilágyi Dezső, az Állami Bábszínház egykori igazgatója az 1978-ban megjelent angol nyelvű, díszes album bevezetőjét így kezdte: „Unlike in most European countries, there is no tradition of puppet art in Hungary.”
Azt híresztelték a világban, hogy nálunk nincs, alig van hagyománya a bábművészetnek, miközben Németh Antal Színészeti lexikonjának szócikke így indít: a bábjáték „története végigvonul egész művelődéstörténetünkön, s annak egyik legérdekesebb fejezete”. Hasábokon át olvashatjuk századok eseményeit. Amikor ez a kézikönyv megjelent (1930), Blattner Géza kis társulatával már bevette Párizst, és a magyar mellett a francia bábtörténetet írta.
Figurák a sínen
A tárlat első fejezetében Blattner Géza fiatalságában a képzőművészeti ihletés pillanatai tűnnek elő: a técsői emlékek, a máramarosi festőiskola, Hollósy Simon törekvéseinek hatása és Hrabéczy Ernő Cirkusz című munkája. Életre szólóan kísérik emberek, arcok Debrecenből: a fatuskót áruló talyigás, a rétesbélessütők vagy a gumirádlis fogatos „gondterhelt vonásai mögött felfedeztem az én évődő természetű, nyakas debreceni fajtám bizakodó mivoltát”. Aztán a főváros következett, a tízes évek végén bábos kísérletek. Blattner Donáti utcai műtermében már szerveződtek a barátok és művészek, Walleshausen Zsigmond, Detre Szilárd és mások, akik a bábjáték új útjait kísérletezték.
Játszottak szobában, műteremben, színházban, például Rónai Dénes szervezésében. A síneken futó, öt-hat zsinóron végtagokat mozgató színes síkfigurákkal a közönség Wayang játékokat láthatott a Belvárosi Színházban. Németh Antal a fiatal Blattnert így látta: „Groteszk festői fantáziája és iparművészkedni szerető hajlama szerencsésen ötvöződött […] a sokak által még lebecsült bábművészettel.” A Margitszigetre és az állatkertbe álmodta kis színházát, de a kérvényét elutasították. Párizs Blattnert is hívta. Szívósan dolgozott, közben feleségével, Sulyok Helénnel lámpaernyőket festett. Mint Magyar sors francia földön című könyvében Molnár Sándor 1932-ben írta: Blattner Atelier des deux Flambeaux (Két fáklya műhelye) néven „új anyagokat fedez fel a világítás és a belső-berendezési szakmában”.
Szabadidejében a bábjáték új lehetőségeit kutatta, az embert utánzó játék helyett a stilizált nyelv kialakítását. Maga köré gyűjtött induló, kísérletező magyar képzőművészeket, és 1929. október 28-án, épp a nemzetközi bábkongresszus eseményeként Arc-en-Ciel (Szivárvány) néven megnyitotta a színházát. Öten kezdték: Detre Szilárd, Fried Tivadar, A. Tóth Sándor és Blattner a feleségével. A kis játékok, jelenetek sikere gyarapította a társaságot. A debreceni tárlaton a XX. századi művészet nagy nevei olvasható: a szobrász Csáky József és Beöthy István, a festők, Kolos-Váry (Kolozsváry) Zsigmond, Szenes Árpád, Martyn Ferenc, Marie Vassilieff, a Montparnasse-anyagokkal, babákkal művészkedő nagyasszonya, Harsányi Tibor, aki Bartók és Kodály tanítványa, valamint a jeles fotóssá lett Koffán Károly, aki bábos barátjának kései portréit is elkészítette. A legfontosabb közöttük A. Tóth Sándor, aki 1929–1931 között darabokat írt, bábokat, plakátokat tervezett, festette, rajzolta az életet és az eget Párizs fölé.
A tárlat méltóan dokumentálja Blattner kivételes barátságát is A. Tóth Sándorral, akinek Bábjátékos című képének eredetijét nemrégiben súlyos milliókért adták el. A. Tóth zsinóros marionetteket faragott például a La toute petite (Egész kicsi) című gyerekdarabhoz, és a Vak vadász című groteszk pantomimjének bábtervei is láthatók a tárlaton. Az egyik előadáson, emlékezett Glattner, galiba történt: a vadász mozgatója rosszul célzott, és a fán ülő bagoly helyett a színfalak mögött egy munkatársát találta el, aki felordított, mert lángra kapott a nadrágja. Ünnepeltek a nézők, mert azt hitték, a fájdalmas jajdulás is része a játéknak. A commedia dell’arte éppúgy beletartozott a repertoárba, mint a kesztyűbáb vagy az árnyjáték. Az aranylakodalom című pantomimben még a fotómasina is táncolt, a végén a kalitkából kirepülő kismadár ijesztgette a közönséget.
Az első időben a társasághoz tartozott André Kertész is, a világhírűvé lett fotós, aki barátait ugyanúgy fényképezte a paraván mögött, mint a boulogne-i erdőben tett jókedvű kirándulásokon.
Szivárványos Szajna
Játszottak Gaston Baty színházában, és a Rue d’Odessa 18.-ban, ahol 120 személyes bábotthont alakítottak ki, és 1933-ban a Saint-Germain negyedben, a Rue de Seine 31.-ben, Raymond Duncan palotájában minden csütörtökön. Béreltek termet a Szajna jobb partján is, a Comédie-Française-zel átellenben, a Palais-Royalban. Visszatérően otthonuknak tudták a Square Vergennes-i Magyar Házat, ahol ünnep idején délután háromszáz magyar gyermek kacagta a mesés történetet, este pedig a felnőttek tapsoltak. Egy leleményesen indult turnén, 1933 nyarán történt, hogy a Szivárvány együttes szajnai uszályra költözött, és előadások mellett bábtörténeti tárlattal hajózott a tenger felé. Ám a hajócsavar leszakadt, és egy hónapig várakoztak, amíg annyi pénz összegyűlt, hogy kifizethessék a búvárt, aki felhozta az alkatrészt.
Hatalmas vállalkozás következett: Madách Imre Az ember tragédiája franciául! Németh Antal bátorította, és a Nemzeti Színház igazgatójaként segítette is Blattnert, aki 1937 februárjában munkára szólította a Pápai Református Kollégium tanárát, A. Tóth Sándort is. „…arra kérlek, hogy az egyiptomi jelenetet vállald el. Ide mellékelem a rád eső francia szöveget, amit természetesen le kellett rövidíteni, hogy potable (fogyasztható) legyen” – írta. És A. Tóth küldte is Pápáról a rajzokat, a makettet. Fáradhatatlan lelkesültséggel dolgoztak a párizsiak is, más-más művész alkotta az egyes színeket: Ádám, Éva és Lucifer fejét Csáky tervezte, Bizáncot Olcsai-Kiss Zoltán, a falansztert Beöthy, az űrjelenetet Kolozsváry képzelte a billentyűs bábok színpadára. Ez Blattner újítása volt: a bábos derekán bőrövből harmincfokos szögben dőlő rúdra szerelte a marionetteket, így billentyűs mozgatással egy ember több bábot is tudott mozgatni.
Az eszkimójelenetet Anton Prinner tervezte, aki a negyvenes évek végén Picassóval dolgozott a vallauris-i kerámiaműhelyben, és a Roquefort-les-Pins-i templomban láthatók az oltárfestményei. Az erősen rövidített madáchi szöveget francia színészek előadásában lemezre rögzítették, a kísérőzenét Harsányi írta. A Tragédia mindeneseként Walleshausen Zsigmond dolgozott. Az előadás az 1937-es világkiállítás aranyérmére érdemesült, Paul Valéry adta át Blattnernek.
A finn–szovjet háború döbbenetében a Kalevala előadására készültek, amikor 1940-ben, az összeomlásban a németek elől futniuk kellett Párizsból. Semleges vidéken, Valençay-ban találtak otthonra, ahol a lakosoknak és a háborús menekülteknek játszottak. Szeretettel fogadták őket: a település polgármesterétől egy padlást kaptak, ott dolgozhattak. Blattner Valençay-ban sem feledte szülővárosát: „…a debreceni jelleget a franciaországi Berry megye parasztjainál találtam meg, akik sok tekintetben hasonlítottak a debreceniekhez.
Hisz már Bercsényi híres huszárjai is jártak volt arrafelé és egyesek ottrekedve családot alapítottak.” Amikor 1943-ban Moliére orvosdarabjára készült „…a mi Fazekas Mihályunk figurái álltak előttem.” A Széchényi-könyvtárban őrzött Németh Antal-hagyaték kiváló ismerője, Kávási Klára adta közre Blattner Géza levelét, amelyből megtudjuk, a súlyos veszteségek közepette is dolgozott a társaság: „…minden igyekezetünk arra irányult: NEM LANYHULNI SOHA” (Hitel 2014/9.). Váratlanul elhunyt a felesége, és a megélhetési gondok szorongatták.
Megsemmisített nemzedék
A háborút követően is küzdelmes évek következetek; a boulogne-i házának pincéjében beládázott bábok megsemmisültek; játszótársait az idő szétvetette. Újranősült, kislánya született, állandó helyiség híján vándorszínházként járták a településeket, és a megélhetésért ismét lámpaernyőket festettek. Otthoni kapcsolatai befagytak. Blattner 1954-ben a Népművelési Intézetbe címzett, Németh Antalnak szóló leveléhez két játékot mellékelt: az egyik magyar legenda, a Fájdalomkút, a másik a Mindent veszek. Azzal a hiábavaló reménnyel küldte, hogy műveivel, tudásával az itthoni báboséletet szolgálhatja. Gyöngülő egészségben dolgozott, többször Németországba látogatott, 1956-ban a forradalom szenvedőinek javára gyűjtött. Múltjának nagy fejezete a müncheni bábmúzeumba került.
A hatvanas évektől haza-hazajárt; Sanyi barátját látogatta, Némethtel találkozott, bábosokkal beszélgetett. A belügyi levéltárban szinte nincs róla adat, noha egy 1960. augusztus 24-i, bizonyos Horváth János által írt feljegyzésben az áll: „Egy csomó anyag fekszik el a II/13-as osztályon” (ÁBTL 3.1.5.-13148). Eszerint levelezését dokumentálták, kapcsolatait figyelték. 1961-ben festményeiből (!) nyílt tárlat a Déri Múzeumban. 1967 nyarán Ágnes lányát kísérte a debreceni nyári egyetemre; pihenni készült szülővárosában, és öröklétre maradt. Németh Antal búcsúztatta: „…soha nem ismerte a féltékenységet semmiféle téren: gyermeki bizalommal csak adott és adott.”
Vajon miért kellett Blattner Gézát és vele a sokszínű bábhagyományt eltagadni? Mert nemzeti fogantatásban keresték a bábozás egyetemes művészi és technikai megoldásait? Hogy az államosított bábjátszás egyedül való politikai hitele igazolódjon? És nem csak Blattner sorsáról beszélünk: 1948-ban egy kiváló bábosnemzedéket, velük változatos művészi törekvéseket semmisítettek meg. Büky Béla, Rév István, Szokolay Béla, Inczédy Kálmán, A. Tóth Sándor kiűzettek az édenből, a bábjáték hazai világából. Miként a Kemény család a Népligetből. 1948. január 17-én megalakult a Magyar Bábjátékosok Egyesülete, ám Bevilaqua Borsody Béla elnök és helyettese, A. Tóth Sándor neve hamarosan eltűnt a szervezet történetéből, és Blattner Gézát is kitagadták.
De türelmesen várták feltámadását. Előbb Tóth Gábor Sándor A. Tóth Sándor című kitűnő könyve (Püski, 2000) idézte meg magyar és francia nyelven a Szivárvány Színház történetét, majd Lőrinc László filológiai alapossággal megírt Blattner – Egy bábos életútja című munkája (Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum, 2014). Mivel a Modem könyvesbutikja megszűnt, hiába reméli a látogató, hogy képeslapokat, bábosmonográfiákat, -albumokat vásárolhat. Így csak saját debreceni gyermekkoromon tűnődhetek, amikor bábokkal színházat játszottam! A kerámiafejek fővárosi ismerősünktől kerültek hozzánk, aki elmondta, a Kosztolányi tér és a Bocskai út sarkán lakó bábostól kapta, akinek a bábszínházát bezáratták, ezért szabadulni akart a kellékeitől, bábjaitól. Neki köszönhetem a színház iránti érdeklődésemet, hogy Téri Árpád teátrumában láthattam Márkus Lászlót, Mensáros Lászlót és nagy hírű játszótársaikat. Tisztelet a báboknak, és köszönet, hogy rájuk emlékezve 1999 tavaszán megrendezhettük Büky Béla emléktárlatát a Várszínházban.
(A Modem Blattner-kiállítása február végéig látható. Kurátorok: Kónya Ábel és Láposi Terka)
Ablonczy László – www.magyaridok.hu
