Hátizsákkal bejárta Indiát és Dél-Amerikát, és egy régi tál segítségével megfejtette egy 130 éves ház történetét.
Saly Noémi – a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum muzeológusa – ha szimatot érez, elindul. Számára a kutatás olyan, mint egy jó krimi. Legyen szó a családjáról, Budapestről vagy a kávéházakról – felfedi a múltbéli titkokat.
Saly Noémi szenvedélyesen gyűjti a régi tárgyakat – gyengéi a virágos konyhai fűszertartók, de még inkább bármi, ami a régi Budapesttel kapcsolatos. Így bukkant rá arra a jókora falitálra is, amely egy budapesti házat ábrázol. Noémi szimata azonnal beindult, és a nyomok az 1800-as évekbe, Buda egyik leggazdagabb orvoscsaládjáig vezettek. A Heinrich famíliáé volt a tálon ábrázolt ház – meg a Rác fürdő, amelyet még a brazil császár is meglátogatott. Az ő életükről árult el részleteket Noémi a krisztinavárosi könyvtár olvasótermében, ahova én is ellátogattam. A hely megtelt csillogó szemű hallgatókkal – sokan ugyanis még messzi kerületekből is eljöttek meghallgatni, akkora átéléssel meséli el a rejtélyeket. Éppen úgy, hogy a teremben mindenki kedvet kapjon a múlt kutatásához.
 |
| Fotó: Takács Szabolcs |
Amikor a vadászeb elindul
„Sokan úgy képzelik, hogy ez a munka csak unalmas adatkeresésből, olvasásból áll. Valójában azonban olyan, mint amikor a vadászeb elindul az erdei ösvényen, és minden bokor alatt talál valamit. Számomra a múltban való búvárkodás egy izgalmas krimi, melyben én vagyok a detektív. A legelső kutatásom 12 évesen indult, amikor a tanárom arra biztatott: mindenki ismerje meg az otthona történetét. Fel is kerestem a legidősebb lakót a házunkban, és rácsodálkoztam arra, mennyi mindent nem tudok az itt élőkről. Már akkor megéreztem a kutatómunka ízét” – meséli Noémi, aki ma muzeológus a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Kiállításokat készít, előadásokat tart, könyveket ír a múltról, holott nem történészként végzett, és 10 évvel ezelőtt még más területen dolgozott.
„Az iskolában nem szerettem a történelmet, mert csak a hatalomról és a háborúkról szólt. Engem a hétköznapi emberek érdekeltek, az ő történetüket kutatom ma is. Fiatalon a tanítás vonzott, és tanárként helyezkedtem el. A tudás átadása vezetett már akkor is és ma is. A hallgatóság pedig mindig szereti, ha igaz történeteket mesélnek neki” – mondja Noémi.
A saját asztalából kapott sírkövet
„Mivel nem ez a szakmám, sok mindent utólag kellett megtanulnom: például levéltárat használni vagy tárlatot készíteni. Az első kiállításom 2000-ben borzasztó nagyra sikerült – 700 négyzetméteren rendeztem meg, és az elején fogalmam sem volt, mibe vágom a fejszém” – mosolyog Noémi. Ez a tárlat a fő kutatási témájáról: a kávéházakról szólt.
„A kávéházakban zajlik az élet, mindenki megfordul ott, aki számít. Jól példázza ezt egyik kedvenc történetem is a New York kávéházról. Az 1800-as évek elején a két tulajdonos befogadott egy szegény, idős, magányos vándorszínészt. Nem akarták megbántani azzal, hogy ingyen adnak neki kávét és kosztot, ezért kitaláltak a számára egy foglalkozást. Megtették házi detektívnek: odaültették az egyik márványasztalhoz, és az volt a feladata, hogy figyelje, nem lopnak-e a vendégek egymástól. A kisöreg komolyan vette a munkáját, ott is halt meg a New Yorkban. A tulajdonosok a kávéház költségén temettették el, és abból a márványasztalból készíttették a sírkövét, amelynél mindig üldögélt” – avat be a részletekbe Noémi, akit a kávéházak mellett Budapest története is érdekel.
Öröm számára, ha megfejti a múlt egy-egy darabkáját, és ezt megoszthatja másokkal. Ezért hozták létre néhány barátjával a Nagy Budapest Törzsasztalt is, amely a régi kávéházi közösségek hagyományát követve havonta egyszer összeül a Spinoza Kávéházban. A laza baráti társaság Budapestről beszélget, de nem titkos vagy zárt közösség. Bárki csatlakozhat hozzájuk, akit foglalkoztat a főváros története.
Az ükapja a Lánchíd építésén dolgozott
A muzeológus azonban családjának és otthonának, a Tabánnak a történetét is kutatja. „Az 1200-as évekig tudom visszavezetni az őseim egyik ágát. A családomban voltak nemesek, feltörekvő polgárok, lecsúszott dzsentrik. Az egyik ükapám a Lánchíd építésére jött Pestre, ő munkás volt.”
 |
| Fotó: Bleyer András |
Noémi Példabeszédek címmel könyvet is írt az ősökről. „Ez nem regény, hanem apróbb történetek, amelyek a famíliánk egy-egy szállóigéjét örökítik meg. Ilyen volt például, amikor óriási robajjal, eszméletlen porral leszakadt a fürdőszoba mennyezete, mi nagymamával döbbenten néztük, anyám pedig a legnagyobb nyugalomban odasétált, és csak ennyit mondott: De legalább nem lőnek!”
Noémi nem csak a múltba szeret elmerülni, hanem idegen világokban is. Ezért járta be hátizsákkal Argentínát, Brazíliát és az Egyesült Államokat. „India volt a legnagyobb élmény. Úgy éreztem magam, mint egy csiga, akit megfosztottak a házától. Mindent másképp kellett csinálnom, mint itthon. Kenyában láttam az oroszlánokat és a zsiráfokat, de szeretem az olyan utakat is, mint amikor tavaly az unokatestvéreimmel elbicikliztünk Londonból Párizsba” – teszi hozzá Noémi, aki a múlt kutatása ellenére a nosztalgiát nem szereti.
„A múltat visszahozni nem lehet és nem is érdemes. Sokkal jobban érdekel az, hogyan határozzák meg a világban a helyemet, a feladatomat a régi történetek és a felmenőim. Azt is gyakran mondogatták a családunkban: polgár fiam az az ember, aki hozzátesz a világhoz. Én is erre törekszem.”
Wéber Anikó
