Schmidt Mária esszéi új világrendről, korszakhatárról
Amikor 1960-ban „a hollywoodi filmcsillagokra emlékeztető” John Fitzgerald Kennedy megnyerte a Los Angeles-i demokrata konvenciót, és ezáltal ő vált érdemessé arra, hogy képviselje a Demokrata Pártot az amerikai elnökválasztáson, beszédében úgy fogalmazott: „Ma új határvidéken állunk, […] ismeretlen lehetőségek és veszélyek határvidékén, meg nem valósult remények és fenyegetések határvidékén. […] Ám az Új Határvidék, amelyről beszélek, nem ígéretekről, hanem kihívásokról szól.”
Az elnökaspiráns felismerte, hogy nemcsak az amerikai politikai elit, az Amerikai Egyesült Államok, de a bipoláris világ is korszakhatárhoz érkezett. És igaza lett: rövid elnökségének idejéhez kötődik a hidegháború legforróbb pillanata (kubai rakétaválság), a vietnami háború eszkalálódása, a polgárjogi mozgalmak vagy a politikai kommunikáció forradalmasítása is.
Ma ismét korszakhatárhoz érkeztünk – véli Schmidt Mária Széchenyi-díjas történész hamarosan megjelenő legújabb kötetében. A szerző olyan kérdéseket feszeget – mindezt a már tőle ismert kendőzetlen őszinteséggel –, amelyeket legszívesebben a szőnyeg alá söpörnénk. A könyv írója szerint nincs idő a tétlenségre: az óra ketyeg, ha pedig a határidő lejár, nincs lehetőség újraindítani azt, míg nincs sikeres deal – ahogyan az a diplomáciában szokás.
Az egypólusú világ, amely a rendszerváltoztatás után jött létre, a szemünk előtt hullott darabjaira. „A történelem végét” hirdető liberális főpapok megingathatatlannak vélt tézisei megbuktak. Az Amerikai Egyesült Államok ellen elkövetett 2001. szeptember 11-i terrortámadások újszerű kihívást jelentettek, amelyek alapjaiban kérdőjelezték meg az addig dédelgetett világrendet.
A 2008-as világgazdasági válság a neoliberális gazdaságpolitika egyértelmű csődjét mutatta, a 2015-ös migrációs hullám az addig is meglévő európai uniós hasadásokat mélyítette szakadékká. 2020-ban az egész világot két vállra fektető koronavírus-járvány nemcsak az államhoz való kapcsolatunkat, hanem egymáshoz fűződő viszonyrendszerünket is átalakította – lokálisan és globálisan.
A hidegháború új hajnalát is jelenthető orosz–ukrán háború, illetve az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepének megkérdőjelezése külön-külön is óriási falatnak bizonyulnak, egy tányérra téve pedig sokkoló látványt nyújtanak.
A kihívás viszont kettős: fel kell ismernünk az új korszakot, amelynek kérdéseire aztán tényleges válaszokat kell adnunk úgy, hogy identitásunkon ne essen csorba. Schmidt Mária esszéit olvasva nem nyugodhatunk meg. Szerinte a jelenlegi politikai, gazdasági és intellektuális eliteknek „A 21. század kihívásaival kapcsolatban nincsen sem ötletük, sem mondanivalójuk”.
A könyv öt jól elhatárolható fejezetben, szisztematikusan veszi végig világunk – és ezen belül Európa és hazánk – helyét és helyzetét ebben a korszakhatárban. A Világok harcában az új, kialakuló világrend dilemmáival foglalkozik a szerző. Az egyértelmű és megingathatatlannak tűnő Pax Americana eltűnőben van, amelyet a „fekete hattyúként” megjelenő Donald Trump próbált újrapozicionálni.
Mi a szerepe ebben a világrendben Kínának? Értjük Kínát? Vagy akarjuk egyáltalán érteni, hogy mi zajlik ott vagy éppen Oroszországban?
Mindeközben egyre erősebb késztetés van arra, hogy megfosszanak minket azoktól az alapoktól, amelyek biztos támpontot adnak az életünkben. Az olyan, évszázadokon át érvényes fogalmak kérdőjeleződnek meg a szemünk láttára, mint hogy ki a férfi és ki a nő. Felül lehet írni a biológiát? Ki az anya és ki az apa? Mi a család fogalma?
Szükség van egyáltalán rá, vagy ideje volna leszámolni ezzel az avíttas dologgal? Milyen hatással van a felnövekvő nemzedékre a technika és a szexualitás? Hova vezet a Metoo-mozgalom? Egy sor olyan kérdés, amelyre pár évvel ezelőtt még egyértelmű válaszokat tudtunk volna adni, ma viszont mindez nemcsak megkérdőjeleződik, hanem egyértelmű támadás alatt is áll.
Európa száz éve, az első világháború óta keresi a helyét ebben a megváltozott világrendben, miközben megújulásra képtelennek mutatkozik.
A szerző szerint Donald Trump 2016-os megválasztása és a brexit melletti döntés a status quo végére figyelmeztette nemcsak a világot, de Európát is, azon belül pedig az Európai Uniót. Schmidt Mária szerint „jó, hogy az újonnan hivatalba lépő uniós vezetés 2050-nel és 2070-nel foglalkozik”, de „hogy a szén-dioxid-kibocsátás megfékezése mindennél fontosabb-e”, azzal kapcsolatosan vannak kétségei. Milyen tanulsága van a brexitnek? Milyen Európai Uniót akarunk a XXI. században?
A kötet szerzője szerint
Európának egyenrangú nemzetállamok szövetségeként lehet jövője. […] Ennek a földrésznek az adta az erejét, az biztosította a túlélését, hogy lakói, bár számtalan esetben harcoltak egymás ellen, de ki is tudtak egyezni, képesek voltak szövetségeket kötni, szót érteni egymással. Mindenki mindenkitől tanult.
A könyv hangsúlyosan foglalkozik (A múlt, ami elmúlt) az értelmiség, illetve az intellektuális elit képviselőivel is. Nem véletlenül, hiszen a „nyugati sztárértelmiségi” (Schmidt Mária) sok helyen túszul ejtette a politikát, mely így hibás kérdésekre hibás válaszokat ad, miközben a valódi és húsba vágó kérdéseket figyelmen kívül hagyja. Schmidt Mária nem mulasztja el a nemzetközi – egyébként a marxizmust vallásosan imádó – csapat mellé beemelni a magyar (poszt)kommunista értelmiséget, akiket „a hidegháborús félszáz év” ugyanúgy bebetonozott a különböző intézeti struktúrákba, mint a nyugati balos, illetve balossá vált elitet.
A magyar feladatokról szólva a szerző megjegyzi, hogy hazánk Nyugat-Európa többi országához képest jól áll: van politikai vezető, van ideológia, határozott politikai cselekvés és stratégiai irány. „»A veszélyek évtizedére« (Orbán Viktor) reagálni kell, azoktól nem lehet és nem is tudjuk magunkat függetleníteni.”
Olvasva a közel ötszáz oldalas könyvet talán nem is olyan könnyű felismerni ezeket a válságpontokat, mint ahogyan azt elsőre gondolnánk. Schmidt Mária kötete azonban éppen ezen felismerésekhez – és az arra adandó válaszokkal – ad értékes szellemi töltetet. Arra keresi a választ, amire egy történész: mi és miért történik/történt velünk? Hogyan lehet/lehetett egy helyzetből sikeres kiutat találni? Hol van a helyünk és a szerepünk ebben?
A 2018 és 2022 között íródott esszéket olvasva kijelenthető, hogy azok egy percet sem vesztettek aktualitásukból, olyannyira, hogy a már akkor felvázolt problémák még mindig megoldásra várnak egy korszakhatár kellős közepén.
Borítókép: Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója a CPAC Hungary konzervatív politikai fórumon (Fotó: Havran Zoltán)
Fekete Rajmund – www.magyarnemzet.hu
