Kevés zavarba ejtőbb epizódja van történelmünknek, mint a magyar jakobinusoké.
Az értelmetlen és kaotikus szervezkedés éppúgy magyarázatra szorul, mint az elrettentő ítélet. Különös az események utóélete is, főként a magyar jakobinus mozgalom értékelése, majd politikai újrahasznosítási kísérlete. Martinovicsból és mozgalmából a huszadik századra a haladó baloldali törekvések élharcosa lett, és ebben az értelmezésben a szerzetes pap az ateista és materialista filozófia szószólójává – kimondatlanul a dialektikus materializmus előfutárává vált.
És bár nem sokkal a szokatlanul kemény ítéleteket követően már komoly történészi munka született a mozgalomról és Martinovicsról – Fraknói Vilmos tanulmánya nyolc évtizeddel később jelent meg; majd Benda Kálmán aprólékos munkával rengeteg kis adatot gyűjtött össze, és számtalan nagy összefüggésre világított rá a szervezkedéssel és a perben elítéltek életével kapcsolatban –, mind a mai napig nem látunk tisztán fontos kérdésekben.
A Martinovics-féle szervezkedés leleplezése Bécsben kezdődött, a felségsértési perek többsége mégis magyarokat sújtott: hét budai és csupán egy bécsi halálos ítélet született. Miközben jogilag a legkevésbé kifogásolható döntéssel épp Hebenstreit főhadnagyot ítélték el, aki katonai terveket juttatott az ellenségnek.
Ezen a szálon azonban „megállt” az elrettentés, viszont a Hétszemélyes Tábla döntése alapján 1795. május 20-án Martinovicsot, Hajnóczyt, Laczkovicsot, Szentmarjayt és Sigrayt fejezték le a Generális-kaszálón; Őz Pált és Szolártsik Sándort június 2-án. Martinovicsot azonban Bécsben fogták el, ott zajlott a kihallgatása, és a legtöbb terhelő adatot a bécsi titkos társaságokról adta a magyar kalandor. A magyar szervezkedésről csak a kihallgatás végén, szinte mellékesen kérdezték, s ha hallgat, bizonyára másként alakult volna mind a saját sorsa, mind azoké, akiket beárult.
Ezekben az években a francia forradalmat követő jakobinus diktatúra és a tömeges kivégzések rendkívüli mértékben felerősítették a halálraítéltek utolsó tetteinek és mondatainak esztétikai értelmezését. Martinovics ebben a morbid műfajban biztosan elbukott: nagy félelemmel töltötte el közeli veszte. A budai ferencesek, akiknek közösségéhez egykor tartozott, megjegyezték például, hogy a vesztőhelyre vitetvén meglátta őket a tömegben, és keserűen kiáltotta nekik: maradtam volna barát, nem vennék most fejemet. Ítélete súlyosbítása gyanánt végig kellett néznie társai kivégzését, Sigray csak harmadik csapással megtörtént lefejezésekor Martinovics elájult, s félig öntudatlan állapotban vonszolta a hóhér a vesztőhelyre. Titokban temették el őket, sírjuk csak 1914-ben került elő a mai Szent János-
kórház építésekor.
Taxner-Tóth Ernő csaknem ötszáz oldalas munkája meglepően sok újdonságot tartalmaz arról a korszakról, amelyről már azt hihettük, töviről hegyire megismertük, s legföljebb jelentéktelen apróságok, kis részletek színesíthetik tovább a nagyjából változatlan képet.
A könyvből természetesen nem egy minden korábbitól elszakadó Martinovics- és magyar jakobinuskép rajzolódik ki, de számtalan olyan mozzanatát érthetjük meg a kornak és a szervezkedés utóéletének, amely alapján lehetetlen nem újragondolni a reménykedők, rettegők, hiszékenyek, ügynökök, kalandorok korszakát, amely egész Európa életében változásokat hozott.
(Taxner-Tóth Ernő: Vérmező. A guillotine évei Magyarországon: reménykedők, rettegők, hiszékenyek, ügynökök, kalandorok. Kairosz Kiadó, Budapest, 2016, 480 oldal. Ára: 4300 forint)
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu
