Nemzetállamok és kisebbségek címmel jelent meg Arday Lajos történész, politológus lejújabb tanulmánykötete, amely 25 év munkáját foglalja össze.
A kötet nemcsak az érdeklődő nagyközönségnek, hanem a tudományos közegnek is szól, hiszen történelmi összefoglalók mellett tartalmaz elméleti jellegű írásokat is. A Budapesti Corvinus Egyetem egykori előadójával a kötet felépítéséről és tartalmáról, a nemzetállamok sorsáról beszélgettünk.
Ez a tanulmánykötet 25 év munkáját foglalja össze, egy élet munkáját, ha úgy tetszik, amelyet nem könnyű összefogni egyetlen alkotásban. Hogyan született meg ez a mű?
Ez a kötet egyrészt lezárása egy életpályának, a negyedszázad alatt született írásaim gyűjteményes kiadása. Másrészt viszont az egyetemi előadásaim szöveges változata. Az első, rövid, néhány oldalas összeállítás még ’90-en tavaszán készült, az éppen felálló kormány kül- és biztonságpolitikájára, kisebbségpolitikájára tettem bizonyos javaslatokat. Az utolsó rész Ukrajna problematikájával foglalkozik, itt az események ismertek: létrejön egy tulajdonképpen nyugatbarát kormány, mellyel szembenállnak az oroszok, akik saját befolyási övezetüknek tekintik ezt a térséget.
A fejezetek nem feltétlenül lineárisan követik egymást, az identitás és a kisebbség bemutatása mellett szó esik magántörténelemről is. Mi a kötet felépítésének koncepciója?
Vannak történelmi részek, amelyek részben egyetemi előadásaimon alapulnak, illetve azon az egyetemi tankönyvön, amelyet 2004-ben jelentettünk meg. Ez három részből álló tanulmánysorozat, amely a terület-visszacsatolások kérdésével, majd a háború alatti népirtásokkal, áttelepítésekkel foglalkozik, az utolsó rész pedig a kisebbségekkel a létező szocializmusban. A kötet gerincét inkább az elméleti jellegű tanulmányok alkotják, mint a nacionalizmus, a nemzetállam, egyáltalában az állam kérdése, kisebbségek, kisebbségvédelem, autonómia, és részben idetartozik az identitással foglalkozó rész is. Szívemhez legközelebb ez a két rész áll: az identitás fejezet, amelyben talán sikerült valami újat hoznom, valamint a magántörténelem rész, amely családtörténet. Egyfelől a cseh családom, másfelől a saját életutam összefoglalása. Illetve a kötet végén van hét olyan angol nyelvű fejezet, amely zömmel magyar nyelvű tanulmányaim összefoglalása.
Említette a magántörténelem című részt, amely az ön személyes életét tartalmazza. Miért tartotta ezt fontosnak kiemelni?
A Napút folyóirat felkérésére – azt hiszem, Hetvenhat jeles hetvenes volt a különszám címe –, írtam meg ezt az életutat bemutató, rövid összefoglalást. Fontosnak tartottam, hogy fölvegyem ebbe a kötetbe ezt az önéletírást, mert itt egyrészt választ adok arra, hogyan is kerültem én a tudományos életbe. Másrészt az oktatásba, kik voltak a szellemi indítóim – itt elsősorban Niederhauser Emil nevét emelném ki –, és nem utolsó sorban mi volt a lelki indíttatásom, hiszen 1949, vagyis tizennégy éves korom óta hívő keresztény vagyok, ami, úgy gondolom, kihatott az egész pályafutásomra.
Ez a mű, mint már elhangzott, egy életpályát lezáró kötet. Nem is tervez a jövőben nagyobb alkotást kiadni?
Nagyobb munkát már semmiképpen sem tervezek, mert ezt a kötetet tekintem a lezáró mérföldkőnek. De természetesen vannak olyan fel nem dolgozott, rendszerezett anyagaim, amelyeket még a ’80-as, ’90-es években gyűjtöttem. A Londoni Public Record Office-ban, egyetemi könyvtárakban és a Fulbright-ösztöndíj segítségével az Egyesült Államokban, ahol a washingtoni Georgetown Egyetemen voltam vendégkutató és oktató. Ebből a pozícióból kiindulva pedig mintegy huszonhat egyetemi helyen, a kongresszusi könyvtárban, illetve a kanadai Külügyminisztériumban is tartottam előadásokat, megbeszéléseken vettem részt, ahol az akkor nagyon aktuális kérdés, Jugoszlávia szétbomlása és az ottani magyarok helyzete volt terítéken.
Mennyire szól ez az alkotás a tudományos közegnek és mennyire a hétköznapi embereknek?
Egyértelműen szól mind a két közegnek, az érdeklődő nagyközönségnek inkább az identitással, a vallással foglalkozó részek, amelyekhez érintőlegesen kapcsolódik a migráció témája is, de akár a történelmi jellegű, közép-európai, szomszédsági témák is érdekelhetnek mindenkit. Ami a kisebbségi, a kisebbségvédelmi és az elméleti kérdéseket illeti, mint az állam, a nacionalizmus, önrendelkezés, önkormányzat-autonómia: ezek már inkább a magasabb szellemi közegnek, főként az akadémiai szférának, az egyetemi oktatóknak hasznosak. Tulajdonképpen kettős a cél és kettős a célcsoport is.
Említette már Niederhauser Emil nevét. A könyvben is elhangzik tőle egy elég markáns állítás, miszerint: „Kijelenthetjük: a Monarchia szétverése óta az összes közép-európai nép vesztes.” Ezzel mennyire ért egyet?
Feltétlenül egyetértek, mert a kiegyezéstől az első világháborúig, az a csaknem ötven év Magyarország aranykora volt, hiszen a nap mint nap látott épületegyüttesek, az infrastruktúránk ebben a korban születtek meg, ekkor válik Budapest európai nagyvárossá. A korszakot beárnyékolta két megoldatlan kérdés: egyfelől a föld-, másfelől a nemzetiségi kérdés. Évtizedek óta megy a vita azon, hogy mi okozta a Monarchia szétesését. Erre a kérdésre én egyértelműen azt a választ adom, hogy a Monarchiát külső erők verték szét. Tételezzük fel, hogy nincs az első világháború – akkor ma körülbelül ott tarthatna ez a bizonyos Monarchia, mint Spanyolország. Spanyolországban ma létezik egy spanyol politikai nemzet és vannak az autonóm közösségek – ilyesmi kifutása lehetett volna a Monarchiának és azon belül Magyarországnak is. A Monarchia életképes gazdasági egység volt, a Habsburgoknak sikerült az elviselhető elégedetlenség állapotában tartani ezt a tizenkét-tizenhárom néptörzset, ami mindenkinek stabil és prosperáló környezetet teremtett.
Az Európai Unió hasonlítható a Monarchiához? Lehet azt mondani, hogy a Monarchia az Európai Unió előfutára volt?
Feltétlenül. Ez így igaz. Véleményem szerint a Monarchia sikeresebben oldott meg bizonyos kérdéseket, mint a jelenleg káoszba süllyedő Európai Unió.
Nekem kicsit úgy tűnik, hogy akárcsak a Monarchiában, az Európai Unióban is a nemzetiségi kérdések miatt nem működik ez az egység. Elképzelhető, hogy pont a nemzetiségi kérdés lesz egy örök ék bármilyen uniós próbálkozást illetően?
Ez igaz, de én ebből a szempontból optimista vagyok, mert talán ezek a népek, elsősorban a franciák, a németek, de hát itt Kelet-Közép-Európában is megtanulták a két világháború leckéjét, azt, hogy ezzel csak veszteni lehet. Hiszen Európán kívüli nagyhatalmak telepedtek Európára, a mi térségünkre elsősorban a Szovjetunió. Az Európai Unió, ha más előnyt nem is hozott, azt mindenképp, hogy ezek a nemzetek megtanulták: nem fordulhatnak egymás ellen, hacsak nem akarnak öngyilkosak lenni.
Írta: Fischer Viktória
