A balkáni baksisrendszer hívei.
Közel egy évszázaddal ezelőtt, 1918 őszén ért véget az első világháború, amelynek következményei közé tartozott az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlása és a történelmi Magyarország szétesése. Hazánk területének jelentős részét – a háborúban győztes antant balkáni és közép-európai hadmozdulataival összhangban – szerb, román és csehszlovák haderő szállta meg.
A megszállást az 1920. június 4-i trianoni békediktátum törvényesítette, azonban az ország déli részén, Pécs, Baja és Szeged környékét a szerbek egészen 1921 augusztusáig birtokolták.
Ezen régiónak a nagy háborút követő majdnem három esztendejéről szól a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség gondozásában, Zombori István nyugalmazott Csongrád megyei múzeumigazgató szerkesztésében megjelent A szerbek Magyarországon 1918–1921 című kötet. A könyvben olvasható hét írás történeti források (kortársi visszaemlékezések, levéltári dokumentumok és korabeli sajtótermékek) föltárásával és elemzésével mutatja be huszadik századi történelmünk ezen kevéssé ismert fejezetét.
A két egységből álló kötet első része a trianoni magyar állam déli országrésze szerb megszállásának történeti problémakörét vizsgálja. Gulyás László, a szegedi egyetem professzora a jugoszláv–magyar határ születésének körülményeit és a kérészéletű Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság történetét tekinti át.
Ez utóbbi erőtlen kísérlet volt 1921 augusztusában Dobrovits Péter pécsi születésű szerb festőművész vezetésével egy Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és Linder Béla szellemiségében – és személyes közreműködésével – működő államtér létrehozására a baranyai régióban.
Suba János alezredes, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum térképtárvezetője a déli országrész Duna és a Tisza közötti szakaszának 1918 utáni határőrizeti és rendvédelmi folyamatait mutatja be, míg Halmágyi Pál nyugalmazott makói múzeumigazgató a torontáli háromszög – a Marostól délre Szőregtől Kiszomborig terjedő terület – szerb megszállását dolgozza föl a korabeli sajtó és a szőregi plébánia háztörténete (historia domusa) alapján.
Forrásértékű Horváth Imre szegedi reálgimnáziumi tanár az 1920-as években, Újszeged szerb megszállásáról írt munkájának közlése a kötetben. Ebben olvashatjuk, hogy a megszállók az „enyém és a tied közötti különbséget nem ismerték. A katonaság a lakosságtól mindent ellopkodott, a tisztviselők pedig a balkáni baksisrendszer hívei lévén, saját meggazdagodásuk érdekében jártak el.”
A könyv második egységébe az eddigi kutatásban jórészt figyelmen kívül hagyott források alapján készült tanulmányok kerültek pécsi (Horváth István, Schmerczel-Pohánka Éva és Tengely Adrienn) és kalocsai (Lakatos Andor) egyházmegyei levéltári kutatók tollából. Várady Árpád Lipót kalocsai–bácsi érsek az elcsatolt bácskai részek helyzetéről fogalmazta meg, hogy a postai küldeményeket fölbontják, ellenőrzik, s ha a tartalmukat nem megfelelőnek ítélik, nem továbbítják. Emellett a cenzúra bezáratta a szabadkai katolikus egyházi nyomdát, sőt vezetőjét letartóztatta.
„A szellemi éheztetés kegyetlen büntetés, Bács megyéből Szibériát csinál” – írta a magyar sajtó korlátozásáról a főpap.
A trianoni határokon belüli 1918–1921-es szerb megszállásról szóló tanulmánykötet nem csak azért értékes hozzájárulás a jelenkortörténeti kutatásokhoz, mert ezt a témát az államszocializmus korában – a proletár internacionalizmus jegyében – nem vizsgálhatta a történettudomány. Elsődleges erénye, hogy ismeretlen – egyházi közgyűjteményekben őrzött – dokumentumokat, valamint számos kor- és hangulatjellemző fényképet közöl.
(A szerbek Magyarországon. 1918–1921. Szerk.: Zombori István. Budapest, Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 180 oldal. Ármegjelölés nélkül)
Miklós Péter – www.magyaridok.hu
