Sajnos, nem hava, hogy Hamvai Kornél remek darabjának a címét idézhetném. XII. 18. Sztálin születésnapja. A Park Kiadónál megjelent Donald Rayfield Sztálin és hóhérai című komoly könyve.
Nem Sztálin-életrajzról van szó, nem is a Szovjetunió történetéről Sztálin uralkodása alatt, hanem a bolsevik mozgalom és Oroszország/Szovjetunió történetéről, a zsarnoki elnyomó államgépezet perspektívájából.
Hadd szögezzem le rögtön: messze nem divatos megközelítésmóddal van dolgunk, még ha szép számmal jelennek is meg hasonló tárgyú történészi munkák – elegendő Daniel J. Goldhagen Hitler’s Willing Executioners: Ordinary Germans and the Holocaust (New York: Knopf, 1996) vagy Robert Gerwarth Hitler’s Hangman. The Life of Heydrich (New Haven/London: Yale University Press, 2011) című művére gondolnunk. Olyan történészi munkával van dolgunk, amelynek szerzője a struktúrákon túllátva meri észrevenni tárgya lényegét – jelen esetben a zsarnokságot.
A szerző Sztálinén kívül az elnyomó államgépezet öt meghatározó működtetőjének a pályáját mutatja be, Dzerszinszkijtől Berijáig, vagyis a bolsevik mozgalomnak a hatalom megragadása előtti állapotától a posztsztálini periódus kezdetéig elemzi az elnyomó struktúrát.
Az angolul először hét éve megjelent könyvet nagyon széles tájékozódási horizont jellemzi, ami részint a rendkívüli forrásismeretből fakad – megdöbbentő azonban arról értesülni, hogy Oroszország egyre jobban korlátozza a hozzáférést a kutatók számára (13. o.) –, részint a páratan szakirodalmi tájékozottságból, de talán mindenekelőtt abból, hogy a szerző mer különbségeket tenni (márpedig qui bene distinguit bene docet), osztályozni, ítéletet alkotni (az akkori tettekről és a mai szakirodalomról egyaránt). Ugyanakkor megmarad a történész terepén: nem bocsátkozik totalitarizmus-elméleti vagy politikai filozófiai fejtegetésekbe (holott kézenfekvő is volna akár).
Hogy a szerző csakugyan belemerült a tárgyába, azt mi sem érzékelteti jobban annál, hogy könyve orosz nyelvű kiadásához nem volt szüksége fordítóra. Az, hogy két nyelven tud és mer gondolkodni a témájáról, már eleve sejteti a belehelyezkedés és a kívülállás páratlan képességét is. Egyenesen hátborzongató az, ahogyan bele tud bújni „hősei” bőrébe, s ugyanakkor velőtrázó természetességgel ír a szörnyűségekről. „Az első gyilkosság, amelyben része volt…” – kezdődik egy bekezdés (46. o.), mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy valaki, aki később a világ legnagyobb területű hatalmának – „a világnak egyhatoda: ez a Szovjetunió”, tanultuk az óvodában – a vezetője lesz, gyilkosságok szereplője. (Tacituson kívül nem sokan akadtak, akik ilyen magától értetődő könyörtelenséggel tudták ábrázolni a félelem légkörét). Ugyanilyen hátborzongatóan írja le a társadalmi jelenségeket és folyamatokat is – pl. azt, hogy milyen mentalitásbeli rokonság fűzi egymáshoz a Cseka vezetőit és a költőket (98 sk. o.), illetve hogyan alakul ki „a tányérnyalók új társadalmi osztálya: a forradalmi értelmiség” (113). De idézhetnénk azt is, amikor a a történeti statisztikai eszköztárát csillogtatja meg annak megállapításához, hogy a Cseka tevékenységének köszönhetően mennyivel csökkent Oroszország lélekszáma 1917 és 1920 között (103. o.), és akkor még nem is beszéltünk Mihail Frivonszkijról, a csekistáról, aki mivel „egy ellenszegülő fogoly kirúgta a fogait, teljes egészében az áldozatok [a Cseka áldozatai] aranyfogaiból készített protézist kapott”
.jpg)
Mint említettem, a szerző nem merészkedik forrásokkal alá nem támasztható állításokra, viszont a relativizmust is elkerüli. Így például nem dönti el a kérdést, vajon tényleg az Ohranka, a cári titkosrendőrség ügynöke volt-e Sztálin, viszont nem tartja érdemesnek megemlíteni sem, hogy valaha viták dúltak arról, kit terhel a felelősség a katyńi mészárlásért (hiszen a forrásokból egyértelmű). Az azonban, hogy nem állít semmit azon kívül, ami forrásokkal alátámasztható, nem zárja ki a személyiségvonások szemügyre vételét, a személyiségfejlődés vizsgálatát a különböző események magyarázatára. Sztálinról és pribékjeiről minden esetben gazdagon árnyalt jellemrajzot kapunk, de sohasem a felmentés szándékával. Élénk, de mindig csak az események megértését szolgáló leírásokat kapunk a hétköznapi józan ész számára nyilvánvaló személyiségtorzulásokról (például arról, hogyan viszonyul Sztálin a grúz származásához, milyen indítékok vezérlik a zsidó orvosok perében, a tábornokok lemészárlásában, vagy hatalma megtartása érdekében támaszkodik az egyházra, stb). Noha némileg leegyszerűsítésnek, a probléma kikerülésének tűnik a könyvben tárgyalt hat embert tenni meg a fő felelősnek a szovjetunióbeli terrorért – a szerző felteszi a kérdést, hogyan működhetett a rendszer, ám a válasz helyett azonnal a felelősök taglalására tér át –, Sztálin és Hitler szembeállítása már megvilágító erejű: míg a Führer a saját hátországát biztosítani akarta, őrült rendszerében volt logika, addig a generalisszimusz „mindenkit magával rántott a paranoiába” (10. sk. o.).
Botorság volna megpróbálni csak előszámlálni is a könyvben szükségképpen felbukkanó érdekes részleteket. Sztálin örökségét magánéleti síkon mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy lánya, Szvetlana – aki néhány hete halt meg – az Egyesült Államokba emigrált.
S végül magára a magyarul olvasható könyvre, a mű eddig legteljesebb változatára térek ki. A 2004-es angol és a 2008-as orosz nyelvű kiadás szolgált a magyar változat alapjául, Makovecz Benjamin mesteri fordításban. A kötetet szakmai lektorálását Sz. Bíró Zoltán végezte el lelkiismeretesen. A különböző irodalmi idézetek fordítása természetesen – noha az ilyesmi bogarászós munka már igencsak korszerűtlen – oroszból történt. Kiadói közlés szerint könyve megjelenése óta a szerző nem kap vízumot Oroszországba (ami rendkívül nagy kitüntetés egy angol történészprofesszor számára).
(Aki videót szeretne nézegetni a Generalisszimuszról, az megteheti pl. itt , akit érdekel a kedvenc nótája, kattintson ide.)
A könyv megrendelhető az alábbi címen:
http://parkkiado.hu/termek/sztalin-es-hoherai.html
Flag – gépnarancs
