Páholy – Szász János belépett a bérrettegők táborába
Szász Jánost sokkal többre tartjuk annál, amit ez a cikk sugall, mégis arra kell gondolnunk, még saját, nemzetközi sikereket bezsebelő filmjét is felhasználta arra, hogy megfeleljen a nácizó, antiszemitázó, magyargyűlölő sztereotípiákkal manipuláló, gyalázkodó trendnek. Ezt pedig nagyon nehéz elhinnünk.
Az általunk vizsgált szöveg szerint Szász arra a kérdésre, miért ismerni filmjében egyértelműen Magyarországra, holott Kristóf Ágota nem jelölte meg, hol és kivel történnek A nagy füzet borzalmai, mert általános érvényűnek gondolta a háború elembertelenítő hatását, a következőt válaszolja: „Mert ez volt az egyetlen helyes eljárás. Nem is lehetett másképpen. Amikor közelebbről megismertem Agota Kristofot, megkérdeztem: »Amit A nagy füzetben leírtál, a te életed, ugye, Ágota?« És ő azt mondta: »Igen, ez az én történetem.« Erre azt mondtam: »Akkor térjünk vissza ezzel a filmmel a te életedhez.« Ő azonnal egyetértett.”
Szeretnénk leszögezni, hogy semmi bajunk azzal, hogy a film konkretizálja a helyszínt, egyértelműsíti a cselekmény idejét. Ez a rendező jogában állt volna még akkor is, ha Kristóf Ágota nagyobb távolságot tartva saját sorsától szabadkozik kissé, és jobban megindokolja, miért nem élt hasonló módszerrel könyvében. Bajunk az aktualizálás mikéntjével van, ami az interjú egy későbbi részében figyelhető meg a maga pompájában, a fenti részlet csak előkészítette az aljasságot. A riporter ugyanis egyre jobban ráérez, hogyan pótolhatja a gondolatot a gondolatmenet, és bátran előáll a farbával: „Említette, hogy ön zsidó. Az antiszemitizmus probléma Magyarországon. Ön hogyan viseli?” A válasz a maga keresetlenségében legalább ilyen bátor: „Félek. Vannak merényletek, nemrég egy 89 éves rabbit megvertek az utcán. A Magyar Gárda nyilvánosan menetel 1945 előtti egyenruhákban, és ebben senki nem akadályozza meg őket! Ez szégyen. A magyar jobboldaliak ma ugyanolyan egyenruhákat hordanak, mint azok, akik annak idején elvitték az apámat. A labdarúgó-stadionokban a huligánok azt éneklik: »Zsidók, indul a vonat Auschwitzba!«, és senki nem akadályozza meg őket ebben. És ezek az új magyar fasiszták egyre inkább hálózatba szerveződnek, például a román hasonszőrűekkel. Talán el kellene gondolkodnom a kivándorláson.”
No, ezen már a Páholy stábja is felbuzdult, ugyanis mélyen elítélünk mindenféle erőszakot, de azt a fajtáját különösen, amikor hite, meggyőződése miatt valakit fizikailag bántalmaznak. Az említett esetek tűrhetetlen volta miatt csodálkoztunk is, miért nem emlékeztünk rájuk, holott nap mint nap a hírfolyam fő sodrában ülünk, és a merényletek meg a rabbiverés vezető hír minden általunk felügyelt és figyelt orgánumban. Elkezdtünk hát nyomozni. Két hírt találtunk, igaz vissza kellett röpülni az időben egészen 2012 őszéig. Október 6-án 10 óra 24 perckor látott napvilágot, hogy „a Budapesti Rendőr-főkapitányság Szervezett Bűnözés Elleni Főosztálya közösség tagja elleni erőszak bűntette elkövetésének megalapozott gyanúja miatt indított büntetőeljárást az ellen a két férfi ellen, aki megtámadta a Budapesti Zsidó Hitközség dél-pesti körzetének elnökét pénteken, amikor kifelé jött a zsinagógából.”
Nem szeretnénk elméleti vitát nyitni arról, hogy a „több mint egy évvel ezelőtt” az régen, vagy nem régen. Mint említettük, az ilyen cselekedetekből egy is sok, és ez az egy is mélyen elítélendő, következésképpen el is ítéljük. De ezt felhozni mai félelmek indokaként és éppen Berlinben enyhén szólva gyomorforgató. Ugyanis kicsit elébb, augusztus 29-én a következő hírrel volt tele szinte minden hírportál Magyarországon: „Négy férfi támadott meg a nyílt utcán egy rabbit Berlinben kedd este. A rabbi megverését elítélte a német főváros polgármestere, a rendőrség pedig nyomozást indított.” Ám a riporter erre nem emlékezett, nyilván ezért nem is félt semmitől, élvezte inkább, milyen zaftos kis interjút sikerült rittyentenie hirtelen. Azzal már nem is fárasztanánk senkit, hogy zsidók elleni merényletek hazánkban nem, ellenben Franciaországban elő szoktak fordulni, és a betiltott Magyar Gárda nem 1945 előtti egyenruhákban menetel, még akkor sem, ha Szász Jánost erre emlékezteti szintén betiltott viseletük. Mi magunk pedig, magyar jobboldaliak, semmilyen egyenruhát nem hordunk, nemhogy olyat, mint azok, „akik elvitték Szász édesapját”.
Azt viszont el kell mondanunk, hogy szerintünk érdemes lenne az antiszemitizmus dolgában kicsit differenciáltabban tekinteni Magyarországra. Különösen a magyar értelmiség tagjainak, legyenek akár zsidók, akár nem zsidók. Észre kellene venni, hogy a józan többségtől távol áll a radikalizmus, még távolabb az erőszak. És ennek a józan többségnek is megvan a maga érzékenysége. Nagyon nem szereti, ha nem vesznek róla tudomást, ha antiszemitizmussal, nácizmussal, rasszizmussal vádolják. Ráadásul külföldön, olyan országokban, ahol az összlakossághoz viszonyítva semmivel sincs kevesebb idióta szélsőséges, mint nálunk. Nem állítjuk, hogy ez felment bennünket az alól a kötelességünk alól, hogy mindennap tegyünk meg minden tőlünk telhetőt saját elmebetegeink megfékezése érdekében. De a hazugságokon alapuló aljas rágalmazást az említett józan többség nevében a leghatározottabban visszautasítjuk.
Egyben tisztelettel kérjük Szász Jánost arra is, ugyan nevezze már meg, ki volt az, aki hiányolta A nagy füzet című filmből az erőszakot. Mert mi nagyon sok kritikát olvastunk alkotásáról, de nem találtunk ilyet. Vagy ez is amolyan általánosító fordulat a nagyobb hatás kedvéért, mint amikor válaszol a riporter bugyuta alákérdezésére arról, hogyan fogadták a magyarok a filmet? „Egészen másként, mint a németek. A németek a filmnél a történelemről, filozófiáról, morálról gondolkoznak. A magyar nézőkben nincs meg ez a politikai látásmód. Kifogásolták, hogy A nagy füzetben csak olyan kevés erőszak van, kevesebb, mint amit a regény leír. […] Még sok magyar újságíró is gyűlölte a filmemet, és azt írta: de hol az erőszak? El tudja képzelni, milyen furcsa nekem, hogy egy ilyen országban élek?”
Furcsa is lehet. Mert ilyen ország nincs. Lehet néhány bedrogozott haverja a művész úrnak, aki azzal próbálta magyarázni a film méltánytalan sikertelenségét a mozinézők körében, hogy nem fröcsög benne eléggé a vér, de ez hülyeség. Inkább azon kellene elgondolkodni, hogyan távolodhatott el több, neves tagokból verbuválódott nemzetközi zsűri értékítélete ilyen végletesen a magyar közönség elvárásaitól. Mert lássuk be, az nem magyarázat, amit Szász mond: „A magyar fasiszták nem járnak moziba. Legalábbis nem az én filmemre. És én egy olyan országból vagyok, amely soha nem foglalkozott a múltjával.” Ez teljesen félrevezető. Éppen ellenkezőleg, ez az ország nagyon is szomjazza az igaz, végre nem elferdített, elhazudott, meghamisított múltértékelést szóban, filmen, zenében, táncban elbeszélve. Csak arra is gondot kellene fordítani, hogy a tükör, amelyet a társadalom elé állítanak, ne legyen újabb gonoszsággal, a kollektív bűnösség vádjával, lesajnáló gőggel foncsorozva, mert így láthatóan a többségnek nem kell.
De nincs mitől félni, Szász János! Csak fel kell adni a pedofil katolikus pap, a pedofília mellé ráadásként súlyosan antiszemita szolgálólány, a homoszexuális náci tiszt és az aktív eutanáziát kérve parancsoló nagymama trendi kliséit, és máris több esély teremtődik az általunk említett józan többség problémáinak feldolgozására. De egy apró figyelmességgel még szeretnénk kedveskedni.
József Attilát rangos életművel bíró filmrendezőként is illenék komolyan venni:
„Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”
Gajdics Ottó – mno.hu – hirtv – Páholy