Karinthy Frigyes: Önarckép

Pillanatfelvétel. Még csak nem is vázlat. Az is csak így tükörből, persze - az ember egy életen át nem látja azt a tárgyat, ami kívül és belül, állítólag legjobban érdekli, legközelebb van hozzá - furcsa, nem? Nyakkendőm alsó része az utolsó határ, ha lefelé pislantok - aztán homályba vész a kilátás, nincs tovább.

(Pillanatfelvétel, 1931 november 8-án)

Oldalt bandzsítva, jobbról és balról, az orrom csücskét pillantom meg, ennyi az egész. Fejetlen embernek ismerem magam, közvetlen szemléletből. Most már tudom, ki volt az erdő rejtelmes fejetlen lovagja, akiről tizenötéves koromban balladát írtam. Én voltam az.

Tehát lássuk a külsőt.

Határozottan ismerős. Sokféle ábrához hasonlít, el kell ismernem. Arcképekhez, karikatúrákhoz, amik alá kitartóan odaírják a nevem – ezekből van benne valami. De legjobban mégis egy kisfiú arcára emlékeztet engem és csodálkozom, hogy mások ezt nem látják – hatéves kisfiú, aki először hajlik a foncsor felé, soványan és csodálkozva, zavarba jön, nem tetszik neki az egész dolog, de igen nagy hatással van rá, hogy a tükörarc is csodálkozik, neki se tetszik és ez a tükörarcra is nagy hatást gyakorol. Egész életén át kísérti aztán ez a nyugtalanság.

Ahogy mondani szokták, ez a kisfiú én voltam. Nekem persze úgy tűnik fel, mihelyt magamról van szó, hogy még most is én vagyok az, és most, hogy őszintén kell vallanom, élesre állítva a koponyám belsejében dolgozó felvevőgépet, merőben bizonytalan, vajjon, amit mondani tudok, őrá vonatkozik-e, vagy a tükör előtt látható középkorú egyénre. Hiszen igaz, sok minden történt odakünt a világban és én mindenre jól emlékszem, de ami gondolataimat illeti s még ezeket az emlékeket is, azokat – s az újabb idegfiziológia igazol ebben – képtelen vagyok holmi felraktározódó tartalomnak tekinteni, amivel lassankint megtelik az értelem, vagy lélek, vagy mittudomén hogy híjják, üres tömlője. Nem, nem, az agyvelő az csak egy szerv, nagyon jól tudom, olyan, mint a gyomor vagy a vese – nincs abban eltéve semmi, csak egy bizonyos képesség, hogy bizonyos állandó ingerekre egyre tökéletesebben és bonyolultabban ismételjen bizonyos tevékenységet, amit aztán önmagunkkal azonosítunk. Nálam ez a tevékenység akkor kezdődött, hatéves koromban – elkezdődött és azóta állandóan tart.

Nincs befejezve.

Minek nevezzem?

Egy gondolat, vagy érzés, vagy indulat, aminek nem tudtam végére járni. Egy mondat, amit nem tudtam magamnak úgy megfogalmazni, hogy véglegesen érvényes legyen. Lelkem tornagyakorlata, valami szép produkció, amit mindig előlről kellett kezdenem, mert hol formában volt tökéletlen, hol pedig tartalomban – néha a homorítás nem sikerült, máskor nem lódultam át a korláton.

Ezt hívják írónak, szellemi lénynek? Ha igen, akkor hatéves korom óta író vagyok. Mondhatom, elég kellemetlen állapot – folytonos készenlét, izgalom, nyugtalanság, egy elintézetlen ügy állandó homályos érzése, vizsga előtt drukk, egy életen át. Akármi történt velem, mindig az a mellékíze volt, hogy nekem ebből vizsgázni kell, nem is mindig emberek előtt, hanem mintha valaki másnál, nem is ebben az életben, hanem túl valahol. Feladatot kaptam a bölcsőben és elfelejtettem, mi volt az, figyelnem kellett mindenre, hogy eszembejusson a tétel. Nem jó állapot, igazán. Wilde Oscar mondása jut eszembe: azt írja a börtönben, hogy csak a boldogságnak vannak napjai és órái – szenvedés, ha évekig tart is, egyetlen hosszú pillanat! Ha ez igaz, akkor írónak lenni, úgylátszik, szenvedés.

Alapjában véve elég jól bírtam ezt az állapotot: a szenvedéstől nem szenvedtem túlságosan. Gyakran mulattatott is a lecke, bevallom. Hatéves koromban az óriáshangyákról kezdtem, fantáziában, hosszú regényt, aztán sok minden egyébbe fogtam bele.

Rengeteg mindenfélét írtam. Verset, regényt, novellát, értekezést, bölcselkedést – éppen mostanában számította ki valaki, hogy eddig vagy ötezer írásom jelent meg.

Sok műfaj, igen – dehát… hogy is mondjam. Műfajok! Dráma, regény, vers, külön-külön – bár nagyon érzem a műfajszerűség követelményeit – de hogy egy írót egy műfaj meghatározhatna! ezt mégis csak nagyképűségnek érzem. Műfajok? Játék! Vicc! Játék a szavakkal – szép játék, nem mondom – de én? hogy engem akármelyik műfaj nevére elkereszteljenek? Nevetséges! Ezek a műfajok együttvéve nem adnak ki egy eleven embert – hogy adnának ki külön-külön?

Erő ez, vagy gyengeség, nem tudom – ítéljék meg. Ó igen, jólesett volna a hiúságomnak, ha költőnek kiáltanak ki, nagy költőnek, a legnagyobbnak, költőfejedelemnek – de hogy meg is játsszam ehhez a költőt, ahogy illik, ahogy őt a költészet barátai elképzelik, elborult tekintettel, a messzeségbe meredve… ködös szavakat rebegve a pithia-széken, mintha az ihlet volna állandó a költőben s nem az ihletre való képesség – nem, ezt nem bírta volna a gyomrom. Ismertem az ihlet állapotát s hiszem, hogy lesz még benne részem – de hogy az ihlet mutassa útamat, ez a kék lidércfény, lápok mélysége fölött, nappal is – nem, ennél többre becsültem ama vakító csillagot, ott fent az égen, mikor delelőt jelez! S így történt, hogy egyik fejet a másik után próbáltam ki nyakamon, ha arról volt szó, hogy mutatnom kell magam valaminek – de ha túlzott sikerem volt egy humoreszkkel, éppen úgy nyugtalan lettem, mint ahogy rögtön kapálóznom, mozognom és ágálnom kellett, hogy egy lírai vers, vagy szívbőljövő próza hatása alatt a költészet pompás ravatalára akarták emelni eleven testemet, tetszhalottnak. Ha megríkattam az embereket, nevetnem kellett, de elkomorodtam rögtön, mikor nevetés kunkorodott fel szavamra – így lettem a született unatkozók, ásítozók és étvágytalanok szemében kapkodó, bizonytalan jelenség, akit sehová se lehet elraktározni s így, szerintük, nyilván nem is létezik. Egy finom és nemesműveltségű irodalomtörténész járt csak közel hozzám egyik tanulmányában, amikor aforizmáim közül ezt idézte mutatóul, mint a legjellemzőbbet: «senki se jellemezhető halála előtt».

Ó igen, tudom, ez nem a hivatalos siker útja. A lélekábrázolás mozgóképezését még nem találták fel és, irodalomtörténetről nem is beszélve, a kartársak kritikája sem szereti a túlságosan nyugtalan modellt, akinél folyton egyeztetni kell a szétszaladozó vonalakat. Dehát istenem – siker!

Siker! Hát igen – nem rossz dolog! Ha nem tükröződne minden véleményben két arc: azé, aki véli, s azé, akiről véletik – ha nem hangolt volna le a lelkek relatívitásának törvénye s a megismerés, hogy nagyrészt annak fog látni a világ, aminek mutatom magam s nem annak, aki vagyok, s hogy ilyenformán a valóságot magamról csak abból tudhatnám meg, aki az embert embernél jobban érti meg – hát… nem mondom. Jó dolog otthonra találni lelkek dédelgetett mélyében, de ha csak azon az áron lehet, hogy át kell idomulni, meg kell csonkulni, százféle képzelet Prokrusztesz-ágyán… Valamikor nem viseltem el a tudatot, hogy lehessen ember, aki nem szeret – ember! egy világ! egy kozmosz napokkal, csillagokkal! mindenség, amelyben mint nemkívánatos dolog szerepelek! Ma már tudom, hogy a dolog nem ilyen veszélyes.

Siker? No igen – egyszer megmondtam: jó lenne, ha szószéket emelnének alám, mert onnan messzebb lehet kiáltani. Ami azonban a megértést illeti, mint értékek ellenértékét – nem, nem, a mozdulatlanság árán inkább ezt se! nem, nem szeretem az állóképeket, bármily megtisztelőek! Ha egy kor szeszélyes divatja, vagy valami ostoba politikai félreértés kőbevésné az arcom és a kezem és a lábam – ez a kőbálvány, ha egy szikrát hasonlítana eredetijéhez, talán még halálom után is megmozdulna, fintort vágna, kinyujtózna és lelépne a talapzatról.

No mit mondjak még hirtelenjében, a feltett kérdésre: milyennek látom magam?

Önmagam, önmagam előtt?

Vagy másokkal viszonylatban?

Várjatok: hadd csavarom élesebbre a lencsét.

Innen nézve – egyszerű figura. Senkinél több, senkinél kevesebb.

Ember vagyok, ragyogó, soha vissza nem térő, utolérhetetlen alkalom, végtelenbe ívelő esély, aminőt istenben sem ismert még ez a sok istent látott világ – hiszen élek! És ember vagyok, szállingó szemét, nyomorult lárva, csúszó-mászó porszem, rongy, semmiség – hiszen meg fogok halni!

Vagyishát – valami meg fog halni.

Én leszek az?

Nem tudom.

Sokszor azt hiszem, ez csak egy függvény, ami itt szaladgál, izgul, erőlködik, véletlenek tengerére kidobva – másodpéldánya, függvénye, vetülete, visszfénye, álma egy Másiknak, aki alszik valahol s engem álmodik – talán éppen ő az, akinél vizsgáznom kell majd reggel, elmondani neki, mit álmodott?

Ezért volna az egész.

Ezért próbáltam meg mindent, hogy ő felébredjen – az ő kedvéért történt és történik az egész.

Nem volt időm műgondra, kiépítésére egy «jelentős egyéniségnek» – őrá kellett gondolnom. Ő aludt el akkor, hatéves koromban – az ismeretlen Másik – ővele kell találkoznom, hogy feleljek magamért.

Majd elmondom neki…

Hogy sok jó volt és sok rossz, ebben a kutya nehéz, kicsit szinte nyomasztó álmában erőlködésnek és rettegésnek… hogy láttam a halált és a boldogság is elvillant előttem és hitemmé vált – álom az álomban -, hogy odaát, őnála és ővele lehetséges abban az igazi ébrenlétben… talán a boldogság is lehetséges.

Hogy próbáltam változni és próbáltam hű lenni magamhoz; egyik se sikerült egészen… talán majd ő…

Így, álomképnek, a világot egész tűrhetőnek találtam – nem kell eltörölni, csak változtatni rajta, ha lehet. Ha egy születendő gyerek megkérdezné – azt mondanám még ma is, mindenesetre próbálja meg.

Egyre mindig ügyeltem – s ez igazán csak az ő kedvéért történt. Hogy amit gondoltam, mondtam vagy írtam – s még néha, amit tettem is – egy és ugyanannak a vágynak becsületes jószándékából fakadt: én is kiváncsi voltam arra, engem is érdekelt, amit közölni akartam s hittem benne, hogy más nem végezheti el az én dolgomat. Az egyszeregyet, ha eldaráltam mások után, nem vártam el, hogy jól mérjék ki részemet a kereskedők, látván, hogy én is tudok számolni, de hogy a verseimet szószerint és betűszerint vegyék, ahhoz ragaszkodtam, sejtvén valamiképp, hogy ez még amannál is valódibb valóság. Nem igaz, amivel még magamat is vádoltam néha, hogy megélhetésért írtam. Belefogni talán segített néha a kényszer – de elindulva a papír felső széléről, a közepetáján, valahol, egy szótól néha, néha egy gondolattól a végén mégis feltámadt bennem valami a lelkiismeretnél is mélyebb és élesebb tehetetlen és homályos és gyermekes, de őszinte remény, hogyha nagyon megszorítom a tollat s ha tinta helyett valamelyik erembe kellene is mártani, egyszer talán mégis sikerül odáig fokozni a feszültséget, hogy a papír alsó széle felé kitüzesedjen a toll, tüzet fogjon a papír az Igétől s aztán eldobhatom már – a fellángoló papírcsóvával fel tudom gyujtani és porrá tudom égetni azt a nevezhetetlent, akit a hit ördögnek, Voltaire a Gyalázatosnak nevezett.

Nem magamért – talán őérette, ama Másikért. Nem magamra gondoltam én, még a csók mámorában se – őrá gondoltam én, ebből lett minden jó és minden rossz, őrá, aki talán mégis különb nálam s aki megérdemli, hogy az igazságot keressem ezen a világon is és ne a magam igazát.

Nyugat · / ·

1931 · / ·

1931. 22. szám