A brazil német bácsinak gyönyörű szemöldöke volt, remegő kézfején májfoltok tündököltek, és azon a napon jött Magyarországra New Yorkból, amikor a riói francia gép széttört az égben. Szörnyűség. Szörnyűség. A brazil német bácsi sírt, és aztán elmesélte, ha Malvina még élne, és tenné a dolgát, ez a szörnyűség nem következhetett volna be.
Ki volt ez a Malvina? – kérdeztük a sétálóutca teraszán, nyárban, forróságban, munkagépek zajában, betonkeverők és légkalapácsok koncertjében.
Malvina a pálmafás riói reptér bemondónője volt. Malvina az ilyen-olyan járatokat, a landolást, a fölszállást, a késést mondta be. Hanem ahogyan megszólalt! Mert olyan hangja volt, olyan tündéri, olyan finom, olyan lágy, olyan, áááá, nem lehet arra a hangra szavakat találni, legyintett bele a forró nyárba a brazil német bácsi.
Olyan volt Malvina hangja, hogy amikor szólt, megállt az élet, az utasok fölemelték a homlokukat, a jegyek a pultra hulltak, aki sietett, megállt, a veszekedő házaspárok elhallgattak, és a gonosz kisgyerekek sem rosszalkodtak tovább. Ahogyan Malvina bemondta a frankfurti járatot vagy a fokvárosi érkezést, abba te, kicsi utas, belehaltál. Igazán, mintha egy angyal énekelt volna le az égből, s bár nem mondott mást, csak számokat, adatokat, közérdekű információkat, te mégis bizonyos lehettél, hogy azzal a géppel, a tieddel, amelyről éppen szól, baj nem történhet, hogy szép utad lesz, boldog leszel a hatalmas égi párnák között, az óceán felett, hogy csodás szigetek paradicsomát látod majd a kéken hullámzó végtelenben.
És ahogy mesélt a brazil német bácsi, hirtelen mi magunk is megláttuk a rió repülőtér terminálját, láttuk, hogy meglepetésében vagy boldogságában mindenki áll, és nem mozdul, pedig nemhogy sietnie, de szállni, szállni, szállni szeretne.
kisalfold.hu