Darvasi László: Malvina

Idős brazíliai német bácsi mesélt nekünk Malvináról, és minekünk semmi okunk sincs brazil német bácsik szavahihetőségében kételkedni, már csak azért sem, mert ami szép, bizonyosan igaz is. Mondtuk már, két nő hangjába voltunk szerelmesek, sőt még vagyunk is, az egyiket Kate Bushnak, a másikat Elisabeth Freisernek hívják, és mindketten énekesnők. Aki még nem tette, hallgassa meg őket a youtube-on, nem fog csalódni, vagy ha igen, süket, érzéketlen, és legyen bányafelügyelő.

A brazil német bácsinak gyönyörű szemöldöke volt, remegő kézfején májfoltok tündököltek, és azon a napon jött Magyarországra New Yorkból, amikor a riói francia gép széttört az égben. Szörnyűség. Szörnyűség. A brazil német bácsi sírt, és aztán elmesélte, ha Malvina még élne, és tenné a dolgát, ez a szörnyűség nem következhetett volna be.

Ki volt ez a Malvina? – kérdeztük a sétálóutca teraszán, nyárban, forróságban, munkagépek zajában, betonkeverők és légkalapácsok koncertjében.

Malvina a pálmafás riói reptér bemondónője volt. Malvina az ilyen-olyan járatokat, a landolást, a fölszállást, a késést mondta be. Hanem ahogyan megszólalt! Mert olyan hangja volt, olyan tündéri, olyan finom, olyan lágy, olyan, áááá, nem lehet arra a hangra szavakat találni, legyintett bele a forró nyárba a brazil német bácsi.

Olyan volt Malvina hangja, hogy amikor szólt, megállt az élet, az utasok fölemelték a homlokukat, a jegyek a pultra hulltak, aki sietett, megállt, a veszekedő házaspárok elhallgattak, és a gonosz kisgyerekek sem rosszalkodtak tovább. Ahogyan Malvina bemondta a frankfurti járatot vagy a fokvárosi érkezést, abba te, kicsi utas, belehaltál. Igazán, mintha egy angyal énekelt volna le az égből, s bár nem mondott mást, csak számokat, adatokat, közérdekű információkat, te mégis bizonyos lehettél, hogy azzal a géppel, a tieddel, amelyről éppen szól, baj nem történhet, hogy szép utad lesz, boldog leszel a hatalmas égi párnák között, az óceán felett, hogy csodás szigetek paradicsomát látod majd a kéken hullámzó végtelenben.

És ahogy mesélt a brazil német bácsi, hirtelen mi magunk is megláttuk a rió repülőtér terminálját, láttuk, hogy meglepetésében vagy boldogságában mindenki áll, és nem mozdul, pedig nemhogy sietnie, de szállni, szállni, szállni szeretne.