A Szent Ferenc templomban kezdjük a napot.
Sok minden hasonló a Domonkosok templomához. A kerengőn itt is festmények fogadnak, sőt, helyenként freskókat is láthatunk. A templomot a 17. század közepén építették, és ezek a festmények és freskók azóta itt vannak, kitéve az időjárás viszontagságainak. De mintha nem fogna rajtuk sem pára, sem hőség, sem más…
A kerengő négy sarkában álló kereszteket alabástromból faragták. Átfolyik rajtuk a fény, így hozzák közelebb a feltámadás ígéretét.
A falakon ugyanolyan mór stílusú csempék, mint amilyeneket a Szent Domonkos templomban láttunk.
Megilletődve állok a ferencesek templomának kerengőjén. Ismét eszembe jutnak a spanyolok, akik idejöttek, erre a felfoghatatlan gazdagságú földre, és idejük nagy részében az elveszett aranyvárost keresték.
Itt van minden elveszett aranyváros…
Ezekben a templomokban, ezekben a kerengőkben.
A csönd az arany. A béke. Odakünt, a falakon túl egy város lüktet. Az armageddon.
Idebent az elveszett éden. Vallástól teljesen függetlenül.
Furcsa madarak furcsa dala hallik. Körbesétál a kerengőn ez a dal is. Hiszen szerelmes a csöndbe, és itt adnak egymásnak találkát, a ferences templom kerengőjén. És illetlen dolgokat is cselekszenek, és a régi-régi ferences barátok szellemei még mindig elpirulnak, és egy szemérmes mosoly mögé rejtik érzéseiket.
Úgy érzem most, állva ebben a messzi-messzi békességben, hogy még Pater Severinus is eljár ide. Idejár, halottként, örök életének láthatatlanságában, hogy a csönd és a madárdal nászában megélje szerelmét régen látott Ulpius Évájával. Az alabástrom keresztek árnyékában…
A szerzetesek tanácstermének menyezetén freskó ábrázolja a rend alapítóját, Assisi Szent Ferencet, kezében hegedűvel és kereszttel.
A legkülönösebb azonban a refektórium Utolsó vacsora festménye.
Már első ránézésre is szokatlan ezen a képen minden, legalábbis európai szemnek. Aztán lassan felfedezzük a különlegességeket.
Először is: Jézus és tanítványai kerek asztalnál ülnek. Ilyen ábrázolást én még nem láttam.
Azután az is szokatlan, hogy Mária Magdolna ott van Jézus oldalán. Miképpen az is, hogy gyerekek szolgálják fel az ételeket. Az asztal gazdagon, arannyal terítve. Rajta egy csili paprika, középen, a tálban pedig sült tengeri malac!
Júdás is könnyen azonosítható a képen, ugyanis egy ördög suttog a fülébe.
A kép amúgy 1696-ból való.
S ha azt mondtuk, ez a legkülönösebb kép, akkor a kerengő északkeleti sarkában lévő képre nyugodtan mondhatjuk, hogy döbbenetes.
Nézzék csak… Egy ferences szerzetes nyalogatja egy beteg üszkös sebét. Lélegzet elállító, már-már perverz pillanat. Feltehetőleg a teljes önfeladás és megalázkodás megörökített pillanata…
Ezzel a pillanattal indulunk a katakombák felé.
S a katakombák felé egy gyönyörű, igazi koloniális, terrakotta színű folyosón visz az út. Ez a szín maga az élet és az életöröm, különösen a sok piros muskátlival. Igen, talán ez a legjobb módja felkeresni a halált…
…Hát tessék.
Ha már eljöttél idáig vándor, akkor ne nézz félre.
Igen, a halál félhomálya félelmetes és misztikus. A halál csókja keserű. A halál csöndje örökéletű és megtörhetetlen. A halál mosolya kétségbeejtő.
Igen, az élők megrémülnek, amikor mosolyog a halál. Pedig csak üzenni akar a jámbor, hogy ne féljetek, gyertek bátran, várunk rátok… S ha féltek is, hiába… Előbb-utóbb találkozunk. Találkozunk, összeölelkezünk, és majd együtt mosolygunk attól a pillanattól fogva az élők rémületén.
Ezt suttogja a vigyorgó halál minekünk idelent a katakombákban, de nem értjük szavát.
S hogy elhessegessük misztikus és időtlen rettegésünket, gyorsan odamenekülünk a tényekhez…
Limának egészen a 19. századik nem volt temetője. Így aztán a Ferences templom katakombáit is köztemetőként használták. A nemesek és a gazdagok a templom falába, padlata alá temetkeztek, a többieket ide hozták, ezekbe a sötét, föld alatti tárnákba, és testüket lúggal, savval teli medencékbe tették. Majd meszet szórtak rájuk. Így gyűltek a tetemek évszázadokon át, míg nem aztán a régészek egyszer csak összeszedtek 250 000 csontot, és valami angyali vagy ördögi ihletnek engedelmeskedve sorba rendezték mindet.
Mi pedig állunk a föld alatt, és bámuljuk a halottak seregét.
S bármennyire nem akarjuk, a saját halálunkon jár az eszünk. S amikor a katakombák egy pontjáról fel lehet látni a templomba, mindenki elrebeg egy imát. Még az is, aki nagyon nem akarja, aki nagyon titkolja.
Ez a pillantás, innen, a halál völgyéből a templom oltárára, ez az igazi menekülés Őfelsége halál Úr elől…
De ő csak mosolyog.
Mert neki van a világon a legtöbb ideje. És a miénket is ő porciózza…
Jólesik feljönni a fényre.
Jólesik benézni a gyönyörű könyvtárba. Jólesik megállni a fantasztikus kupola alatt. Jól esik odaállni Szent Ferenc elé. S még jobban az „inka” Jézus elé, aki inka fejdísszel a hajában ugyanazt a feltámadást ígéri.
Ámen…
A Kegyelet templomában mise van éppen. A Kegyelmes rendi nővérek temploma ez, s övék a zárda a templom mellett.
Nekik is békességes belső kertjük van és csönddel megáldott kerengőjük.
Floripondio fa nő idebent. Hasonlatos a mi liliomunkhoz. Úgy tartják, hogy aki elalszik e fa közelében, annak rémálmai lesznek. Lehet benne valami, ugyanis e fa virágából profánabb közegben bizony kábítószert főznek…
A San Marcos Egyetem előtti parkban óratorony áll.
A tornyot a perui német közösség ajándékozta a városnak Peru függetlenségének száz éves évfordulója alkalmából, 1921-ben.
A parkban két szobor, két perui hős. Egyikük Hippolito U Nanue. Orvos volt, és részt vett a függetlenségi háborúban. Másikuk Sebastian Florente, aki szintúgy a szabadságért harcolt, amúgy pedig tanár volt.
Az egyetem épülete eredetileg a jezsuitáké volt.
Az egyetemet pedig 1551-ben alapították. Ez az egész amerikai földrész legrégebbi egyeteme.
1960-ig folyt itt az oktatás, majd a hetvenes-nyolcvanas években azok gondolkodtak, hogy lebontják az épületet. Szerencsére olyan sokáig töprengtek ezen a bűncselekményen, hogy időközben a spanyol állam pénzén inkább helyreállították.
Ma az épület az egyetem kulturális központja.
Öt kerengő sorakozik egymás után.
Az első volt a jogi fakultázs helye.
A második az irodalmi fakultázsnak adott otthont.
A harmadik volt a Jázmin-udvar. Tudom, e név hallatán mindenki valami nagyon szépre gondol. Nos, itt volt a közös fürdő és a vécék. S mivel rettenetes volt a bűz, hát jázminokkal ültették tele az udvart. Hm… Ugye milyen profán is tud lenni olykor a valóság…
A negyedik kerengőben volt a papnak tanuló diákok helye.
Az ötödik pedig a Tudományok Tere. Itt tanultak a mérnökök, orvosok, matematikusok.
Az egyetemi kápolna előterében látható a régi egyetemi katedra. teljesen olyan, mintha szószék lenne.
A Loretto-kápolna pedig egyszerűen gyönyörű.
A falon körben szentek figyelik a betérőt, s ezek a szentek kísérték figyelemmel az egykor itt tanuló ifjúságot is…
Szent Ágoston…
Szent Gregorius…
Szent Hieronimus…
Szent Ambrosius…
Szent Bonaventura…
Ugyan ki merészelne ilyen tekintetek előtt nem teljesíteni?
Az egyetem egykori tanácstermének szigorú rendje volt. A bejárattól balra ültek az egyetem vezetői. Jobbra a tanárok, fönt a karzaton pedig a diákok.
Mikor azt hittük, már láttunk mindent, amit a san Marcos Egyetem régi épületében látni érdemes, az egyik tanársegéd megkérdezi tőlünk, hogy kiváncsiak vagyunk-e egy szép, régi textíliára. -Mégis milyen régi? – kérdem én szkeptikusan és ostobán.
-Nos, a Paracas-kultúra idején készítették, Krisztus előtt 3-400 évvel. Tehát minimum kétezerháromszáz éves…
Meg fognak lepődni, de hirtelen nagyon kiváncsi lettem…
Nos, a látvány egész egyszerűen lenyűgöző.
A szőttesen az inkák előtti paracas-kultúra alakjai láthatóak, összesen százhúsz figura.
A paracas-kultúra harcosai levágták a legyőzött ellenség fejét, és a levágott fejet magukkal vitték a következő csatába, lássa mindenki, milyen erős harcossal van dolga. Egyes figurák ezért tartanak a kezükben fejeket.
A női alakok onnan ismerhetők fel, hogy kis fejek vannak bennük. Tehát anyák, akik testükben hordozzák az életet.
A tanársegéd elmondja, hogy más elméletek szerint a szőttesen látható félelmetes alakok nem is harcosok, hanem varázslók, akik az esőistenhez imádkoznak.
Lehet. Bármi lehet. Csak az nem lehet, hogy egy kétezerháromszáz éves anyag ilyen színekben pompázzon még most is.
Pedig ez az igazság. Itt van az orrunk előtt. És csak bámuljuk, és nem tudjuk felfogni…
A San Martin téren áll San Martin lovas szobra.
Jose De san Martin a perui függetlenség hőse és kivívója.
Miután elkészült a szobor, a város vezetői úgy gondolták, meg kellene jeleníteni rajta a függetlenség allegóriáját is. S lőn, ezt jelképezi a szobron a nőalak. Eddig minden rendben is van, de mit keres a szabadság allegóriájának fején egy láma?
Nos, az úgy volt, hogy amikor már készen állt a szobor is és volt függetlenséget jelképező nőalak is, akkor valaki kitalálta, hogy kéne még egy örökláng. De erre már nem volt se keret, se igazi akarat. Viszont spanyolul a láma és a láng egyaránt a yama szóval említendő. Fogták hát magukat a derék peruiak, és tettek egy lámát a szabadság fejére, aztán gondolkozzon, aki nem érti…
…Aztán a spanyolok elhozták Peruba az inkvizíciót is. Miért pont azt ne hozták volna, ha már hoztak alkoholt, vérbajt, pestist. Tényleg már csak egy kis inkvizíció hiányzott az inkáknak.
Ebben az épületben működött az inkvizíció, egészen a spanyolok kiűzéséig, 1821-ig! Azután a parlament felsőháza volt itt, 1939-ig.
Ma az inkvizíció múzeuma látható benne.
A nagyterem menyezete harmincezer darabból áll. Nincsen benne se szög, se ragasztó, csak a pontos illesztés tartja össze az egészet.
Ebben a teremben folytak az inkvizíciós eljárások. Viaszfigurák ülnek most ott, ahol annak idején élet és halál urai ültek, ugyanígy, ugyanilyen sorrendben: Középen az inkvizítor, balján a vádló, jobbján az írnok.
Beljebb pedig egy nem kicsit hatásvadász teremben megnézhetjük azt is, miképpen is zajlott annak idején a tortúra.
Mindez Isten nevében.
Ahogy drága jó Madáchunk már bölcsen megírta: mindez egy „i” miatt… Vagyis hát, hogy akkor homousion vagy homoiusion…
Rettenetes…
És ez a rettenet egyidős mivelünk, emberekkel.
Nincsen az iszonyatnak sem kitüntetett pillanata, sem pedig kitüntetett alanya.
Az iszonyat mi magunk vagyunk. Csak időnként jól palástoljuk…
Ránk esteledik lassan.
A Parlament épülete még bólint felénk búcsúzóul, aztán elnyel mindent az őrült forgalom és a dudaszó.
Legközelebb alászállunk a városba a kerengők csendjéből. Mert a káosz is a város. Látni kell azt is. Muszáj…
folytatjuk…
Bayer Zsolt
Forrás: Bádog – Bayer Zsolt blogja