Lima - Hála és szégyen Pizzaro árnyékában
Tudnod kell, mi hozott minket idáig.
Tudnod kell, mert hiszen te is voltál gyerek.
Az inkák kincse hozott. Az elképzelhetetlen, a felfoghatatlan misztikum. A Titicaca-tó közepén lévő szigeten egykor állt inka királyi palota. Az inka harcosok bátorsága és kérlelhetetlensége. A Machu Picchu titka. Az emberáldozatok borzalma és titokzatossága.
Akkoriban csak az arany nem számított. Hiszen gyermekek voltunk. Romlatlanok, tiszták, naívak és boldogok.
És most itt állunk, ezen a földön. Az inkák földjén.
Állunk Limában, a főtéren, a Plaza De Armas-on. Még nem fogtam fel, hogy itt vagyok, még el sem mertem hinni, de már szégyellem magam.
Isten színe elé állok egy távoli földrészen…
Az első kérdés persze az, hogy mihez képest távoli? Az inkák tragédiája felől szemlélve például kifejezetten közeli földrész ez, és én vagyok távoli. Mi voltunk távoliak, és sajnos nem tudtunk azok maradni…
De már ez az egyszerű kérdés is további kérdések ezreit veti fel, melyekre senki sem tudja a választ, csak az Isten. De Ő vagy bölcsebb annál, mintsem válaszoljon, vagy csak kedve nincs a válaszhoz.
De ugyan ki tudná a választ arra a kérdésre, mit beszél el nekünk az ókori egyiptomiak Halottas Könyve?
Azt mondja a Halottas Könyv, hogy a halottak áthajóznak a Nagy Vizen nyugat felé, és ott egyesülnek az ősökkel.
De miért mondja ezt? Hiszen a Nagy Víz az Atlanti óceán… De akkor kicsodák az ősök?
Miért van az, hogy itt, a Nagy Víz túlpartján, Dél- és Közép-A,erikában építettek még piramisokat?
S vajon miért nevezik önmagukat az ókori egyiptomiak „vörös bőrűeknek”, „rézbőrűeknek”?
Álljon elő, aki ismeri a válaszokat. Most álljon elő, itt, Lima főterén.
Nem áll elő hát senki sem…
Hiszen nincsenek válaszok. Csak ki nem mondottak, csak sejtések és sejtelmek. És aki sejti, beleborzong.
Ezzel a borzongással állok Isten színe elé Lima főterén, a Katedrálisnál. Állok az Úr színe előtt. Az Úr előtt, „akit” Pizarro hozott el a „vadaknak”. És elhozta az Úrral a halált és a pusztulást, mindazt, ami nem az Isten, csak az ember.
Látta ezt az Isten.
És Őnála az ítélet.
S lám, az indiánok elfogadták az Urat, a mi urunkat, istenünket, mert hát merték volna nem elfogadni.
Kérdéseim súlya alatt lépek be a Katedrálisba. És még mindig nem tudom, vajon a hálám nagyobb-e, vagy a szégyenem…
A katedrális bejáratától jobbra, az első kápolnában nyugszik Pizarro.
Akkor őhozzá megyünk először. Francisco Pizarro Gonzalezhez, aki 1478-ban született a spanyolországi Trujilloban, Gonzalo Pizarro Rodrigues de Aguilar törvénytelen fattyaként.
A fattyú disznópásztorként kezdte életét. Aztán 1502-ben Hispaniola kormányzójának kíséretében átkelt az óceánon. 1513-ban érkezett ismét az Újvilágba, ekkor már Vasco Nunez de Balboa kíséretében. 1514-ben, miután Balboa meghalt, Pizarro az új kormányzó, Pedro Arias De Avila szük kíséretéhez tartozott. Panamaváros polgármestere címmel tüntették ki. És 1524-ben indult, hogy nyolcvan emberévek meghódítsa az Inka Birodalmat. Terve nem sikerült, a kormányzónál kegyvesztett lett. Spanyolországba utazott, és V. Károly spanyol királytól kért segítséget.
De miért volt ez a fattyú, ez a disznópásztor bejáratos még a királyhoz is? Nem tudjuk pontosan. Talán azért, mert anyja, Francisca Gonzalez Mateos ágán unokatestvére volt Corteznek, Mexikó leigázójának…
Mindenesetre megkapta a király támogatását, és így tért vissza az inkák földjére. Mint Peru főkapitánya és kormányzója.
Az inkák pedig éppen polgárháborút vívtak. Huayna Capac meghalt himlóban, és fiai küzdöttek egymással apjuk trónjáért. Pizarro pedig 1533-ban mindössze száznyolcvan katonával elfoglalta Cuzcot. Így lett Peru északi területeinek ura, bár Manco Capacot elismerte az inkák törvényes királyának.
1535. január 18-án alapította meg az új fővárost, Ciudad de los Reyes-t, vagyis a mai Limát.
Eközben a déli területek kormányzója, Diego de Almagro elindult, hogy meghódítsa Chilét, de éppúgy nem járt sikerrel, mint annak idején Pizarro, mikor először akarta Perut leigázni. Csak Almagronak nem volt olyan szerencséje, vagy nem voltak olyan befolyásos mentorai. Mindenesetre Pizarro kivégeztette. Éas ez lett a veszte. Ugyanis Almagro fia, El Mozo, 1541. június 26-án fegyvereseivel betört Pizarro palotájába és megölte a kormányzót.
Itt nyugszik a hírhedt kalandor, a Katedrális kápolnájában.
A bejárattal szemközti falon mozaikból kirakva a híres jelenet, amikor a Peruba érkező Pizarrot elhagyják az emberei, és mindössze tizenhárman maradnak vele. Az őt elhagyók a képen meztelenül szállnak a hajóba, így érzékelteti a kép alkotója, hogy árulásukkal elveszítettek mindent: vagyont is, becsületet is…
A Pizarroval maradt tizenhárom katona neveit is megörökítették a kápolna falán, emlékezzünk meg róluk mi is:
Cristobal de Peralta
Nicolas de Rivera
Domingo de Sova Luce
Francisco De Cuellar
Pedro de Candía
Alonso de Molína
Pedro Alcon
García de Jarén
Antonio de Carrion
Alonso Briceno
Martin de Paz
Juan de la Torre
Francisco Rodriguez de Villafuerte
Ők voltak hát a hűségesek…
S ez akkor is igaz, ha nem tudták, mit cselekszenek…
Pizarro sírja mellett látható az a vasszelence, amelyben a konkvisztádor fejét őrizték sokáig. S látható egy kép a csontvázáról is. Ez azt mutatja meg profán módon, hogy miképpen sikerült azonosítani földi maradványait. Hát úgy, hogy az őt megölő emberek büszkén mesélték el, melyikük hol sebezte meg az amúgy húsz támadóval szemben valóban hősiesen harcoló Pizarrot. És megtalálták azokat a sebeket…
Megtalálták Pizarro sebeit, és eltemették testét az általa alapított város katedrálisában.
Szinte felfoghatatlan ez.
Ahogyan felfoghatatlan ez az egész tudathasadás…
Mondtam az előbb: az indiánok elfogadták a keresztény istent. Fenyegették őket eleget azért, hogy elfogadják. Például azzal, hogy testük a pokol tüzén fog égni. Az inkák hite szerint pedig aki elég, az nem juthat be az ő mennyországukba.
Hát persze, hogy elfogadták az Urat. Aztán a hagyományos európai ábrázolások mellé megkapták a sajátjaikat is. Ezért van például a limai Katedrálisban inka ruhába öltöztetve Isten anyja…
Még mindig nem tudom eldönteni, vajon a hálám nagyobb-e, vagy a szégyenem…
Az egyik oldalkápolnában két perui szent néz le ránk. Egyikük Szent Rózsa, másikuk Szent Martín de Porros. Őróluk még sok szó esik majd, most csak röviden annyit: Szent Rózsa is, Szent Martín is a betegek, elesettek gyámolítója volt. S hogy miért ábrázolják seprűvel? Erre is visszatérünk majd, amikor az életükről lesz szó.
Van Lima Katedrálisának egy múzeuma.
Ebben a múzeumban van egy döbbenetes tablókép. Első pillantásra semmi különös: szépen megfestve sorakoznak az inka uralkodók, időrendi sorrendben. Az utolsó -mint tudjuk- Atahualpa volt.
Atahualpa sorsa egyszerre tragédia, iszonyat, egyszerre rejlik benne az inkák végzete, ugyanakkor az ő sorsa rombolja le az inkák rendíthetetlen hősiességébe, bátorságába, halált és fájdalmat semmibe vevő vakmerőségébe vetett ifjúkori hitünket.
Atahualpa volt az utolsó inka ivadék. Pizarro fogta el Cajamarca-ban, az inka királyi palotában. Amikor rátörtek a spanyol zsoldosok, megállt a palota nagytermének közepén, ég felé emelte karjait, és hangos szóval ígérte meg a hódítóknak, hogy ameddig karjai felérnek, addig tölti meg a termet arannyal és adja őnekik, ha életben hagyják és szabadon engedik. Pizarro elfogadta az ígéretet, Atahualpa pedig meg is töltötte palotája nagytermét arannyal.
Pizarro pedig hajórakománynyi aranyat küldött haza, Atahualpát pedig mindennek ellenére halálra ítélte. Méghozzá tűzhalálra. Hiszen tudta, hogy az inkák számára ez a teljes megsemmisülést jelenti. És jól számított: Atahualpa félelmében felvette a kereszténységet, amiért büntetését „kegyelemből” lefejezésre változtatták…
Itt van tehát az utolsó inka, Atahualpa, és utána következik mindjárt a spanyol király, V. Károly.
Vagyis a spanyol festő gondosan ügyelt a jogfolytonosságra. Atahualpa után a maga természetességével máris érkezik az új király. „Meghalt a király, éljen a király!”
Istenem… Lám, a propaganda egyidős az emberrel…
Még egy furcsa kép a múzeumban: egy keresztre feszített nőt ábrázol. Ő is Szent Rózsa. Feljegyezték róla, hogy minden áron át akarta élni Jézus szenvedéseit, ezért sanyargattatta magát, többek között ilyen módon is. Ezt örökítette meg ez a festmény.
A másik teremben pedig Lima egykorvolt püspökei néznek le ránk, részvéttelenül.
És én még mindig nem tudom, vajon a hálám nagyobb-e, vagy a szégyenem…
folytatjuk…
Bayer Zsolt
Forrás: Bádog – Bayer Zsolt blogja
