A koncert közepén, két szám között ilyen szöveggel álltam elő:"Köszönjük szépen, hölgyeim és uraim. Most egy rövid instrumentális szám következik, előadja gitáron a fantasztikus Joe Perry és Brad Whitford. A szám címe: Nem akarunk megdugni titeket, csak a kajátokra fáj a fogunk."
Döbbent csend állt be a teremben, senki sem nevetett a poénomon. Ám a buli után Clive Davis, a Columbia kiadó elnöke megfogta a karom, egy kicsit megszorította, s azt mondta:
„Steven, ugye tudod, hogy belőled hatalmas sztár lesz?” /Steven Tyler/
Úgy hiszem, a legtöbben már hallottatok az Aerosmith-ről, még ha nem feltétlenül tudjátok is, hogy ők voltak azok. Liv Tyler, a népszerű Crazy című dal és még a Guns ‘N’ Roses is hozzájuk kapcsolható. Ugyanis bár több mint 40 éve vannak színpadon, kitartásuk és zenei érzékük jóvoltából még ma is keresettnek számítanak.
Ahhoz képest, hogy 60 felettiek, elég jól tartják magukat – és bár rengeteg elvonón vannak túl, ráadásul az a hír járta nemrégiben, hogy Steven (az énekes) otthagyja a bandát szólókarrier reményében, remélem, még sokat hallhatjuk őket és végre eljönnek Magyarországra is koncertezni.
Persze megújulási képesség, változatosság és a lehetőségek kiaknázása nélkül nem itt tartanának. Bevallom, csak akkor ismertem meg a bandát, amikor végigjátszottam a Guitar Hero Aerosmith nevű, ritmusérzékre épülő játékot: Steven mozgása és Joe Perry gitárjátéka olyannyira megbabonázott, hogy egy csapásra a rajongójuk lettem, de ezzel szerintem nem vagyok egyedül.
Az Aerosmith képes olyan új dolgokba vágni, amik segítségével csak tovább terjed a hírük: felvették a versenyt az MTV-ben szereplő, hozzájuk képest kis csirának számító együttesekkel. Sikeresen leszoktak a drogokról és az alkoholról. Néger rapbandával álltak össze egy szám erejéig – ami akkoriban még példa nélküli volt. Épp emiatt népszerűek még ma is.
A régen csak Rolling Stones-kópiának emlegetett együttes életrajzát Stephen Davis a tagok segítségével hozta létre. Három részből állították össze a művet: az Aerosmith-ről megjelent újságcikk-részletek mellett a bandatagok, közeli hozzátartozóik és az együttes útját egyengető legfontosabb személyek visszaemlékezései is tarkítják a kötetet. Emellett a szerző olyan részeket is beszúrt a fontosabb fejezetek közé, melyek segítségével át tudjuk látni az akkori zeneipar helyzetét, a kortárs zenészek csoportjait és az Aerosmith-t meghatározó tényeket.
Épp e hármas szerkezet jóvoltából kapunk teljes képet az együttesről. Megtudjuk, ki volt a „rossz”, hogy viszonyultak a tagok az egymás hülyeségeihez, mik igazak a pletykákból. Olyan közelinek érezzük magunkhoz a bandát, mintha egy beszélgetés kellős-közepén ülnénk és csak hallgatnánk a híresebbnél híresebb emberek monológját. Ezt a hatást pedig nem tudja egy átlagos életrajz-kötet hozni.
(Egyedüli gondom a helyenként értelmetlenül lefordított szöveg és a sok helyesírási hiba volt. Ezen kívül nagyon jót szórakoztam, bár hiányoltam a színes képekből álló fotósorozatot.)
A könyv által korrekt képet kapunk nem csak az együttesről, hanem a korszak zenei színtereiről, jellegzetességeiről. Mindenkinek ajánlom, akit csak érdekel egy bohém, mégis vicces társaság története. Utána pedig zenehallgatásra fel!
– Címe: Stephen Davis: Walk this way – Aerosmith
– Kiadó: Cartaphilus Könyvkiadó Kft.
– Oldalszám: 536
– Borító: cérnafűzött, keménytáblás
– ISBN: 9632660455
– Megjelenés: 2008
