Amíg az egyik a horrorban, a másik az ifjúsági regények körében alkotott nagyokat. Az egyiket Stephen Kingnek, a másikat J. K. Rowlingnak hívták. De ebben a mesében mindketten bal lábbal keltek fel életük legrosszabb napján és másnaposan, kialvatlanul fogtak hozzá a Köddé váltak-hoz. Tömören így lehetne jellemezni Grant regényét, amiben elég sokat koppintott a fent nevezett íróktól.
Egy átlagos napon a gyerekek épp a bölcsödében, vagy az iskolában tartózkodnak, amikor arra figyelnek fel, hogy hipp-hopp (jön Vuk) eltűnnek a felnőttek. Az egyik pillanatról a másikra. Juhé, legalább degeszre tömhetjük magunkat a fagyival és nézhetjük a Maónika show-t a tévében anélkül, hogy bárki ránk szólna! Csakhogy időközben arra is rájönnek, hogy mindegyik idősebb gyerek is köddé válik abban a pillanatban, amikor betölti a tizenötödik születésnapját. Ráadásul a gyerekek alkotta közösségben [A kukorica gyermekei] már nincsenek nagykorúak, akik képesek megfegyelmezni az erőszakosabb fiúkat, nincs aki ellássa őket és felügyelje a település életét. Plusz ott az a körülbelül húsz mérföld átmérőjű, titokzatos üvegbúra [Under the dome], ami miatt képtelenek segítséget hívni, mivel bekeríti őket és nincs rajta egy kapu sem. Épp ezért az egyik átlagosnak tűnő tizenévestől, Samtől [Harry Potter] várnak segítséget, aki korábban azzal bizonyította be bátorságát, hogy megállította a szakadék felé guruló iskolabuszt. A fiú maga mellé állítja az okos csajt [Hermione] és a cinikus haverját [Ron] – de időközben kiderül, hogy Sam egy csodás képesség birtokában van: képes a tenyerén áthaladó erővel megsebesíteni az őt bántó személyeket [kame hame!]. A környéken pedig egyre s másra bukkannak fel a furcsaságok és az óra ketyeg [A menekülő ember], mivel a srác nemsokára betölti a tizenötödik születésnapját…
Persze vannak a Gonoszok [Mardekár], akik meg akarják szerezni a gyerekek és a település fölötti hatalmat és le akarják igázni Saméket, azaz a Jókat. De vannak még bőven utalások a két író műveire, csak nem akarom fellibbenteni a fátylat az összesről. Ehhez képest ezek a legkevésbé idegesítő dolgok a regényben, mert hiába csordogál szépen a történet és bontakoznak ki „a titkok”, ha a hajam tudtam volna tépni a sok majdnem-haláltól. Így szoktam nevezni azokat a jeleneteket, amikor végre látványos és fantasztikus elemekkel teli összecsapásról olvashatunk – hű, meg há, adrenalin az egekben, reménykedünk, hogy valaki mindjárt meghal, aztán mégsem. Meglövik, de túléli; halálos sebet kap, de meggyógyítják; cafatokra szaggatják, de továbbsétál. Egy idő után rohadt bosszantó, ha a cselekmény szempontjából csak az ismeretlen és a francot-sem-érdeklő egyének esnek áldozatul az írónak. Ennek csúcspontja a mű végkifejlete (amit az év második legrosszabb befejezésének tartok; az első helyezettnek számító borzalmat senki sem képes überelni), amiben *SPOILER ON* a két főszereplő és csatlósaik összecsapnak a városkában – persze tele látványos elemekkel és sok gyereket megmozgató akcióval – és a Gonosz felülemelkedik a Jón és megöli. Mármint csak azt hisszük, mert a Jó feltápászkodik, tele sebbel, lesöpri magáról a rádőlt épület vakolatdarabkáit és azt mondja a rettenthetetlen és kegyelmet nem ismerő Gonosznak, hogy húzza el a belét. Mire a Gonosz vállat von és elsunnyog. *SPOILER OFF*
Olvassatok inkább Harry Pottert, akár tizenhatodszor is, minthogy ezt. Vagy a Battle Royale-t. Abban legalább tényleg tökösek a gyerekek, nem csak úgy tesznek, mintha. Ott aztán folyik a vér.
(6/10, Egmont)
Natasha
Szerző a Flag Polgári Műhely tagja
http://biblioteka.freeblog.hu