Nem azért ültem le a laptopom elé, hogy kritikát írjak García Márquez legújabb könyvéről, ami az első beszédétől a kiadásig írott utolsó szónoklatár is tartalmazza, de.... mégis ezt fogom tenni.
Gabriel García Márquez (a továbbiakban GGM) nem az a feltűnősködő, exhibicionista típus. Ő az írást sem önszántából kezdte, a beszédírást meg aztán főképp nem. Aztán mi lett belőle… Új stílust, látásmódott hozott be a világirodalomba, nem félt kimondani, amit gondolt, és olyan témákat boncolgatott és teszi ezt még ma is, amire addig nem nagyon volt téma. A polgárháborúk hátországáról, a katonai igazságszolgáltatás hazugságairól, öregemberek szerelméről. Ezek a témák első olvasásra nem is tűnnek érdekesnek számomra, mégis a kedvenceim közé tartoznak a könyvei, az írói stílusa folyamatosan hipnotizál.
Így, amikor megtudtam, hogy ebben a könyvben „csak” a beszédei olvashatók, kicsit elszomorodtam. Elég sok beszédet hallottam vagy olvastam már híres emberektől. A könyvek elején/végén, Oscar-díj átadón, politikusokat. De legtöbbször a beszédek abból állnak, hogy hosszasan megköszönik a meghívást/díjat/stb. és részletezik, hogy milyen sokat jelent nekik, amit kapnak, és felsorolnak millió nevet, akik segítették őket. Néha egy-egy viccet (vagy dakota közmondást) elsütnek, de ezen kívül nem szoktak túl izgalmasak lenni. Ezzel szemben GGM beszédei nem ennyiről szólnak. A hivatalosabb, kötelező részeit rövidet letudja, vagy egyszerűen csak kihagyja, és sokkal fontosabb témákat feszeget. Beszél a latin-amerikai kultúra egyedülálló mivoltáról (amit Európa nem ért meg, és nem hagy békén), a költészet szépségéről, történelemről, filmművészetről és az emberi kapcsolatokról.
Annyi idézésre kívánkozó bekezdés van írásaiban, amiből én csak párat tudok ízelítő képen megmutatni, hogy egyre inkább biztos vagyok benne, a beszédíróknak szépírókat kéne olvasniuk, sokat, és akkor minden beszéd élvezetesebb lenne. De ami ennél is fontosabb, és amit GGM is leír: „Száz év alatt viszont elvesztettük a XIX. századi lázas idealizmust és az érzelmek prioritását: a szerelem rémületét.”
Azért még ne adjuk fel, hiszen ez csak általánosítás. Ha magunkban talán nem is, de bizonyos emberekben, kultúrákban még felfedezhető az ártatlan lelkesedés és a megingathatatlan jó-akarás.
Kedvenc idézet:
„Tizenkét éves koromban majdnem elütött egy bicikli. Egy papa bácsi, aki arra járt, egy kiáltással mentett meg: „Vigyázz!” A biciklista elesett. A pap bácsi meg sem állt, csak odaszólt nekem: „Most már látod, hogy milyen hatalma van a szónak?” Azon a napon megtudtam.”
A könyv megrendelhető a következő címen:
http://kiadok.lira.hu/kiado/magveto/index.php?action=konyv&id=139406661
Gabriel Garcia Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak
