Czakó Gábor a kiskorúak bűnhődéséről, a hetvenes évek irodalmi életéről és Aczél kifakadásáról.
Előszeretettel foglalkozik a nyelv belső logikájával és történetével, ám a „nyelvrégészet” csak kis része a Kossuth-díjas szerző munkásságának, amelynek épületét alkotják a szociográfiák, a jó két tucat regény és novella, a folyamatosan íródó szatírák, a Magyar-Magyar Nagyszótár, a drámák, hang- és tévéjátékok, a híres Gazdaságkor, közel ötszáz tévéesszé, valamint a Hamvas-életmű földolgozása.
Ha egy író érdeklődik a nyelv jelen állapota és története iránt, természetes, hiszen ez a „munkaeszköze”. De miért és hogyan kezd el érdeklődni egy jogász az irodalom iránt?
– Erről például Jókai Mór is mesélhetne. Nagyon sok magyar író tanult jogot, különösen a XIX. században, de később is. Nálam úgy esett a választás a jogra, hogy ha az ember bölcsészetet tanult, akkor az a tanári pályát jelentette. De elsősorban a sorkatonai szolgálat miatt lettem jogász, és sikerült is megúsznom a szolgálatot. Szobrásznak fölvételiztem a Képzőművészetire, de hogy bebiztosítsam magam, a pesti jogi egyetemre is jelentkeztem. A Képzőművészeti Főiskolán csak az első felvételi körig jutottam, a másodikon elvéreztem. Ám a jogra elegendő volt a pontszámom. Így aztán bejutottam a pécsi egyetemre. Jogászhallgató koromban kezdtem el színdarabokat írni, ezek a munkák rántottak az irodalomba. Többek között oly módon, hogy mindjárt az első darabomat hatszor tiltották be.
– Mi keltette föl a hatalom megkülönböztetett figyelmét?
– Ezt pontosan nem lehet tudni. A darab címe a főhős nevéről Simon volt, aki már a cselekmény elején halott, de társalgott a gyilkosok elől menekülő szerelmével. Ám a lány nem tudott szabadulni, mindig ugyanott találta magát a színpadon. Simon azt próbálta elmagyarázni, hogy nem lehet elmenekülni, a félelem öl, csak azt tudják megölni, aki fél. Aki nem fél, a fölött nincs hatalmuk. Végül a gyilkosok visszatérnek, a lányt elkapják, és le is szúrják, de időközben megérik benne, amit a szerelmétől hall, ezért nem hal meg.
– A cenzúra miért lépett közbe? Ennek a történetnek nem sok ideológiai vonatkozása van.
– Nem derült ki, a cenzorokkal sem sikerült találkoznom. A darabot többnyire egyetemi amatőr színjátszó csoportok akarták bemutatni, előfordult, hogy előadás előtt fél órával vették le a műsorról, majd mégis engedélyezték, viszont a másnapi előadást betiltották. Ezután megkérdeztem az illetékes pécsi KISZ-bizottságot, mi volt a problémájuk, de ott azt állították, hogy nem is hallottak erről az incidensről.
– Az irodalmi próbálkozás ellenére azért a jogászi pálya is elindult?
– Igen, de ez is kevésen múlt csak, mert amikor az álláselosztás volt a végzősöknél, akkor nekem valahogyan nem jutott hely, és meg is mondták, hogy nem kellett volna annyit ugrálni az egyetemen. Ma már nevetségesen hangzik az egész, de ezeknek az első próbálkozásoknak, egyetemi faliújság-szerkesztési botrányoknak meg hasonlóknak ilyen következményei lettek. Egyszóval minden állás elfogyott, egyedül a tököli fiatalkorúak intézetében volt még lehetőség. Írtam nekik levelet, és fölvettek. Alhadnagyi fokozattal léptem be. A tiszti karban voltak szép számmal hat osztályt végzettek, míg a fogva tartott fiatalkorúaknál előfordult az érettségi előtt álló is. A kisrablók intelligensebbje rendszeresen csinált bolondot az őrökből.
– A Kádár-korban létezett állandó jogi képviselete a fiatalkorú elítélteknek?
– Nem, én nevelőtiszt voltam. A gyerekek ügyes-bajos dolgaival kellett foglalkozni, a perpatvarokat elintézni, fegyelmi dolgokat elsimítani. Csodálatos problémák voltak ezek, sok drámai esettel lehetett találkozni. Az egyik elítélt, fiatal fiú, az alföldi tanyavilágban született. Valamilyen helyi vigalom után hazafelé tartott a barátaival, beszélgettek, és megállapították, hogy a Jóska egy aljas gazember. Az ő háza előtt mentek el épp, kihívták, törtek néhány kerítéslécet, és agyonverték. Tizennégy éves volt, ezért csak hét és fél évet kapott, de ez volt a kiróható legnagyobb büntetés. Amikor találkoztunk, már tizenhét-tizennyolc lehetett. Ő volt a tököli intézet „mintarabja”. Nem a megalkuvók közül, a jókhoz, a nemes lelkűekhez tartozott. Amikor letöltötte a büntetésének a felét, fölajánlottam neki, hogy segítek megírni a kegyelmi kérvényt. Időközben ugyanis a történtek ellenére a két család is kibékült egymással. Azt mondta: nem. Mert ő megölte a barátját, nem lehet kevesebb a büntetése.
– Mi volt az a pillanat, amikor a jogászi munka végleg megszűnt, és fölváltotta az irodalom?
– Erre a pillanatra nem tudok visszaemlékezni. Különféle munkahelyeken jogászkodtam, de közben meg-megjelentek írásaim, amiből már némi jövedelmem is származott. A hatvanas-hetvenes években sokkal jobban megfizették az írókat. A hetvenes évek elején már könyveim jelentek meg, írásaim is rendszeresen, ezért úgy éreztem, megpróbálhatom a váltást. Lényegében szabadúszó lettem, de olykor voltak különféle állásaim. Például az Új Tükörnél, Mozgó Világnál. Ezek adtak valamiféle biztonságot, és állandó, közvetlen kapcsolatot is jelentettek a kor irodalmi életével. Az Aczél által engedélyezett keretek között.
– A gyakorlatban hogyan működött a hetvenes évek cenzúrája? A kiadóknál a szerkesztők, olvasószerkesztők törölték a nemkívánatos részeket, vagy a kiadó párttitkára?
– Elvileg a kiadó vagy a folyóirat szerkesztősége döntött. Gyakorlatilag azonban nem ők. A szerkesztőségek jelentős része nagyon keményen be volt építve a rendszerbe, különösen a „szelepek”. Ilyen volt például a Valóság című társadalomtudományi folyóirat, amelyik elvileg a társadalom legsúlyosabb problémáit vette górcső alá, ezért aztán a szerkesztőség teljesen megbízható elvtársakból állt. A Kortársnál már lazább volt az ellenőrzés. Az én kedvenc időmben Simon István volt a főszerkesztője, és ott volt olvasószerkesztő Somogyi Tóth Sándor. Először Sanyi olvasta el a kéziratot, és ha javasolta a megjelenést, Simon István kapta meg a szöveget, aki vagy hozzájárult a közléshez, vagy nem. Somogyi Tóth nem húzott ki semmit, de mindig észrevételezte, hogy melyik az a rész, amelyik egészen biztosan el fog esni. Sokszor megjelenés után is előfordultak problémák. Egyszer személyesen tanúja voltam annak, hogy Simon István, akit a lapvezetés nagyon megviselt, és az alkohol mind nagyobb szerepet követelt az életében, a pártbizottságból visszajött a szerkesztőségbe. Olykor magától is megivott egy üveg konyakot, de ez alkalommal azt mondta neki Aczél: „A k. anyját magának!” A Kossuth-díjas költőnek, főszerkesztőnek!
– Amikor a rendszerváltozással összeomlott a struktúra, gyorsan kiderült, hogy a kontraszelekció miatt nem egyszerű az újat elkezdeni, mert nincsenek megfelelő emberek. Ehhez képest a hazai katolikus sajtóban előzmény nélküli Igen című folyóirat indulása nagyon lendületes lett.
– Arra gondoltam, hogy kellene egy ilyesféle lap. Akkoriban már nem volt Mozgó Világ, bár nekem volt állásom egy pszeudoújságnál, talán Olvasó Nép volt a neve, ahol a hozzám hasonló alakokat elhelyezték. Paskai bíboros úrnak 1988-ban levelet írtam, hogy a hatalom kifulladt, felélte erkölcsi tartalékait, és nincs abban a helyzetben, hogy bármilyen kezdeményezésnek ellenálljon, lehetőség lenne egy új katolikus folyóirat alapítására. Egy ideig nem kaptam rá választ, és teljesen el is felejtettem, amikor váratlanul a bíboros úr meghívott az Örökimádás templom plébániájára, ahol egy nem hivatalos papi gyűlés volt. Ott mondta, hogy rendben van, csináljuk meg az újságot. Határidőt is adott az első megjelenéséhez, amelyet nagyon nehéz volt tartani. Semmilyen infrastruktúra és személyi állomány nem állt rendelkezésre. Isteni segítség volt Forrai Tamás későbbi jezsuita szerzetes megjelenése, aki akkoriban még bölcsészhallgató volt, és rendelkezésre bocsátotta nagypolgári lakásuk cselédszobáját és konyháját. Ez lett a szerkesztőség.
– Honnan sikerült újságírókat toborozni? A pártállam alatt az egyházi sajtónak nemigen volt tartaléka.
– Meghirdettem egy újságíró-tanfolyamot a katolikus sajtóban, és igen sok fiatal jelentkezett. Az órákat kezdetben lakásokon, főként a miénken tartottuk, majd az érdeklődés növekedése miatt a budapest-vizafogói Tours-i Szent Márton plébánia hittantermében. Egy idő múlva már rengetegen jelentkeztek, lelkes pályakezdő fiatalok vagy akár idősebb apácák is, akik ki akarták használni a tájékoztatásban megnyíló lehetőségeket.
A tanári gárda parádés volt, többek között Szabad György, Alexa Károly, Szörényi László tartották az előadásokat. A jelentkezőknek megmondtuk, hogy nincs tandíj, nincs bizonyítvány, de ha kérnek, kiállíthatunk valamilyen igazolást. De nem ez a lényeg. Sokan lemorzsolódtak, de a megmaradtak közül jó néhányan az induló újság munkatársai lettek. Mások is csatlakoztak, számtalan kiváló ember, teológus, zenetörténész, irodalomtörténész küldött írásokat.
– A kilencvenes évektől több műfajt is kipróbált. Nagyesszéiben gyakran foglalkozik nyelvtörténeti kérdésekkel.
– Ez írói pályám elején is így volt, de folyamatosan igyekszem megérteni a magyar nyelv titkait. Nem csak az én „rögeszmém”, minden magyar író előbb-utóbb belebolondul a nyelvbe. Emlékszem, amikor Mészöly Miklóssal beszélgettünk, irodalomról, politikáról, gyakran fordította a szót mélyebb érdeklődésére, a nyelvre, elmesélte, mit olvasott épp a Czuczor–Fogarasi-szótárban, mi foglalkoztatja.
– Nyelvészeti könyvei sokféle szempontból foglalkoznak a magyarság őstörténetével, gondolkodásmódunk másokétól elütő karakterével.
– A legfrissebb genetikai vizsgálatok alapján az derült ki, hogy a honfoglaló magyarok nem a finnugor népek rokonságába tartoztak. Ez a felismerés óhatatlanul átértelmezi a magyar őstörténetet, s számtalan olyan kérdés merül fel, amelyeknek megválaszolásában a nyelv segíthet. Nyelvünk ősrégi tudást őriz. Téridő-egységet: a Nap, a Hold, az állatöv egy-egy látszólagos körfordulata, de kiméri a napot, a holdhónapot, a világévet. A magyar észjárás nyelvi: annál mélyebben tudunk gondolkodni, minél inkább otthon vagyunk nyelvünkben. A magyar beszélő szabad: alkothat szavakat, szerkeszthet mondatokat, átjárhat a szófajhatárokon, nyelvünk képes bármilyen jelentés megalkotására. Önmagában filozófia: magyaráz, és ősrégi műveltségre emlékszik.
Fáy Zoltán – www.magyaridok.hu
