Nietzschét idézve: micsoda irtóztató pogányság az, hogy egy ártatlannak kell meghalnia a bűnösökért, mint az ókori pogány kultúrákban!
Vannak dolgok, amelyekről nehéz pontosan beszélni, mert minél nagyobb erőfeszítéseket teszünk megragadásukra, annál beljebb találjuk magunkat a szavak, a fogalmak, az ideológiák útvesztőiben. Épp ezért olyan bonyolult tudomány a teológia. Ráadásul „minél közelebb van valami az emberi lényeghez, annál nehezebb beszélni róla, ugyanakkor annál fölöslegesebbnek is tűnik behatóbb átgondolása” – fogalmaz Görföl Tibor teológus a Vigilia idei első számának első tanulmányában. A téma, amelyet ezekkel a szavakkal vezet fel, valóban nehezen járható körül szóval, ésszel, józan gondolattal: mit gondolunk ma, mit jelent Jézus kereszthalála, a megváltás?
Talán egyszerűbb lenne rögtön átlapozni a lapszám első három tanulmányát, és megkerülve a kérdést fejest ugrani a szépirodalom rovatba (hiszen talán inkább a szépirodalmi nyelv az, amely alkalmas az „efféle” nehezen megragadható fogalmak szóba öntésére), mégis sok izgalmas, meglepő és gondolatébresztő megállapítással és kérdéssel maradnánk szegényebbek a teológiai tanulmányok figyelmen kívül hagyásával.
A Vigilia januári számának tanulmány rovata az áldozat és az eucharisztia fogalmait járja körbe három remek tanulmánnyal. Az első, Görföl Tibor írása a jézusi áldozat teológia-, kultúr- és filozófiatörténeti ismertetésével közelít ahhoz a kérdéshez, milyen értelmezéssel ragadható meg Jézus kereszthalálának „értelme” a mai kor hívő embere számára.
Tanulmányából megtudhatjuk, hogy a korai kereszténység majd ezer éven keresztül tulajdonképpen nem foglalkozott a kérdéssel, nem azért, mert annyira lényegtelennek, hanem éppen mert annyira lényeginek, magától értődőnek tekintette. Jézus halálával elégtételt adott az emberi bűnért, így visszaállította az ember méltóságát és szabadságát: a mai napig ez a leginkább közismert „kifejtése” mindannak, ami a Golgotán történt. Görföl Tibor azonban rámutat arra, hogy a teológiai értelmezés korántsem problémamentes.
És már citálja is a történelem során felmerült különféle kifogásokat a filozófia és a teológia területéről: miért volt Istennek erőszakra, véres áldozatra szüksége ahhoz, hogy meg tudjon bocsátani? Hiszen ez maga az erőszak apoteózisa! Vagy Nietzschét idézve: micsoda irtóztató pogányság az, hogy egy ártatlannak kell meghalnia a bűnösökért, mint az ókori pogány kultúrákban! S egyáltalán: hogyan lehet Jézus helyettesítő áldozat, hogyan képviselhet és helyettesíthet bárki más embereket morális szempontból?
A zavaró kérdéseknek itt koránt sincs végük, s a tanulmányt olvasva csak egyre nagyobb zavarba és izgalomba jövünk a különböző korok filozófiai és teológiai megoldáskereséseitől. A rovat második írása fordítás Robert Spaemann német filozófiaprofesszortól. A tanulmány azt járja körbe, mit is jelent az áldozat fogalma, amely a mi korunktól már olyannyira távoli és olyan nehezen érthető.
Hiszen a mi korunk áldozatfogalma egészen más: áldozatról ma már csak metaforikus értelemben beszélünk, és azokat a szenvedőket értjük rajta, akik mások erőszakossága vagy tragikus esemény miatt hátrányos helyzetbe kerülnek, akikkel szemben illő szolidárisan viselkedni, akiknek illő adakozni – az önmaga előnyeit feláldozni kész embert pedig egészen biztosan inkább részvéttel szemléljük, s az az elgondolás talán a leginkább uralkodó, hogy aki önfeláldozó, az hibát követ el, ha hagyja, hogy mások kihasználják.
Deák Viktória Hedvig írása pedig kifejezetten az eucharisztia, az úrvacsora problémakörét tárgyalja: a protestáns olvasó végre nemcsak azokkal a lutheri tételekkel és felvetésekkel találkozik, amelyekkel a reformátor (a szerzői álláspont szerint is) jogosan támadta a korabeli egyházat, de a korabeli egyházi zsinatok Luther által gerjesztett vitáinak eszmefuttatásaiba is betekintést nyer, s így bontakozik ki előtte a mai katolikus egyház álláspontja az úrvacsora mibenlétéről, ami már messze nem ugyanaz, mint ami
Luther korában volt érvényben. És ezt olvasva, azt gondolom, mind a protestáns, mind a katolikus olvasók jó érzéssel és némi büszkeséggel lapozhatnak tovább a szépirodalom rovatra.
(Vigilia, 2018/1.)
Kulin Borbála – www.magyaridok.hu
