Csikány Tamás az érzelmi megközelítéstől szigorúan elhatárolódó Gyalókay Jenőt tekintheti történészi példaképének.
Mondatainak hitelességét a forrásanyag széles körű ismerete és a körültekintő tényfeltárás alapozza meg. S élvezetes stílusán kívül persze az is előnyére válik, hogy egykori aktív szolgálata révén belülről ismeri a hadsereget, s így nem kell különösebb empátia ahhoz, hogy katonaként (is) gondolkodjék.
Legújabb, elsősorban bécsi levéltári anyagot feldolgozó kötetében olyan fogalmakkal ismerteti meg a szabadságharc története iránt érdeklődők népes táborát, mint a hadművészet, hadászat, harcászat, vagy hogy mi a különbség az áttörés, átkarolás, megkerülés között. Csikány Tamás korábbi munkáiból tudtam meg, hogy az ütközet nem a csata rokon értelmű fogalma. Míg csatát több magasabb kötelék, hadsereg, hadtest vív egymással, ütközet egy-egy hadtest, hadosztály között folyhat.
Bem erdélyi működése többnyire véres ütközetek sora, a csekély emberveszteséggel végződő pákozdi összecsapás csatának tekintendő.
A „kabinetháborúkat” követő napóleoni korszaktól kezdve meghatározó szerep jutott a hadvezéreknek, akiknek személyes harctéri bátorságuk mellett fontos a döntés és a következmények vállalásának bátorsága is. (Ez utóbbi kettő hiányzott a szabadságharcban fővezérséget két ízben is betöltő Henryk Dembiński altábornagyból, míg Görgeyt és Bemet éppen a határozottság jellemezte.) A gyors és jó döntés alapja „a tér és az idő helyes meghatározása. Vagyis mennyi idő szükséges a hadművelet végrehajtására, és ehhez mekkora földrajzi tér áll rendelkezésre?
E térben hol van az a döntő pont, ahol a megfelelő időben a legnagyobb erővel kell megjelenni?” – szögezi le a szerző Napóleon egyik legeredményesebb ellenfelére, Habsburg Károly főhercegre, az asperni győzőre is hivatkozva: „Egyetlen pont lehet a döntő, mert csak egy ponton egyesíthető a túlerő.”
A fogalmak és a fogalmak pillérein nyugvó elméletek nem úgy jelennek meg Csikány Tamás könyvében, mint unalmas, nehezen emészthető lexikoncímszavak. A szabadságharc sodró eseményeinek részeként ismerkedünk meg velük. Az első fejezet a tavaszi hadjárat ötletes haditervének megszületésébe és „kivitelezésébe” avat be minket, amely az osztrák fősereget az isaszegi győzelem után Pesthez szögezte. A második és harmadik fejezet a három komáromi csata közül a két utóbbi történetét tárgyalja.
A pákozdi csata korabeli litográfián. Kisháborúk
Az 1849. július 2-i komáromi csatának egyértelműen Görgey a főhőse, nem csupán a sebesülését okozó, általa vezetett bravúros lovasroham miatt, amely egyike volt a XIX. század legnagyobb lovastámadásának. A szerző kifejti, hogy ez a csata voltaképpen három, egymásba kapcsolódó ütközetből állt. A vesztesnek indult, majd győzelemre (vagy legalább döntetlenre) változtatott csata arra is bizonyság, hogy egy gyáván megfutott zászlóaljat még ugyanabban az órában hogyan jellemezheti az önfeláldozó hősiesség – lásd a 48. honvédzászlóalj példáját.
A Vízi akadályok támadása és védelme – Harc a cibakházi hídért című fejezetben megtudjuk, hogy Pest-Buda birtokba vétele után a Tiszántúl megszállásával kacérkodó császári hadvezetésnek miért lett volna fontos a cibakházi híd elfoglalása. A védekező honvédek jól használták ki a terep adottságát a február 24-i támadás elhárítása során. A szerző ebben a fejezetben Mesterházy István nemzetőr őrnagyot és főként Leiningen-Westerburg Károly honvéd őrnagyot állítja rövid időre reflektorfénybe.
A majdani aradi vértanút azért, mert miután a híd védelme során fogságba esett, önként visszatérő katonái kiszabadították. A Várharcok vezetése, Temesvár ostroma és védelme című fejezet valóságos hőse a másik aradi vértanú, Vécsey Károly tábornok, aki miközben Arad várát ostromolta, 1849. május közepétől Temesvár erődjét is ostromzár alá kényszerült vonni – méghozzá feleakkora erővel, mint amekkorával azt az ellenség védte. Csikány Tamás értékelése szerint a sokat bírált és kis híján posztjáról elmozdított „Vécsey tábornok vezette hadtest aligha tehetett volna többet Temesvár elfoglalása érdekében, mint amennyit valóban elvégzett. A rendelkezésére álló erőkkel és eszközökkel tulajdonképpen többet is tett, mint ami elvárható.”
A könyv utolsó része a „kisháború” fogalmát elemezve – jó lélektani érzékkel – a szabadságharc egyik sikertörténetével ismertet meg bennünket, Háromszék 1848 decembe-rében megvívott önvédelmi harcával: „Háromszék »kisháborúja« klasszikus példája lehet annak, hogy egy adott terület miként tudja minden erőforrását mozgósítani a siker érdekében. Minden »hadra fogható« embert, minden készletet, minden háztartást a sikeres háború szolgálatába állították. […] A székelyek tökéletesen kihasználták helyismeretüket, gyorsan és észrevétlenül jelentek meg, majd vonultak vissza, a szemben álló félnek általában nem volt biztos híre róluk. […] Háromszék ellenállása – legalábbis 1849 nyaráig – megakadályozta, hogy ellenség lépjen a szék területére, majd több ezer embert biztosított Bem számára.”
(Csikány Tamás: A szabadságharc hadművészete 1848–1849. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2015, 378 oldal. Ára: 6200 forint)
Kovács István – www.magyaridok.hu
.jpg)
