Seleljo Erzsébet szaxofonművész és Razvaljajeva Anasztázia hárfaművész egy közös koncertélmény után döntöttek úgy, hogy megalapítják a DuoSeRa formációt.
A két hangszer párosításának történetéről, az átiratok készítéséről, doktori tanulmányaikról, a tanítás szeretetéről, illetve közelgő koncertjeikről meséltek.
A szaxofon-hárfa duó formáció ötlete egy közös koncertélmény után merült fel bennetek. Mióta zenéltek együtt?
Seleljo Erzsébet: A koncert 2012 telén a Zeneakadémia doktori iskolájának szervezésében valósult meg, ez volt az első alkalom, hogy együtt zenéltünk. Életemben először játszottam hárfával, nagyon jó élmény volt. Az előadás tematikája is nagyon tetszett, amely a Napszakok a zenében címet viselte. Én Gustav Bumcke Notturno című szerzeménye kapcsán kerestem meg Násztyát, hogy lenne-e kedve azt eljátszani velem. Ez egy posztromantikus darab, és az egyik legelső mű erre a hangszerpárosításra. Bár voltak szkeptikusok, összességében olyan jó visszajelzések érkeztek, hogy ez megadta a kezdő löketet számunkra a további közös munkához.
Valóban nem mindennapi párosításról beszélünk. Hogyan fogadja a közönség?
Razvaljajeva Anasztázia: Tényleg nem mindennapi a felállásunk. Bár ismerek pár másik szaxofon-hárfa duót, de ők mind külföldiek, Magyarországon rajtunk kívül nincs ilyen formáció. Különlegességéből fakadóan több oldala van a dolognak: a közönség egyrészt nagyon pozitívan, másrészt némi kétkedéssel is fogad. Minden olyan dologban, ahol az ember a határokat kutatja és feszegeti, találkozik azzal a véleménnyel, hogy minek is változtatatni azon, ami bevált: a hárfán lírai dallamokat pengessenek kibontott hajú, finom hölgyek, szaxofonon pedig jazzt kell játszani. A sztereotípiák nem véletlenül alakulnak ki, nem is hiszem, hogy minden áron azon kell lenni, miként romboljuk le őket. De minket az érdekel, hogy mi van ezeken a határokon túl. Az emberek szeretik a hagyományos dolgokat, de ugyanúgy vágyunk az újdonságra is. Ezt a kettőséget látom abban is, amikor egy jól ismert, klasszikus mű nem klasszikus hangszerelésben hangzik el. Erről az jut eszembe, hogy amikor Shakespeare-t olvasunk, akkor vajon ragaszkodunk-e az eredeti nyelven írt verzióhoz, vagy egy jó fordítást is megfelelőnek találunk.
Seleljo Erzsébet: Az sem mindegy, hogy középkori angolról vagy a ma is használatos nyelvről beszélünk. Amikor hozzányúlunk egy darabhoz és átiratot készítünk, akkor nem megváltoztatni szeretnénk, csak a mi nyelvünkön is érthetővé tenni.
Repertoárotokban a reneszánsz darabokon át egészen a kortárs zenéig találni műveket.
Razvaljajeva Anasztázia: Erzsivel utánajártunk, hogy az elmúlt száz évben milyen darabok születtek erre a párosításra. Ezekből néhányat játszunk is, de főként saját átiratokat, adaptációkat készítünk, jelenlegi repertoárunk legnagyobb szeletét pedig a számunkra komponált kortárs zene képezi. Találkozások címmel olyan sorozatot indítottuk el 2014-ben a FUGA Építészeti Központban, ahol magyar kortárs zeneszerzők műveit mutatjuk be reneszánsz dalokkal párosítva. Többek között együtt dolgoztunk már Zombola Péterrel, Maros Miklóssal, Fekete Gyulával, Láng Istvánnal, Pócs Katalinnal, Horváth Márton Leventével, Solti Árpáddal, Virágh András Gáborral, Balogh Mátéval, Zarándy Ákossal, Kedves Csanáddal és Tornyai Péterrel is. Ebből a kortárs repertoárból szemezgetve, a nekünk dedikált művekből álló műsorból adunk koncertet június 13-án a Hermina Galériában és 23-án a Corvintetőn, a MetronómTető keretein belül.
Az Óbudai Társaskörbe pedig klasszikus alkotásokat hoztok el. Mire számíthatunk a június 11-ei esten?
Seleljo Erzsébet: A hangverseny első felében romantikus fantáziákat fogunk játszani olyan híres operákból, mint a Bűvös vadász vagy a Carmen, a második felében pedig jól ismert 20. századi szvitek csendülnek majd fel, többek között részletek Debussy Gyermekkuckójából és Piazzolla A tangó történetéből. Bartók Béla Román népi táncok pedig azért is személyes kedvenc, mert mi magunk írtuk át.
A DuoSeRa Szentpétervárra is meghívást kapott. Hogyan történt a felkérés?
Razvaljajeva Anasztázia: Mindig örülünk, ha eljuthatunk új helyszínekre és új közönség elé állhatunk. Mindketten többször jártunk külföldön szólóban vagy más kamaraformációinkkal, de a DuoSeRa most ősszel lép először nemzetközi színpadra: október végén Szentpéterváron, a Nemzetközi Akadémiai Fesztiválon fogunk fellépni. Megtiszteltetés, hogy az itthoni fellépéseink mellett külföldön is érdeklődnek tevékenységünk iránt. Szentpétervár elképesztő város, nagyon szeretem! És nagy izgalommal várjuk mindketten, hogy a Seremetyev Palotában és a Mariinszkij Színház kamaratermében játszhassunk!
Milyen fázisban vannak a doktori tanulmányaitok?
Razvaljajeva Anasztázia: Mindketten elindítottuk a disszertációs eljárást, és remélhetőleg egy-két éven belül befejezzük a dolgozatokat és megvalósul a DLA-tanulmányaink lezárása és a védés. Egyébként mindketten kortárs zenével kapcsolatos témát választottunk, és ugyanannál a konzulensnél, Tihanyi Lászlónál vagyunk.
Seleljo Erzsébet: Nálunk ez úgy működik, hogy lehet választani egy hosszabb disszertáció és egy rövidebb diplomakoncert, illetve egy hosszabb műsor és egy rövidebb disszertáció írása között. Mi valószínűleg inkább a nagyobb, 90 perces hangversenyt fogjuk választani. A dolgozat írása is élvezetes, hiszen olyan témával foglalkozhatunk, amely szorosan kapcsolódik a hangszerünkhöz, a kutatás során pedig nemcsak papíron, hanem a fejünkben is összerakhatunk egy kerek mozaikot. Azonban gyakorló zenészként komoly szervezést igényel teendőik összeegyeztetése.
Fiatal korotok ellenére már komoly tapasztalatokkal rendelkeztek az oktatás terén. Mit jelent számotokra a tanítás?
Seleljo Erzsébet: Lényegében 20 éves korom óta tanítok. A magántanítást londoni tanulmányaim alatt kezdtem el, majd a diplomához közeledve vagy 20 magántanítványom volt és két iskolában is dolgoztam óraadóként. Itthon a legelső munkám a Siófoki Művészeti Iskolában volt, most pedig a Bartók Béla Konzervatóriumban tanítok.
Razvaljajeva Anasztázia: Én is kb. ugyanannyi idősen kezdtem el tanítani, mint Erzsi. Középiskolai tanulmányaimat Szegeden végeztem, ott kezdtem el tanítgatni, először csak magánban. Budapestre 2006-ban kerültem fel, amikor felvettek a Zeneakadémiára. Az első budapesti években egy itt élő francia családhoz jártam házhoz hárfát tanítani, de állásban csak pár éve tanítok: tanársegéd vagyok a Zeneakadémián Vigh Andrea mellett. A tanítás épp úgy tanulás is, és egyre több tapasztalattal egyre jobban lát bele az ember a tanítás művészetébe. Amikor tanítasz, teljesen más szemszögből látsz rá egy adott problémára. Olykor számunkra evidens dolgokat kell definiálni a diák számára, és nem lehet félvállról venni, hiszen az a cél, hogy megértse, és közösen megoldást találjunk. Két diák között is olyan különbségek lehetnek, hogy azonos problémahelyzetben más-más megközelítést, módszert kell választanunk. Van, akit erőteljesen biztatni kell, hogy megjöjjön végre az önbizalma, míg másnál finoman kell bánni a dicsérettel, mert azt hiszi, akkor kevesebb gyakorlás is elég.
Seleljo Erzsébet: Magam is nagyon sokat fejlődtem a tanítással, nekünk is mindig újra elő kell vennünk az alapokat, és azokat a legjobb tudásunk szerint átadni. Ezt a foglalkozást kicsit a személyi edzőkéhez tudnám hasonlítani, akik az egyéni teljesítményt fejlesztik. Nincsenek általános megoldások, mindenkire oda kell figyelni, és megtalálni, hogy mivel hozhatja ki a legtöbbet magából. Emberileg és szakmailag két nagy példaképem van: az első szaxofontanárom, az édesapám, Seleljo Jaroszláv és a londoni professzorom, Kyle Horch. Ha jó példát kapunk, akkor az akár egy életre szóló minta is lehet. Nagyon sokszor visszagondolok arra, hogy ők milyen módszereket alkalmaztak egyes problémák megoldására és hogyan kezeltek adott szituációkat.
Végh Nóra
Fotó: Raffay Zsófi
