A természet megbízható szövetségesünk, mert mindig visszaveszi azt, amit az övé volt. És vajon mi nem volt az?
„Elutasítom az anyagi javak fontosságát hangsúlyozó értékrendet.”
Harcosok klubja (1999)
„Mi vagyunk az ellenséged,
Mi fogunk legyőzni téged.”
Liberal Youth (demo, 2004)
Elutasítom a burzsoá dekadenciát.
Elutasítom a nyegle hipszterkedést.
Elutasítom a materializmus minden formáját.
Elutasítom a reklámokból áradó fogyasztói bárgyúságot.
Elutasítom a marketingipar banalitását.
Elutasítom a kereskedelmi hirdetések eufemisztikus nyelvezetét.
Elutasítom az állatokkal való gonosz kísérletezést.
Elutasítom a civilizáció erdők helyére tolakodását.
Elutasítom a rétek lebetonozását.
Elutasítom a szilícium természettel szembeni mindennapos határsértéseit.
Elutasítom a konfliktusok végtelenített vitákba fullasztását.
Elutasítom a lázadás nyelvének lefegyverzését.
Elutasítom az erőszak minden áron való elutasítását.
Elutasítom az egyediség életére törő homogenizációt.
Elutasítom a különbözőség eltüntetésén való gyáva mesterkedést.
Elutasítom a törzsi kultúrák felszámolását.
Elutasítom a dzsentrifikációs hagyományrombolást.
Elutasítom a városok brand-zónákra töredezését.
Elutasítom az unalmas városközpontok emlékezetnélküliségét.
Elutasítom az utazás romantikáját megölő turizmusipart.
Elutasítom a lekerekített formatervezésből áradó konformizmust.
Elutasítom az alattomos kibernetikai kolonizációt.
Elutasítom a technológiai eszközök túlhasználását.
Elutasítom az infokommunikációs csatornák és készülékek fetisizálását.
Elutasítom a gyermekkor képernyők közé zárását.
Elutasítom a digitális adattárolás nyomasztó mindenre emlékezését.
Elutasítom a közösségi média teljes átláthatóságra törekvő illetlenségét.
Elutasítom a privát szféra nárcisztikus kiterjeszkedését.
Elutasítom a térfigyelő kamerák személytelen kíváncsiskodását.
Elutasítom az álmaink árucikkekre cserélését.
Elutasítom a kalandok képekkel való helyettesítését.
Elutasítom a fantáziát kisemmiző fotók invázióját.
1. Alig maradt szabad hely. A térerő felszámolja képzeletünk erőterét, az infokommunikáció agresszív azonnalisága miatt az időben válunk otthontalanná. Új ludditizmusra van szükség, amely segít lekerülni az ellenőrzés térképről. A digitális nyomtalanság érdekében alapítsunk off-line kalózköztársaságokat és hozzunk létre Technológiamentes Övezeteket – talán a KÉPZELETFELSZABADÍTÓ HADSEREG segítségével. Hogy fehér folttá válhassunk a totális átláthatóság és a teljes kontroll térképén. Ez egy képzeletbeli ellenállás negatív topográfiája volna. Meg kell találni a technoszféra ugarait és foghíjait, növelni lakatlan területeinek számát és kiterjedését. Az ellenőrzés hézagai legyenek szabadságunk lakhelyei! Transzparens, végletekig ellenőrzött, a véletlent kiküszöbölő világunkban a láthatatlan, az ellenőrizhetetlen és a kiszámíthatatlan jelenségek kihasználása segíthet ismeretlen hellyé válni. Legyünk olyanok, mint az erdő: átláthatatlan és átjárhatatlan a technoszféra számára! Újfajta területen kívüliségre áhítozunk, a kontroll-kartográfia hatalma alóli kikerülésről ábrándozunk. Meg kell semmisíteni a tér és az ellenőrzés közötti összefüggést, majd az idő és a tér mellett a képzeletet is fel kell szabadítani. Első lépésként rontsuk el az iPhone-okat és vakítsuk meg a térfigyelő kamerákat!
2. Miután befejeződött „a földgolyó teljes iparosítása” (Pasolini), következik a digitális birtokbavétel. Míg azonban az indusztrializáció folyamata látható, így a vele szembeni küzdelem is kézenfekvő, addig korunk kibernetikai utópiájával nehéz megvívni, mert arctalan, anyagtalan és jellegtelen. Az Apple, a Facebook, a Google és az Amazon kedélyes, átlátszó szilícium Paradicsomot ígér, amely a munka, az idő és a konfliktusok végét kínálja. A digitális-virtuális gyarmatosítás hatására elveszítjük a nyelvet – az ellenállás utolsó eszközét – is, már Instagram-képekben gondolkodunk, mémekben beszélünk, gifekben érzünk. Kifinomult diktátor az okostelefon, ravasz önkényuralmi jelkép a megharapott alma. A „hálózati társadalom” megostromolandó objektumai ráadásul elérhetetlenek, akár a „felhőbe” költőző adatok. Egy kódot nem lehet felgyújtani. Csüggesztő kilátás egy lázadásra nézve, ha nincs mivel szemben erőszakot alkalmaznia. Az átépítve „modernizált”, üveggel, műanyaggal és kamerákkal átláthatóvá és ellenőrizhetővé tett személytelen városközpontok ráadásul többé már nem a történelmi felkelések egykori színterei, hanem dzsentrifikált kávézóövezetek wifi-demokratáknak. Már semmi sem emlékeztet az egykori konfliktusokra, nyomaikat is eltörölték. Bevakolták a golyó ütötte lyukakat a házfalakon. Ahol minden áttetsző, ott nem lehet elbújni. Ott, ahol egykor barikádok álltak, most megfoghatatlan térkő-burkolattal egyenletessé tett és fedezék-nélkülivé változtatott vásárlóutcák nyílnak. A fogyasztás szervezi a teret, és osztja fel az időt.
3. Miután a művészet egyenlő lett az árutermelés legkörmönfontabb módjával, erről is le kell mondanunk. Nincs több lírai lázadás, szép szabotázs, „illegális bál” (Auróra). Zeitgeist nélkül maradtunk, „gépies, középszerű világ” (Salvador Dalí) köszöntött ránk. Túldizájnolt Starbucks-poharakra cseréltük a gondolatainkat, Ikeák vették át az ideák helyét. Bár az ideológiák amúgy is csak megélhetési eszmék voltak. Az ezredvégi végkiárusításban úgyis már mindegyik elkelt. A konzervativizmus üzleti vállalkozás lett, a raktáron rohadó liberalizmust diszkontáron hordták szét, és a lejárt szavatosságú, akciós szocializmus iránt is volt szerény kereslet. Az ellenállás utolsó autentikus formáját az autópályán átvágó szarvascsorda hordozza. Az egyetlen, eddig még ki nem árusított eszmét a belvárosban kószáló róka terjeszti. A portyázó aranysakálokat nem lehet áruba bocsátani. Ők az egyetlenek, akik még hitelesen beszélik az „ellentmondás nyelvét” (Guy Debord).
4. Titkos jelek figyelmeztetnek rá nap mint nap, hogy közeleg az utolsó felkelés ideje, amelynek körvonalai először képzeletünkben sejlenek fel, majd hamarosan a tapasztalat horizontján is megjelennek. Nem betört bankkirakatok, megbénított vasútvonalak vagy egy általános sztrájk soreli katasztrófája jelzi eljöttét. Hanem rókák halk neszezése a szemetesek között pirkadatkor és egy farkaspár szépséges vadállati heroizmusa. Idetartoznak a mindenütt jelenlévő digitális zaj elől az erdők csendjébe menekülők meghitt sétái, és amikor éjszakánként erdőt álmodunk városunk közepére, reggel pedig félszegen keresgéljük nyomait. És az is, ha fantáziánk homályából néhanapján előkerül személyiségünk valamely vonása, amely egyértelműen egy állat totemisztikus jegyeit viseli – becses paleolitikus emlékeink ezek. Hozzuk csak felszínre kőkori mítoszainkat, és szegezzük szembe a kibernetikai kolonizációval! A természet megbízható szövetségesünk lesz ebben, mert mindig visszaveszi azt, amit az övé volt. És vajon mi nem volt az?
5. A technoszféra szép lassan száműzte világunkból az egyediséget, amely az éltető különbözőség fundamentuma volt. A technikai univerzum zárt és csírátlan burkában azonban növekednek a bizonytalansági faktorok, apró üzemzavarok tanúskodnak a túlterheltségről, az egymástól független, zavaros jelenségek hamarosan talán összekapcsolódnak. A megoldás a rendszer perifériáján születik, a partikuláris jelenségekben rejtőzik és a marginális törekvésekből nő ki. A rendszerhiba a remény. A véletlen szüli a technoszféra alternatíváját. A túlbiztosított rendszert, akárcsak a végletesen steril körülmények között tartott testet, éppenséggel egy kis nátha is leverheti a lábáról. Mi lesz a technoszféra influenzája? A megfejthetetlen nagyvárosi unalom spontán kalanddá sűrűsödése? Az érdektelenség övezte technológiai újítások hirtelen üzleti csődje? Egy vírusszerűen tovább burjánzó zárlat? Ki, vagy inkább mi lesz az a „nomád kisebbség” (Guattari-Deleuze), amely véget vet a technoszféra uralmának? Egy váratlan hódinvázió vagy a prérifarkasok bosszúja? A megcsömörlöttek visszavágása vagy egy „véletlenül” városba szabaduló vaddisznócsorda? Esetleg az erdők drámai visszatérése? Az utolsó felkelés előőrsei szó szerint a kertek alatt érkeznek majd. A túlzott, a különös és az egyedi a technoszféra résein tör be a burokba. Betonrepedések között nyílnak a szabadság virágai.
6. „Ebben a küzdelemben az egyik oldalon a modern világ áll, a másikon minden más lehetséges világ.” (Charles Péguy) Így már minden világos. Túlzottan ellentmondások nélkülivé lett világunkban titkon bársonyos katasztrófára várakozunk. Szaporodnak a fásultság, az öntudatlan tagadás és a nyílt elutasítás jelei. A metropolisz naponta számolja fel önmagát, ha jól fülelünk, távolról is hallhatjuk az elhagyott bevásárlóközpontok egykedvű rothadását. A nagyvárosok központjában fellázad az emberi lélek, a külvárosok peremvidékéről egyre beljebb merészkedik a természet. A technológiai civilizációt satuba fogja a centrum és a periféria közös, egymást erősítő felkelése. A felbomlás önmagától is megindul, de nem mondhatunk le a NAGY KIZÖKKENTÉS kalandjáról sem! „Embert meg nem vetek, de a természethez vagyok hű” – írta Lord Byron. Az utolsó felkelés alatt nem lesz vér, sem felesleges zajongás. Hangtalanul omlik majd össze ez az egész. Olyan lesz, mint a visszatartott lélegzet után tüdőbe áramló oxigén hatása: ereket tágít és vért frissít. Ez a forradalom olyan lesz, mint a szél. Átfúj rajtunk.
7. Jó ideje nem mi használjuk gépeinket, hanem a Gép használ (el) minket. Thoreau megállapítása, amely szerint az ember „nem ér rá más lenni, mint gép”, manapság tapasztalható csak igazán. Az automatizáció a lélek életére tör. Éppen ezért határozottan el kell utasítanunk már a „humán erőforrás” szókapcsolat használatát is, mert az ember nem a tőke egy fajtája, vagy valamiféle nyersanyag. 1968 egyik kevésbé ismert jelszava szerint „a gépek megállításával kell bizonyítani azok gyengeségét.” Rajta hát! A képzelet szabotázsával leplezzük le a technoszféra sebezhetőségét. Nem lehet a gépeké az utolsó szó.
A szöveg a szerző Az utolsó felkelés című, a Századvég Kiadó által könyvhétre megjelentetett könyvének előszava.
Békés Márton – jobbklikk