Bűvész, próféta, repülő-riporter: az ezer fejű Karinthy

Karinthyt humoristaként ismeri a legtöbb olvasója – az a Karinthy-fej, amit a legtöbbször a hónunk alatt cipelünk, a Tanár úr, kérem és az Így írtok ti szerzőjének feje. A Karinthy-értelmezés ugyanis mindig „fejlevágás” Tarján Tamás irodalomtörténész szerint. Ő nyitotta meg a Petőfi Irodalmi Múzeum új Karinthy-kiállítását a hét végén. Karinthy a végtelenül sokszínű, nehezen beskatulyázható életművével minimum ezerfejű sárkány, így mindenki más és más kobakot kaphat a hóna alá. Sajnos csak egyet, de szerencsére mindenki különbözőt, így a Petőfi Irodalmi Múzeumnak is juthat egy sajátos Karinthy-fej. A Kovács Ida rendezte kiállításban talán „a jövő szerelmese” Karinthy feje a legfeltűnőbb. A keretet az életműnek azok az állomásai adják, amelyeket mindannyian ismerünk: a Tanár úr, kérem és az Utazás a koponyám körül. De talán a billegő katedránál is (fenyegető és groteszk egyszerre, mindenképp emlékezetes látvány) érdekesebb az, amit a rossz tanuló szenvedései és az agyműtét között félúton tudhatunk meg Karinthyról.

Ez az a Karinthy, aki a kiállítás címéül választott versben, a Számadás a tálentomról címűben beszél. Az, aki mindig úgy érezte: elfelejtett valami fontosat, amiért a világra jött, és a kétkedő Karinthy, aki soha nem volt biztos benne, jó használta-e fel azt, amit kapott, és ér-e majd valamit az, amit hátrahagy. De ott van a másik is, a  félelmetesen aktuális Karinthy, akit végül is igazolt a 20. század. Kis kávéházi sarokban időnként cseng a telefon, Karinthy Frigyes jelentkezik be „Halló, itt Karinthy Frigyes, a költő a huszadik századból” – ezt ismételgeti. A Méné, tekel című vers hangfelétele kezdődik ezzel a mondattal, ez Basch Lóránt hagyatékából került a múzeumhoz.

Miközben a korabeli kiadványokat böngésszük a kávéházi asztalnál, a falra vetül ki soronként a Méné, tekel, amely kegyetlen őszinteséggel beszél a „hamis korról”. Kritikai érzék – Tarján Tamás ezt emeli ki Karinthyval kapcsolatban. Azt, hogy sok mindenben igazolta Karinthyt az idő, a kiállításon a sorok falra vetítése is jelzi. „Egykoron sötétben elmondott dalom, / Mint lángírás, világít a falon.” Sok ilyen villanásszerű, remek ötlettel és sok meghitt sarokkal szolgál a kiállítás.

A kétely és az elhivatottság mellett egy másik kettősségre is újra ráébreszt minket a tárlat: ahogy hitt, és ahogy nem hitt a saját műveiben, ugyanúgy egyszerre hitt és nem hitt és az emberiség jövőjében Karinthy. Az írónak azt az arcát mutatja meg itt Kovács Ida, amelyet talán kevésbé ismerhet az átlagos olvasó: a technikai fejlődésért lelkesedő Karinthyét. Karinthy, mint repülő-riporter, aki londoni útjáról számol be az újságolvasóknak, Karinthy a zeppelinen (erről filmrészletet is láthatunk a kiállítás mini mozitermében), Karinthy, mint a fiatal művészeti ágak, a fotó és a film rajongója… Sőt: Karinthy mint a felfújható földgömb szabadalmaztatója. Valóban levédette ezt a találmányt, a dokumentumot is láthatjuk a kiállításon. Másutt: Karinthy mint a magyar amatőr mágusok egyesületének tagja. Kár lenne kommentálni.

A kiállításhoz 12 közgyűjtemény kölcsönzött anyagokat, ez is karinthys: lehetetlen lett volna őt egyetlen gyűjteményből összerakni, ahogy túl egyszerű lenne az is, ha valamilyen évforduló alkalmából rendezték volna a tárlatot. A tavalyi, többé-kevésbé kerek 125 éves születési évfordulóról lemaradt a múzeum, maradt a Találkozás egy fiatalemberrel című novella megjelenésének 100. évfordulója, vagy – Tarján Tamás poénja – az unoka, Karinthy Márton friss Kossuth-díjának kéthetes jubileuma. Valószínűleg maga Karinthy, akire még a harmadik olvasógeneráció is csak tegeződve tud gondolni, jobban örült volna ennek az ad hoc évfordulógyártásnak, mint az igazi évfordulónak. Az már talán kevésbé jó hír, hogy Tarján szerint lesújtó állapotban van a Karinthy-filológia, alig-alig áttekinthető az életmű, egy hozzáértő csapatnak ideje lenne „gatyába ráznia” a hagyatékot. Talán ennek a munkának is lendületet ad majd a kiállítás.

mno.hu – rKissNelli