Film – A Budapest noir mint egy utólag rajzolt, régiesített poszter.
Kultikus magyar krimit filmesítettek meg: a Kondor Vilmos álnéven alkotó író Budapest noir című első regénye még 2008-ban látott napvilágot.
A szerző hamar nemzetközi hírnevet szerzett történetével, amelyben Gordon Zsigmond bűnügyi újságíró a Trianon után helyét kereső, dohányfüstös, kávéházi tánczenétől és félvilági alakoktól hangos, lüktető Budapesten nyomoz egy fiatal zsidó örömlány gyilkosa után.Kondor Vilmos műfajteremtő sorozatot tett le az asztalra, hiszen a vérbeli, úgynevezett „hardboiled”, azaz szabad fordítás szerint „megkérgesedett” lelkű detektív történeteinek alig voltak előzményei a magyar irodalomban.
A dörzsölt amerikai, illetve francia nyomozók uralta műfajt a szerző ráadásul megtöltötte egy nagy adag Budapest-centrikussággal és történelmi háttérutalással, ami által igazán magyarrá hangolta a Budapest noirt. Gordon cinikus, kissé recsegő modorú, ismer minden szürkés-barnás árnyalattal megfestett utcát, trafikost, politikust és gengsztert, szimpatikus és magának való, könnyű vele azonosulni. A ’30-as évek Budapestjén kávéházakban ücsörgő bohémek, unatkozó arisztokraták, dámák és prostituáltak élik világukat, miközben már fújdogálnak a második világháború előszelei. Kezdenek előbújni rejtekhelyeikről a nyilasok, és a szovjet titkosszolgálat hazaküldött ügynökei bujtogatják a magyar kommunistákat.
Az Amerikai rapszódia budapesti születésű rendezője, Gárdos Éva filmjének dramaturgiája megállja a helyét, és karakterei is élnek – köszönhetően a válogatott színészgárdának a nagyszerű Tenki Rékán, Anger Zsolton át Kulka Jánosig –, ám az nehezen érthető, hogy miért kellett átrajzolni a főhős karakterét.
Kolovratnik Krisztián ugyan nem egy Humphrey Bogart, de igyekezett kihozni a maximumot az alkotók által diktált Gordon Zsigmondból, az viszont rejtély marad, hogy a rezignált, szkeptikus, ám nagyon is szerethető karaktert miért kellett megbízhatatlan, foghegyről beszélő, cinikus macsóvá, két lábon járó hollywoodi akciófilmklisévé degradálni.
Kolovratniknak a suta párbeszédek és a kifejezetten amatőr, bugyuta és a filmtől idegen önnarráció sem segítettek, de az amúgy inkább vágóként tevékenykedő Gárdos Éva filmjéből a leginkább egy erőteljes, megfogható rendezői koncepció hiányzik, ami elsősorban a jelenetek egymáshoz való viszonyában és hosszában érezhető. A Budapest noir nincs szorosan kézben tartva, összefogva szerkezetileg, nincs felépítve a feszültség, így pedig elvész az izgalom, amely pedig krimi esetében elengedhetetlen. Hiába kerül Gordon Zsigmond veszélybe, a néző pulzusa egyenletes marad, nem veszi át a lüktetését.
Kondor regényének igazi vonzereje talán az, hogy életre keltette az egyszerre csodálatos és gyűlöletes fővárost, amelyben minden térnek beazonosítható helye és szerepe volt az atmoszféra megteremtésében. Ez a régi Budapest szinte teljességgel hiányzik a Budapest noirból, még ha dekadens szobabelsők és szürke bérházak mellett olykor-olykor egy hitelességre törekvő külső helyszín felbukkan is. Ebből a történetből és a mai fővárosból látványorgiát lehetett volna kihozni, a filmben még sincs egyetlen panorámakép, nem látjuk a Hősök terét, a Parlamentet, a Nemzeti Múzeumot vagy a bazilikát. Se Lánchíd, se budai vár, csak pár itt-ott homályosan felsejlő körvonal.
A díszletek és a jelmezek még megidézik a ’30-as évek macskaköves pesti utcáit, látunk régi villamosokat és földalattit, benne a Hitler Adolf térrel, ám a film egésze szobákban, kapualjakban és bérházak udvarán játszódik, miközben a néző egyetlen pillanatra sem tudja kiverni a fejéből, hogy mai embereket lát mai épületek között mászkálni. Olyan az egész, mint egy utólag rajzolt, régiesített poszter.
Gárdos Éva és forgatókönyvírója, Szekér András az alapmű és a klasszikus film noir műfaja iránti alázat jegyében vitte vászonra Gordon Zsigmond kalandjait, ám a Budapest noir a kiváló alapanyag dacára is csak egy kimaradt ziccer, elhalasztott lehetőség maradt a mostoha sorsú magyar krimi feltámasztására.
Korrekt tévéfilm, amely ettől a történettől és stábtól viszont fájóan kevés.
Terján Nóra – www.magyaridok.hu
