Sajátos humorral megfűszerezett regényei viszont még ma is rendkívül népszerűek. Életéről igen keveset tudni: számos legenda vette körül alakját, amelyeket ő maga terjesztett. De ki is volt valójában Rejtő Jenő?
Teszi fel a fenti kérdést Olt Tamás, aki mint író, rendező, előadó mutatja be Rejtőt saját karakterein keresztül. Olt Tamással a műről, Rejtő Jenőről, a Szájon lőtt tigris című darabról beszélgettünk.
„Mit csinál egy ember, ha huszonnégy éves, a komolyság nyomokban sem fordul elő lelkivilágában, és váratlanul hihetetlen pénzösszeg birtokába jut? Ezt kérdezte önmagától Gorcsev. És önmaga nyomban felelt rá: Kiszáll Nizzában.” Így kezdődnek Gorcsev Iván kalandjai Nizzában, A tizennégy karátos autó című regényben, amely mondhatni megihlette, de főként rajongóvá tette Olt Tamást, aki élt és tanult is egy ideig Nizzában.
Rejtő alakját sokáig homály fedte, életéről szinte semmit nem lehetett tudni. Ezt erősíthette az is, hogy műveit, az igazi rejtői humort lehetetlen visszaadni. Olt Tamás alkotása sem az író egyik művét, sokkal inkább az életét kívánja feldolgozni és megismertetni a nagyközönséggel.
Miként született meg a darab ötlete?
Ugyan nem kerek évfordulós Rejtő Jenő születésének ideje, hiszen pont 111 éve született – szerintem ő jobban is örülne egy ilyen évfordulónak, jobban illik hozzá –, a témaválasztás, Rejtő Jenő személyisége egyértelmű volt. Amikor Nizzában tanultam színészetet, ahova ösztöndíjjal kerültem ki, akkor olvastam A tizennégy karátos autót, amelyben Gorcsev Iván a főszereplő, aki szintén Nizzában köt ki. Akkorra én már nagyjából végigjártam Nizzában mindent, amit Gorcsev is végigjár a könyvben, de amit nem, azt a regény elolvasása után megnéztem. Annyira passzolt, és annyira megtalált ez a regény, hogy onnantól kezdve jó barátom Rejtő Jenő, aki nálam két évvel volt csak idősebb, amikor meghalt. Én mindig is nagyon szerettem az alkotásait, a személyét, és nagyon hiányolom őt a színpadról, a tévéből, a moziból, azt viszont örömmel olvastam, hogy készül egy Rejtő-rajzfilm. Azt gondolom, hogy a munkáinak feldolgozására egyébként is ez a legmegfelelőbb műfaj.
Mi volt a mozgatórugó a darab megalkotásakor amellett, hogy Rejtő rajongója vagy?
Az volt a legfőbb mozgatórugóm, hogy Rejtőről magáról nagyon keveset tudnak az emberek, egy-két legendát, ha hallottak, melyek javát ő maga írta, meg Karinthyval karöltve találtak ki nagyon sokat. De az igazság megint csak a sorok között keresendő. Nagyon kevesen tudják, hogy milyen elenyészően rövid idő alatt írta az életművét, ahogy azt is, mennyire fiatalon halt meg, munkaszolgálaton, az orosz fronton. Sőt azt is kevesen tudják, hogy hivatalosan nem is halt meg, csak eltűnt. A nagy halálozási statisztikák miatt ugyanis kellett két tanú, aki azonosítja a halottat, ez pedig éppen nem volt adott a fronton, amikor Rejtő meghalt. De ami a legfontosabb: nagyon kevesen tudják, hogy ez az életvidám ember mennyire sokat szenvedett. Az is csak a halála után derült ki, hogy ő volt P. Howard és Gibson Lavery. Nem sztárolták, nem karolták fel igazán, ezért is volt, hogy amikor Karinthyval barátságot kötöttek, megpróbálták kicsit misztifikálni a személyiségét, az életét, hátha jobban eladhatóvá válik. Rejtő élete körül nagyon sok a derű, melyekről muszáj vagy legalábbis érdemes lenne beszélni, de számtalan fájdalmas dolog is van az életével kapcsolatban, amelyekről szintén keveset tudni. A legtöbben úgy ismerik, hogy „az a vicces író, aki az előző század elején sok ponyvát írt”. Szeretnék minden tévhitet megcáfolni vele kapcsolatban, és egy kicsit tovább is menni.
A Szájon lőtt tigris tehát Rejtő Jenő-életrajz?
Olyasmi. A formája rendhagyó, mert nem egyes szám első személyben beszél magáról, hanem a maga alkotta regényhősök, alakok mesélnek róla, akik mindegyike én vagyok. Nem egy asztali lámpa fénye mellett, egy kalapban és sétapálcával a kezemben beszélek magamról, mint Rejtő Jenőről, hanem tíz vagy tizenkét rejtői karakter jelenik meg, akik úgy beszélnek róla, úgy mesélik el az életét, mint személyes jó barátjukét.
Ez sokkal rejtőibb, hiszen az nem illene bele az ő világába, hogy csak úgy kiül valaki és teljesen hétköznapi módón, minden iróniát, szarkazmust és humort mellőzve mesél magáról.
Ez egyértelmű, bár azért ő is megszólal a darabban, ő a visszatérő motívum, a voronyezsi frontról beszél egy kicsit, még egy utolsó lélegzetvétellel, pont akkor, amikor elfogyott az utolsó szem aktedronja. Ez egy legálisan kapható amfetamin volt, amelyre rászokott Rejtő, mert ezzel tudott éjszakánként írni. De talán pont ettől zuhant meg nagyon, mániás depresszióval küzdött, amikor kiküldték az orosz frontra, akkor egy szál pulóverben ment ki. A vége felé nagyon nagy gondok voltak az életében – ekkor írta a Vanek úr Párizsban című művét, amelyet életében meg sem jelentetett, mert úgy gondolta, hogy nem méltó hozzá. Gépírónő fetisiszta volt. Imádták a színésznők, a modellek, iszonyatosan népszerű volt a 190 centis magasságával, a széles vállával és a bokszoló múltból eredő, összetört orrával. De szinte csak gépírónő feleségei voltak. Borzasztó rossz helyesíró volt, ezért mindig bérlet egy gépírónőt, akibe aztán szép lassan beleszeretett. Az is vitatott, hogy volt-e érettségije, mert habár ő azt állította, volt, ennek semmilyen nyoma sincs. Több életrajzot is olvastam róla, de mindegyik más, a legtöbbet ő maga írta, és mindegyikben úgy hazudik, mint a vízfolyás. Rettenetesen sok önéletrajzot küldött szét különböző szerkesztőségeknek is, hogy vegyék fel. Sőt volt olyan, akit meg is fenyegetett, hogy már pedig ő Dunának megy, ha nem alkalmazzák.
A bemutatónak milyen volt a fogadtatása?
Nagyon szerették, habár a bemutatóra érkező közönség más, mint egy szimpla előadáson lévő, hiszen ilyenkor több a barát, az ismerős, nem mindig a legobjektívebbek a nézők. De én nagyon élveztem az egész előadást, és már most sok felkérésem van, hogy utazzak vele, hiszen egy kisebb űr volt a színházi életben ez a rejtőtlenség. Ahogy meghallották a szakmában, hogy van egy ilyen est, sokan jelezték, eljönnének vagy szeretnék, ha én vinném el hozzájuk a darabot. Szabadkára például már februárban megyek.
A beszélgetés elején is szóba került és én magam is úgy gondolom, hogy Rejtő az, akit szinte lehetetlen visszaadni, pláne színpadon. Nem tartottál attól, hogy esetleg a Szájon lőtt tigris is beleesik ebbe a hibába és hozzácsapódik az előző feldolgozásokhoz, amelyek szinte mind katasztrofálisak voltak?
Nem, abszolút nem tartottam, mert nem is próbál olyan lenni, mint Rejtő. Nem akar majmolni, leutánozni. Ezzel én egyébként sem értek egyet, hiszen semmi sem lesz ugyanolyan jó, mint az eredeti, mert mindig hiányolni fogom belőle a pluszt. Úgy működhet ez a dolog, a feldolgozás, ha teljesen mássá alakítja az ember az eredeti alkotást, vagy más stílusból közelíti meg az egészet. Feldolgozás, de mégis valami új. Ennek van értelme, annak, hogy pontosan leutánozzunk valamit, sosincs, azzal csak ártunk az eredeti alkotásnak. Ne abból akarjunk megélni, és ne arról próbáljunk lehúzni még egy bőrt, amit már valaki megcsinált, hanem legyen valami gondolatunk az eredetihez képest. A Szájon lőtt tigrisnél is használok Rejtő-szövegeket, de ezek nem az ismert regényekből vannak. Mindegyik levelezés, életrajzi regény, naplótöredék – utóbbi egyébként megtalálható a Petőfi Irodalmi Múzeumban, de még sohasem adták ki. Ezek nem humoros, vidám írások, hiszen Rejtő attól szenvedett leginkább, hogy szeretett volna igazán nagy író lenni, de valahogy sosem ismerték el, pedig minden megvolt benne ehhez.
Miért szorult ennyire háttérbe a személyisége?
Eleve nem olyan könnyű megtalálni Rejtőt, elég csak arra gondolni, hogy még mindig nincs benne a tantervben. Nem azt mondom, hogy a kötelező olvasmányok közé kell beemelni, elég lenne megemlíteni. Kizárólag ismerősöktől, rokonoktól, nagyszülőktől, szülőktől juthatunk el Rejtőig. Szerintem ez óriási nagy hiányossága a magyar oktatásnak, pedig ő olyan, mint Joseph Heller. Remélem, hogy legalább ezzel az esttel sok fiatalhoz eljut majd a személyisége.
Fischer Viktória
Fotó: Puskel Zsolt/Nemzeti Színház