Mi lenne, ha egy nap rájönnél, hogy ugyanazt álmodod, mint az egyik új munkatársad?
Ha kiderülne, hogy álmaitokban találkoztok és közeledtek egymáshoz, pedig a valóságban a levegő is megfagy közöttetek. És mi lenne, ha a randevúitok kínosabbnál kínosabbra sikerülnének, sőt? Feladnád? És ha feladnád, kibírnád? Ezekre a kérdésekre keres válaszokat Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje. Nem is akárhogyan.
A Testről és lélekről története egy vágóhídon játszódik, a két főszereplő pedig Endre, a gazdasági igazgató, valamint Rácz Mária, az új minőségellenőr, akik egy véletlen folytán rájönnek, hogy nemcsak ugyanazt álmodják, de éjszakánként szarvasként találkoznak is egy álombéli világban. A valóságban viszont képtelenek közeledni egymáshoz. Máriát a legtöbb dolgozó – pontosabban Endre kivételével mindenki – gőgösnek tartja, pedig valójában egy végtelenül introvertált, kényszerbeteg, magányos nő, aki úgy irtózik az emberek társaságától (ily’ módon az érintéstől is), hogy azt nehéz szavakkal kifejezni. Endre persze már az első pillanatban felfigyel rá, próbál is kapcsolatot létesíteni vele, igyekezete azonban szinte felesleges. Legalábbis úgy tűnik.
Aztán fény derül a titokra, és a film nyitójelenete értelmet nyer. Kiderül, hogy Mária és Endre minden egyes éjjel ugyanazt álmodják és ugyanabban a hóval borított erdőben találkoznak, csak épp nem emberek, hanem szarvasok. És jól is érzik magukat együtt, szarvasként. Na jó, de hogyan tovább, ha a valóság talaján szertefoszlanak az álmok? Mit lehet tenni, ha a hús-vér világban egy-egy lépést is nehéz megtenni egymás felé?
A történet (felületes) ismeretében máris kijelenthetjük: Enyedi Ildikó filmjének középpontjában egy – vagy inkább több összefüggő – igencsak furcsa probléma áll, és a főhősök sem kimondottan hétköznapi emberek. A fő kérdések mégis a hétköznapi világába visznek minket. Milyen lehet az az ember, akit csak alig ismerünk? Milyen problémákkal kell megküzdenie? Milyen lehet az élete? Ezeket a kérdéseket mi is feltesszük néha, megválaszolásuk azonban egyáltalán nem egyszerű, hiszen a hétköznapok valóságában annyi minden kap helyet, hogy néha elveszik mellettük mindaz, ami a felszín alatt van. Enyedi Ildikó viszont pontosan oda, a felszín alá hív minket: nem is a történetre fókuszál, hanem a szereplőkre és azokra a dolgokra, melyek bennük zajlanak.
A Testről és lélekről valóban egy szerény film, ugyanakkor egy olyan fontos és megkerülhetetlen alkotó műve, akinek a neve – akárcsak Tarr Béláé – gyakran előkerül, ha magyar filmtörténetről van szó. Enyedi Ildikó első nagyjátékfilmje, Az én XX. századom hatalmas siker volt, de nem lesz ez másként a hosszú kihagyás után elkészült Testről és lélekről című alkotással sem. A rendezőnő az emberi kegyetlenség és közömbösség egyik leghétköznapibb terepét választotta filmje helyszínének. Ebben a környezetben meséli el érzékeny történetét, melyet jóleső humorral fűszerez. Kétség sem fér hozzá: egy ilyen visszafogott alkotásban kulcsfontosságú szerepe van a (jó) színészi játéknak, melyre jelen esetben egyetlen szavunk se lehet.
És akkor itt most el is kell mondani, hogy a Máriát alakító Borbély Alexandrának ez az első filmes főszerepe, az Endrét megformáló Morcsányi Géza pedig nem is színész. Játékuk leheletfinom, Borbély Alexandra színházi színész létére rendkívül ügyesen kommunikál apró mimikával, pillantással, a két szereplő közötti kémia pedig olyannyira működik, hogy az elejétől a végéig elhisszük – finoman szólva – szokatlan történetüket.
A játékidő letelte után csak arra tudtam gondolni, hogy „már nagyon régóta vártam egy ilyen tiszta filmre”. És ez a tisztaság nem csak a történetre, a rendezésre, illetve a színészi játékra igaz, hiszen Herbai Máté operatőri munkája is lenyűgöző, a filmben felcsendülő zenét pedig azóta hallgatom újra és újra, hogy kijöttem a moziból. Akármilyen egyszerűen is hangzik: a Testről és lélekről szép film. Egyszerre humoros, érzelmes, megrázó és brutális. Olyan alkotás, melyre hosszú-hosszú évek múlva is emlékezni fogunk – akárcsak egy eleven álomra.
Tóth Eszter
Fotó: immfilm.hu
