Márai Sándor 1951-től a Szabad Európa Rádió munkatársaként minden héten a Vasárnapi Krónikában olvasott fel rádiós tárcanovellákat.
Márai Sándor 1948-ban hagyta el Magyarországot, majd 1952-ben Európát, a magyarországi eseményeket azonban emigrációja alatt is aggódó figyelemmel kísérte, s erről nemcsak naplói, de sajátos műfajiságú „rádiós tárcanovellái” is tanúskodnak. Márai Sándor ugyanis 1951-től a Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársaként minden héten a Vasárnapi Krónikában olvasott fel „hírdesszertként” rádiós tárcanovellákat, amelyekben a Szovjetunióban és a tőle nyugatra fekvő megszállott országokban zajló fejleményekre reagált.
A Forrás szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat februári számában Gyarmati György tanulmánya Márai naplófeljegyzései mellett ezekre a rádiós tárcanovelláira is összpontosít, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogyan látta Márai Sándor a Sztálin halála utáni időszakot, a diktatúra utáni „olvadás” időszakát, hogyan ítélte meg Nagy Imre tevékenységét.
„Minden idegünkkel azt érezzük, hogy valami történik a hidegháborús tél dermedtsége után: tavaszodik” – emeli ki Gyarmati György a mondatot a Sztálin halála után két héttel született feljegyzésből.
A naplójegyzetekre is hagyatkozva azonban arra mutat rá, hogy minden bizakodás ellenére Márai Sándor fenntartásokkal beszél Nagy Imre ténykedéséről, miniszterelnöki politikájáról. Tanulmányában Gyarmati György ennek a szkepszisnek az okát keresi.
Márai, aki egészen 1956-ig inkognitóban maradt Ulysses fedőnév alatt, a magyarországi helyzetet New Yorkból figyelve nem érezte választóvonalnak Sztálin halálát, inkább a meglévő elnyomó rendszer rapszodikus változásaként konstatálja, alighanem azért, mert akkor és abból a távlatból talán tisztábban látszott, hogy a szovjet megszálló hatalomtól való megszabadulás esélye még meglehetősen távoli – noha egészen bizonyos volt abban, hogy közeledik az ideje.
A Nagy Imre miniszterelnöksége alatti években ugyanúgy „kegyetlen és esztelen hazudozásait” látja a bolsevista rendszernek, habár elismeri, hogy szelídebb és emberszabásúbb a rezsim a sztálini-rákosista idők politikai berendezkedésénél. Megállapításaiban gazdasági csapdákra hívja fel a figyelmet: „a kényszerkölcsönök, a hamis ’reálbérek’, a munkaerő-uzsorára felépített ötéves tervek, ez mind rablás volt, merénylet az állampolgárok ellen”.
Ugyanakkor élénken figyel az utca emberére és azokra a híradásokra, amelyeket Magyarországról visszatérő turistáktól hallhatott azokban az időkben. Bármennyire megbízhatatlan forrás is egy turista benyomásaira hagyatkozni, reményeit és bizakodását Márai Sándor ezekből a beszámolókból meríti. 1955-ben így ír hallomásból szerzett információiról: „látnak a turisták egy népet, amely szenved, de nem fél”.
Az álnéven szereplő Márai Sándor Tamási Áronnal folytatott diskurzusáról, Benedetto Crocéval való beszélgetéséről vagy arról, hogyan értékelte át a forradalom kitörésekor az azt megelőző három évet, számos történelmi érdekességet talál, aki felüti a Forrás februári számát, amelynek szépirodalmi rovata is izgalmas írásokkal büszkélkedhet, többek között Géczi János és Marno János közös szonettjével, Aczél Géza versciklusával vagy a népszerű regényíró, Kötter Tamás novellájával.
(Forrás. Szépirodalmi, szociográfiai, művészeti folyóirat, 2018/2.)
Kulin Borbála – www.magyaridok.hu
