A magyar puszták népéhez hozzáférni nehezebb vállalkozás, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása.
Honnan tudhatjuk akkor, hogyan éltek a gyakran több száz főből álló, cselédotthonokban lakó pusztaiak? Úgy, hogy egyik kiváló írónk, Illyés Gyula mesél róluk: visszaemlékezve saját gyerekkorára. Induljunk útra vele, olvassuk együtt a Puszták népét.
Mit is jelent a puszta? „A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is. A dunántúli pusztán van iskola, van templom vagy legalább kápolna, rendszerint a kastély egyik szárnyához ragasztva. Van tehát kastély is, hatalmas, gyönyörű park közepén teniszpályával, mesterséges tóval, gyümölcsössel és fejedelmi allékkal, és mindezek körül remekbe kovácsolt magas vaskerítéssel, sőt körülötte kegyeletes emlékként várárokszerű pocsolyával” – írja Illés Gyula a Puszták népe című szociográfiájában.
A szerző tárgyilagosan elemzi és bemutatja a mezőföldi pusztaiak társadalmát, múltját és jelenét. Hihetetlen részletességgel ecseteli a puszta világát, a cselédházak kinézetét, berendezését és az ott élőket: cselédeket, pásztorokat, gazdatiszteket, summásokat, aratókat, napszámosokat. Az olvasó bepillanthat a konvenciók szabdalta hétköznapjaikba, ünnepnapjaikba. Láthatja, hogyan nőnek fel itt a gyermekek, mit tanulnak, milyen nevelést kapnak, milyen az iskolai, az egyházi élet. Megtudhatja, hogyan, milyen bérért dolgoztak a cselédek, mit gondoltak a tulajdonról, vallásról, orvosokról és kuruzslókról. Sőt: első kézből kap információt arról, hogyan beszéltek, szerettek, civódtak, barátkoztak, éreztek, szórakoztak. A puszta erkölcséről, a béreslányok kiszolgáltatottságáról pedig szintén külön fejezet szól. Egy olyan letűnt társadalmi rétegről mesél a könyv, amelyről megjelenéséig alig tudhattak valamit az olvasók.
„Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei művelik. Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de e nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegettem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása” – írja Illyés Gyula a könyv elején.
A mű azonban csak részben szociográfia. Különlegessé és izgalmas olvasmánnyá az teszi, hogy maga Illyés is a puszták népének fia volt, és saját élményeit, visszaemlékezéseit szövi a fejezetekbe, melyek tele vannak adomákkal, kacagtató vagy megható emlékfoszlányokkal, önéletrajzi mozzanatokkal. Így lesz a szöveg egyszerre szépirodalom és tudományos munka, és ez adja meg igazi ízét is.
Illyés azt is hihetetlen őszinteséggel és színesen érzékelteti, hol is volt a helye akkoriban a pusztaiaknak a magyar társadalomban. Mit gondoltak ők a hierarchiáról, a tiszteletről, önmagukról és másokról:
„a magyar nemzetet valami távoli, boldog népnek képzeltem, s szerettem volna közte élni; szomorú környezetemből úgy sóvárogtam utána, akár a mesék hősei után.”
„A tisztelet minden fokon megnyilvánul. Egyik távoli, vélem majdnem egykorú rokonom ugyancsak rendkívüli csodák s véletlenek sorozata folytán középiskolába került. Sok kapkodás és evickélés után (őt is papnak szánták) bíró lett, szorgalma és valóban tüneményes tehetsége, tanulóképessége révén rövidesen elég magas állású bíró. Kamaszkaromban tanúja voltam, amikor egyszer szüleit meglátogatta. A családi asztalnál saját apja, saját édestestvérei, különben keménytorkú „parancsolók”, afféle előmunkások a pusztán, alig mertek egy-egy szót rebegni. Anyja álmélkodva és meghatva úgy tekingetett rája, mint egy túlvilági lényre, mint egy isteni küldöttre. Számomra a legcsodálatosabb az volt, ahogy a fiú viselkedett. Elfogadta és természetesnek tartotta a hódolatot. Az ősi ösztön alapján ő magamagát is tisztelte, és úgy is viselkedett. Úgy evett, ahogy a megyei banketten szokott enni, és úgy is társalgott. Csak később jutott eszembe, s öntött el miatta a pír, hogy a hangot én is átvettem; szívem körül a tündöklés melegségével játszottam a hitvány komédiát, amelyet a hallgatóság értelmetlenül, de tán épp azért vallásos boldogsággal figyelt.”
Ahogy a fenti idézetek is mutatják, a szöveget a legkevésbé sem lehet száraznak nevezni. Az olvasót hamar magával ragadja, egyrészt azzal, hogy olyasmibe enged bepillantást, amit aligha ismerhetünk, másrészt azzal, hogy a szerző szerethetően mesél saját, gyermekkori világáról. Hihetetlenül ügyesen lavíroz az elbeszélő az objektív, tárgyilagos és a szubjektív bemutatás között. Néhol megengedi magának, hogy elfogult legyen, máskor távolabbról tekint a pusztaikra, és kritikusan szemléli durvaságukat, anyagi-lelki nyomorúságukat. Talán éppen ezért érezheti az olvasó egyszerre nagyon igaznak, őszintének és szeretethetőnek is a szöveget. Hiszen a szerző nemcsak elijeszt a pusztai néptől, hanem nagyon is közelhozza a cselédeket a befogadóhoz. Megmutatja, milyen mélyen tudtak szeretni, milyen ösztönösen igyekeztek a jó felé az ott élők.
Nem csoda, hogy a Puszták népe megjelenését hihetetlen nagy siker fogadta. Értékét mutatja, hogy bár a puszta népe már eltűnt, átalakult mára, mégis több tucatszor adták ki újra a könyvet, és lefordították francia, orosz, angol, német, román, szlovák, szerb és japán nyelvre is.
Wéber Anikó – www.kultura.hu
