Őt imádja majd az egész világ. Felnőttként már tudja: az írónak nem az a feladata, hogy meghódítsa, hanem hogy szolgálja az emberiséget a keresztényi alázat szellemében. Ez a jelenet hangsúlyos alapmotívuma a Jókai Anna halálának napján megjelent önéletrajzi naplóregénynek, az Átvilágításnak. Az életműzáró naplóregény egyik erénye, hogy sűrítve jelenik meg benne mindaz, amit eddig a művekből rakhattunk össze. Jókai Anna deklasszált kispolgár szülők gyermekeként született, így 1964-ig megbízhatatlan elemnek számított, aki részt vett az 1956-os forradalomban is.
Harminchat esztendősen üstökösként robban be a hatvanas évek magyar irodalmába. Novellákkal, a 4447, a Tartozik és követel című kötetekkel, drámákkal mint kegyetlenül valósághű, de sziporkázóan intellektuális stílusú „kész író”.
Ám amint elkezdődött a keresztény tradicionalizmus jegyében fogant nagyregényfolyama (Mindhalálig, A feladat, Jákob lajtorjája), s 1972-ben negatív hősök kamerájával gyakorolt szovjetellenes rendszerkritikát, sőt vállalkozni mert 1956 rokonszenvező ábrázolására (Napok), a hatalom 1990-ig ellenségessé vált irányába. Ő a rendszerváltozás után is a keresztény alapokon álló, méltóságteljes, ám kérlelhetetlen antibolsevizmus emblémaalakjává, a hitre, a részvétre áhítozó nagy tömegű olvasók vigaszává vált (Ne féljetek, Éhes élet). Haláláig igehirdetőként is küzdött eszméiért.
Az Átvilágítás másik különlegessége, hogy új adalékokat is szolgáltat. Láthatjuk, mennyire eleven húsból és vérből táplálkozott műveinek számos motívuma, például a zseniális íróhoz, a művészhez kevésbé illő esztétával, Török Endrével kötött házassága, aki a nála sikeresebbé izmosodott zseni feleség iránti beteges féltékenységgel gyötörte már-már halálra az írónőt. Jókai Anna megrázó fiaskók után megtalálta az igazit is Kapocsi Sándor személyében, az önfeláldozó férjet, kit végül több mint három évtizedes magánéleti harmónia után túl kellett élnie.
Forrás: Havran Zoltán
Hallatlanul izgalmas az íróvá válás megannyi kínjának hajszálpontos leírása. Az 1990 előtti korszak kultúrdiktátorának és szellemi verőlegényeinek (Aczél György, illetve Sík Csaba, Faragó Vilmos, Pándi Pál stb.) viselkedése nem okozott neki meglepetést. Ám egyre nyomasztóbbá vált a pályatársak irigysége. Fájdalmas a közismert írótársak viselkedése, akik az üldözéskor talán mellette álltak, ám diadalát már nem viselték el.
Sokakat érdekelhet, hogyan csúszhatott át az 1990-ig működő kemény kiadói cenzúrán és a kiadói főigazgatóság szuperlektorátusán 1972-ben a Napok című nagyregény, amelyben először – s ráadásul mintegy húsz oldalon keresztül – olvashatjuk az 1956-os forradalom és szabadságharc dicséretét. A nagy hatalmú és óvatos Illés Endre, a Szépirodalmi Kiadó igazgatója a kötet megjelenése előtt elküldte a kéziratot Pándi Pálnak, aki csak beleolvasott a tetemes kéziratba, és rutinból megírt egy dicsérve elfogadó jelentést. S bár a kiadói főigazgatóságon valaki mégis észrevette a „becsempészett” gondolatokat, már nem lehetett leállítani a folyamatot – s blamálni a „nagy Pándit”.
Jókai Anna a magyar és a világirodalom legjelentősebb evangéliumi ihletésű szintézisteremtői közé tartozik. Az Átvilágítás méltó záróköve a pályának. Őt idézve: „…az életművemet befejeztem. Ha megkérdezik (már csak udvariasságból is), »min tetszik dolgozni«, azt felelem, kérem szépen, a halálomon. A halálomon dolgozom.” Jókai Anna életével, halálával üzeni azt, amit a szerkesztő Mezey Katalin úgy fogalmazott meg: az igazán nagy író önmagát is képes legyőzni!
(Jókai Anna: Átvilágítás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2017, 302 oldal. Ára: 3400 forint)
Pósa Tibor – www.magyaridok.hu