Időszerű ez?
Színpompás ostrom lángoló házakkal címmel nemrég megjelent Kabdebó Lóránt életműinterjúja Orbán Ottóval a Magvető kiadó Tények és tanúk sorozatában. Időszerű ez? Hiszen a költő, író, műfordító, esszéista Orbán közel tizenöt éve halott! Az irodalomtörténész Kabdebó az 1980-as évek elején közös rádióműsorban nyugtázza, hogy beszélgetésük során „felvillant egy emberi sors, amely átfogta a magyar társadalom különböző rétegeit, és irodalmunk majd minden neuralgikus pontjára rávilágított”.
A történet kibontása, végigmondása évekkel később, tízrészes életműinterjúban valósult meg a Petőfi Irodalmi Múzeumban, hogy aztán újabb évtizedek elteltével a hangfelvételből végre megszülessen a könyv. De miért e múltidézés? – tesszük fel újra a kérdést. „Aki Magyarországot meg akarja ismerni, vegye kezébe Orbán Ottó összegyűjtött költeményeit” – tanácsolja Kabdebó. Vagy a Színpompás ostromot, tesszük hozzá, mert az olvasóbarát jegyzetekkel ellátott, sok verssel, esszével és a kortársak emlékeivel dúsított beszélgetéssorozat valóban kulcs a jelenhez.
Kérdező és válaszoló egyformán 1936-ban született. Mindkettő magatartásában hordozza a háború előtti polgári világot, amely nem feltétlenül a konkrét eseményekben, inkább alapélményként meghatározó: béke van. Egység. Aztán már nem sokáig. A történet kezdetén elhangzik a döbbenetes mondat: „Tágabb értelemben azt mondhatom, hogy apámat az anyám rokonai verték agyon. Nem is gonosz indulatból…”, a gyerek Orbán 1944-ben elveszíti édesapját, házuk pincéjéből egy hölgy felszalad a lakásba, és felvisít: „Jesszusom, egy bomba ül a fürdőkádamban” – ez az a pillanat, amikor eldől, hogy a nyolcéves kisfiúból író lesz. „Nincs szavunk a fürdőkádunkban található bombára – elemzi már felnőttként az asszony ájulás előtti szavait. – Az emberi nyelv mondott itt csütörtököt, minthogy nem talált megfelelő kifejezést egy minden ízében embertelen helyzetre…” De hol található a megfelelő kifejezés? A tényekben, az emlékképekben vagy a vágyakban? – ez izgatja innentől az alkotót.
Mert mik a tények – Kabdebó rákérdez konkrét dátumokra, 1944. március 19-ére, amikor a német csapatok átlépik Magyarország határát, és ellenállás nélkül eljutnak a fővárosba; vagy október 15-ére, amikor Szálasi Ferenc és az általa vezetett Nyilaskeresztes Párt átveszi a hatalmat Budapesten. Az irodalomtörténész talán beszélgetőtársa emlékeit kívánja saját élményeivel összevetni, de csak foltként úszik be a múlt Orbán Ottó emlékezetébe.
Ködös félálomban keveredik benne a valóság és a hihetetlen. A pincében, egymáshoz szorulva nem lehet titkot tartani. Elejtett félmondatokat hall: „a Dunába ölik őket”, és a veszély elmúltával lelkileg érzéstelenített állapotban, félszegen támolyog a világban. Persze érti a szavak értelmét, ahogy az anyja rá, a szegény kis árvára hivatkozva segítséget kér a paptól, de minden szónál erősebb hatást gyakorol rá a parókia ablakán beömlő fény és a fekete árnyalak. Emlékképből és vízióból vers támad, tizennégy éves korában költeményt ír apjáról, amelyben a ragyogásra és a sötétségre osztható világ kettőssége jelenik meg látomásként.
A fekete és a fehér találkozásához, a jó és a rossz együttlétéhez minduntalan visszatér műveiben: „Valamiféle kozmikus, nálam nagyobb kör felé táguló látvány ez, amivel aztán tizenhat éves koromban és még hányszor küzdöttem.” Mindig és egyformán abszurd helyzetekben, amikor megalázva, értetlenül és bénán áll a ragyogó napsütésben, ésszel egészen föl se fogható élmények hatása alatt.
Ha hihetünk a családi fámának, Orbán Ottó békekövetként érkezett a világra: szülei házasságakor anyai nagyanyja kitagadta a lányát, az unoka megszületése azonban enyhített a családi feszültségeken. A béke megpecsételéseként a nagyanya tette tisztába az újszülöttet, de mert már kijött a gyakorlatból, vagy rosszul látott, a biztosítótűvel a csecsemő puha bőrét is hozzátűzte a pelenkához.
Az újszülött akkor ordít, de később már meg sem lepődik a sors fintorain. Beletörődik, hogy az ember világlátását a körülményei is lényegesen alakítják: „valami okból sorsszerűen kapcsolódott hozzám az abszurditás, a tragédiában mindig valami komikus elemmel. Csupa sötétséggel írt történet, de abban rögtön megjelent a harsány röhögés is, ami valahogy minősítette a tragédiát.” Orbán Ottó életinterjúval hitelesíti, hogy költőnek lenni abszurdum, és magyar költőnek lenni még inkább az.
(Orbán Ottó: Színpompás ostrom lángoló házakkal. Kabdebó Lóránt életműinterjúja Orbán Ottóval. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2016, 340 oldal. Ára: 3990 forint)
