Szeretem a születésnapokat, mert bölcs derűvel szemlélve mindegyikük vidám lehet valamiért.
A tortákról idővel elmaradó gyertyákért kárpótolnak az élmények, a jövendő értelmes feladatok reménye. Olykor kezembe kerül rendezetlen családi régiségeink dobozából egy kackiás szélű képecske, rajta áhítattal első gyertyácskáját figyelő gyermekként én magam. Szinte elveszek a nagy csokoládétorta, Eszti nagymamám remeke mellett.
A nagy jubileumi éveknek személyes ünnepeinknél jóval több a buktatójuk. Márpedig kedveljük a kerek évszámokat, oly nagyon kedveljük, hogy ezeknek örömére tematikus éveket rendezünk. Arany János is kiérdemelte ezt bicentenáriumán.
Konferenciáztunk, emlékbuszok gurultak, méltó és felejthető kiállítások nyittattak. Az események egy része érintette a lényeget, mások legfeljebb, ha a felszínt súrolták. Évtizedes mulasztások örömteli rendezése, hogy – magyar állami támogatással – megújulnak a szalontai Csonkatorony recsegő eresztékei, lefújják a port Arany János emlékmúzeumáról. Az ünnepi év elteltével aztán halkulni kezd a kórus, beáll a csönd: ezt is kipipáltuk.
Ám itt meg kell állnunk a rendezvényszervezői logika láncolatos rutinjában: Arany visszaszürkítése a köznapokba ugyanis irodalmi feledéseink legszomorúbbjai közül való lenne. Arany János neve aranybetűs kell hogy legyen a 201., 202. évben is, mert Arany a nemzeti kulturális minimum része. Ha egyszer nem lesz az, akkor már nemzeti kulturális minimum sem lesz.
E rovat olvasóinak nem szükség bizonygatnom, miért nincs magyar minimumműveltség a Toldi, a Toldi estéje, a nagykőrösi balladák, az Őszikék s még vagy húsz-huszonöt Arany-költemény megismerése nélkül. Nem is beszélve a XX. században mellőzötté vált más eposzairól, amelyekben alkotó nyelvzsenije, a szegény parasztgyermek hihetetlen mély folklórszókincse ugyanúgy megszólal, mint a magyar nyelvtörténet legtitkosabb, legősibb regiszterei.
Talán ezért (is) problémázik Arannyal mind hangosabban a kulturális relativizálók kórusa: a Toldit nem értik a mai gyermekek, Arany elavult, Arany helyett „moderneket” az iskolapadba! Szándékosan zárójeleztem a modernet, mert őrült dolog Arany modernségét elvitatni.
A tolditlanítók elfelejtik: csak a fűzfapoéták avulnak el, a költőzsenik örökké korszerűek. Sem Villon, sem Shakespeare, sem Balassi, sem Arany, sem Ady nem avul el soha, legfeljebb az emberek szókincse süllyed nihilisztikus szintre. Örök igazság: a közönség azt csócsálja, amit elébe öntenek, s pontosan e mit öntésnél kezdődik a művelődéspolitika építő szerepe.
Ha a ma felnövő ifjúság Cukorhegyi Márk kartárs néhány alkalmazásának kommunikációs szintjénél vonzóbb példákkal nem is találkozhat, akkor az egészet megette a fene, nemcsak a nemzeti kulturális minimumot… (Ma kikövezett úton száguldunk e kevéssé vonzó végkifejlet felé.)
Szerencsére van alternatíva: a ma nagyvárosi gyermeke sem kódoltan és eleve alkalmatlan a XIX–XX. század falusi, kisvárosi embere árnyalt társalkodó, anekdotázni is tudó kommunikációs képességeinek elérésére. Csak kisiskolás kortól szükség lenne az Arany költészetét és szókincsét mindenkivel megszerettetni képesek elhivatottságára.
Ám „testközelbe” nem holmi, újabban divatozó átírásokkal, hanem az eredeti szépséges szövegeken keresztül, pontos és ha kell, képes szómagyarázatokkal hozhatjuk a műveket! Az átírástól Illyés elvetélt kísérlete intsen, aki óriási író- és költőtehetség volt, a Bánk bán átírásával mégsem tudta közelebb hozni a kissé archaikus szöveget.
Nemhogy átütő pedagógiai siker, de még irodalmi epizód sem igen lett belőle: a Katona–Illyés-dráma fakuló példányai magyar bibliofilek könyvritkaságai közé tartoznak.
Érdemes megfontolni mindezt az egész évi csillogás után, mert az ünnep is csak az Arany, 201-ben, a hétköznapok építkezésében nyerheti el igazi értelmét.
Pomozi Péter
