Nagyító alatt – Egek ura

Jason Reitman első két filmjében már megcsillogtatta kivételes vonzalmát a provokatív figurák iránt – ilyen volt a Thank You for Smoking dohánylobbistája és a Juno a terhes kamaszlánya. Reitman mindig mélyen emberi történetet mesél el hőseiről, amelynek végén egészen más szemmel tekinthet rájuk a néző. Ebben a szellemben fogant Ryan Bingham meséje is, akinek látszólag roppant kellemetlen foglalkozása van: ő rúgja ki az alkalmazottakat, amikor a cégek leépítenek.

Ryan sírnivalóan kiismerhető ember. Sármos, becsületes, és rajong mindazokért a vívmányokért, amelyekkel a modern kor ajándékozza meg a nyugati embert: a sebesség, a technológia, a kényelem, az egyéni ambíciók és a földi örömök töltik ki az életét. Dúskál az élvezetekben, ám valahol legbelül érezni kezdi, hogy valami mégis hiányzik. Története érdekes kérdéseket vet fel. Globalizálódott világunkban, ahol kontinensről kontinensre röpködünk, és gépek közvetítenek ember és ember között, hová lettek a mély, tartalmas beszélgetések, amelyek hajdan összetartották az amerikai közösségeket? És mi történik, ha ezek a beszélgetések eltűnnek életünkből?

 

 

Ezek a kérdések állnak az Egek ura forgatókönyvének középpontjában. Sheldon Turner első forgatókönyv-változata még nem erről szólt, a sztorit Jason Reitman vitte el ilyen irányba. Ryan Bingham története számára arról a különleges pillanatról szól, amikor két ellentétes folyamatot figyelhetünk meg: miközben a technológia egyre szédítőbben fejlődik, a kommunikáció rohamosan satnyul.

„Hősünknek szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy bár életét boldognak gondolja, valami mégis hiányzik belőle, ez pedig a közösséghez tartozás felelőssége – magyarázza Reitman. – Ryan Bingham annyira retteg a közösségi lét terheitől, hogy inkább kirekeszti a saját kis világából. Ez jellemző mai társadalmunkra is. Mind őrülten mobilozunk meg twitterezünk meg sms-ezünk, mintha nagyon szoros kapcsolatban állnánk egymással, holott éppen az ellenkezője igaz: nem nézünk már egymás szemébe, és egyre kevesebb valódi kapcsolatot tartunk fenn. Ryan reptéri élete ennek a metaforája. A világon bárhol mész egy repülőtérre, rögtön kiismered magad: ugyanazok a boltok, éttermek, újságosstandok vannak. Mindenhol kényelem vár, de sehol sem érezhetjük magunkat otthon. Annyira globalizálódtunk, hogy már elfelejtettük, milyen a helyi közösség melege.”

Walter Kirn regénye volt a kiindulópont Reitman számára, ebből formálódott a forgatókönyv, amely már a maga útját járta. „A könyv több szinten is megszólított – folytatja Reitman. – Imádtam a nyelvezetét, amit fel is használtam a dialógusokban. Szépen írtam-írtam a forgatókönyvet, de közben megváltozott az életem. Találkoztam a feleségemmel, és gyerekünk lett. Ennek következtében Ryan Bingham is érettebb emberré vált, és foglalkoztatni kezdte az élet értelme. A forgatókönyv a végén már arról szólt, hogy hétköznapjainkban milyen fontosak az emberi kapcsolatok.”

Kirn regényének ötletét egy véletlen találkozás adta. Los Angelesbe repült, és megkérdezte a mellette ülő férfit, hová valósi. „Ó, hát ebbe az ülésbe, ezt válaszolta – meséli az író. – Amikor megkérdeztem, hogy érti, elmondta, hogy korábban volt lakása, de mivel évente 300 napot utazik, eladta, a holmiját bezárta egy raktárba, és azóta a szállodákat tekinti otthonának. Hozzátette, hogy jó néhány olyan pasas van, mint ő. Ahogy beszélgettünk, rájöttem, hogy tökéletesen alkalmazkodott a globális környezethez, amelyben kizárólag repülőterek, szállodák, étteremláncok, ajándékboltok és újságosstandok találhatók. Az is világos lett számomra, mennyire magányos lehet.”

Így született Ryan Binhgam figurája, aki odáig jutott, hogy negyvenes évei közepén semmilyen valódi emberi kapcsolatot nem tud felmutatni, és kizárólag a luxus-repülőutak érdeklik. „Ryan munkája az, hogy elveszi mások munkáját – magyarázza Kirn. – Akár egy masszőr, gyúrja a vállizmodat, miközben az irodai gurulós székeden kitol a liftbe. Az alkalmazottak kirúgása valóságos művészetté vált, ugyanakkor jogilag aggályos lehet – ezt a szakmát űzi Ryan mesterfokon. Tulajdonképpen a klasszikus amerikai utazó ügynök korunkra jellemző változata, aki álmokat ad el azoknak, akikkel épp előbb közölte, hogy nincs már rájuk szükség.”

Reitman nem csak úgy vászonra adaptálta a könyvet. Fogta Kirn főhősét, megannyi drámai szituációt kanyarított köré, és teremtett két karaktert, akik miatt szertefoszlik Ryan kényelmes gubója. Egyikük Natalie (Anna Kendrick), a húszas éveiben járó, rendkívül lelkes, ugyanakkor kissé naiv hatékonysági szakértő, akit Bingham kénytelen a szárnyai alá venni, holott miatta áll a feje tetejére az élete. A másik Alex (Vera Farmiga), a látszólag Ryanhez hasonlóan utazásmániás üzletasszony – őt megismerve a férfi először érzi úgy, hogy komolyabb kapcsolatot szeretne teremteni egy másik emberi lénnyel.

„Ryan érdekes átalakuláson megy át a filmben: furcsa módon atyáskodni kezd Natalie felett, aki folyton körülötte nyüzsög, és foglalkozni kezd a gondolattal, hogy esetleg elvehetné feleségül Alexet” – magyarázza Reitman.

A forgatókönyv alakulását nemcsak Reitman magánéletének eseményei befolyásolták, hanem az is, hogy közben a gazdaság mély válságba süllyedt. Már majdnem kész volt a forgatókönyv, amikor beütött a súlyos recesszió, ami arra késztette Reitmant, hogy behatóbban foglalkozzon a munkavesztés kérdésével. Kockázatos lépésre szánta el magát. Ahelyett, hogy ő maga találta volna ki azokat a jeleneteket, amelyekben az alkalmazottakat kirúgják, és ők összeomlanak, elhatározta, hogy az átlagemberek spontán reakcióit jeleníti meg a vásznon. Az ötlet revelatívnak bizonyult, mert a film drámai és komikus szövetébe ily módon sikerült beemelni a kijózanító valóságot.

 „Azt akartuk, hogy a kirúgásos jelenetek őszinték és igaziak legyenek – folytatja a rendező. – Hát akkor mutassuk meg, hogyan zajlik ez a valóságban! Elmentünk Detroitba és St. Lousiba, mert a válság ezeket a városokat sújtotta leginkább. Hirdetést adtunk fel a helyi lapokban, hogy filmet forgatunk a munkanélküliségről, és ehhez keressük a szenvedő alanyokat. Elkeserítően sokan jelentkeztek. Arra kértük őket, meséljék el, mit mondtak, amikor kirúgták őket, vagy mit szerettek volna mondani. Állandóan színészekkel dolgozom, ezért elképesztő volt számomra, hogy ezek a civilek, bár attól tartottam, majd lámpalázasak lesznek a kamerák előtt, milyen őszintén és hitelesen beszéltek sorsukról. A filmben a kirúgásos jelenetek a kedvenceim. Valahányszor arról beszélnek a tévében, már megint mekkora leépítést hajtottak végre, csak számokat látunk, így hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy emberekről van szó. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ebben a filmben sikerül arcokat raknunk a számok helyére.”

A film producerei műfajilag nem tudták hova tenni a forgatókönyv végleges változatát, mivel ízig-vérig vígjáték, amit zsigerig ható érzelmek hatnak át. „Komoly film, ami ugyanakkor rettenetesen vicces – magyarázza Tom Pollock executive producer. – Pont azért imádom, mert fittyet hány a műfaji határokra. Ez Jasonnek való, az ő munkáit sosem lehet skatulyákba gyömöszölni. Már az első két filmje is teljesen egyedi volt, akárcsak ez.”

 

 

 Pollock producer partnere a Montecito Picture Companytól szintén csatlakozott stábhoz. Ő aztán igazán jól ismeri Jason Reitmant, hiszen édesapjáról, Ivan Reitmanről van szó, aki maga is jó nevű rendező (Szellemirtók – Ghosbusters). „Producerként és apaként elmondhatom, hogy ez a legjobb forgatókönyv, amit valaha olvastam – szögezi le Ivan Reitman. – Walter Kirn regénye nyomán teljesen új történet született, ami roppant aktuális mostanában. A filmnek különleges humora van, ami segít megérteni és feldolgozni a körülöttünk zajló eseményeket. Jason ésszel és szívvel dolgozott.”

 

 

 Mint Reitman előző két filmje esetében is, az Egek ura motorja a komplex központi karakter. Emberünk sármos, okos és rokonszenves, ám a lelke mélyén ürességet érez, amit némi arroganciával és tettetett életörömével leplez.

A szerepet eleve az Oscar®-díjas George Clooney-nak írták. „Ha olyan emberről csinálsz filmet, aki abból él, hogy alkalmazottakat rúg ki, és sportot űz abból, hogy egyedül él, lehengerlően sármos színészre van szükség – magyarázza Reitman. – George Clooneynál alkalmasabb nincs erre a feladatra. A szerepet pontosan rászabtam, és életem egyik legboldogabb pillanata volt, hogy elolvasta, azt mondta: Jason, ez marha jó!”

Clooney egymástól nagyon eltérő szerepekben bizonyította már kiváló színészi képességeit: játszott udvarias elítéltet a Coen-fivérek Ó testvér, merre visz utad? (O, Brother, Where Art Thou?) című musical-vígjátékában, úri bankrablót az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi című krimiben és folytatásaiban, illetve simlis kijáróembert a Michael Clayton című thrillerben, amiért Oscar®-ra jelölték. 

Reitman szerint Clooney tökéletesen fogta meg Ryan Bingham figuráját, mert emberi oldalát is érzékeltette ennek a komoran vicces karakternek, s így sikerült elkerülnie, hogy puszta karikatúrává váljon. „Bámulatos, ahogy George egy pillanat alatt alkalmazkodik az adott jelenethez, legyen az drámai vagy komikus – mondja a rendező. – Ráadásul nagyon hasonlóan közelítjük meg a vígjáték műfaját. Azt valljuk, hogy a vígjátéknak hitelesnek kell lennie, nem szabad erőlködni, hogy vicces legyen. A sztorin meg a szövegen lehessen nevetni, ne a színészi játékon.”

Clooney a személyiségével is elvarázsolta a stábot. „Jópofa pali, akit azonnal megkedvel az ember – folytatja Reitman. – Ezt mondja róla mindenki, ezért első hallásra úgy tűnhet, azért fényezik, mert akkora sztár. Aztán kiderül, hogy tényleg így van: azonnal megtalálja mindenkivel a közös hangot. Az ilyesmi azért nem árt egy forgatáson.”

 

 

   „George természetes sármja és könnyed humora nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a megfelelő árnyalatokkal játszhassa a figurát, aki nagyon gázos helyzetekbe kerül – teszi hozzá a rendező. – Megvan az a képessége, hogy egyszerre hozza a karizmatikus mozisztárt és az esendő karaktert, akinek a bőrébe bújva több terhet kell cipelnie, mint korábban bármikor.”

Reitman két rendkívüli nőt keresett Clooney mellé, akik hatására Ryan rájön, nem biztos, hogy a sors az egyik napról a másikra élő utazó ügynök szerepét szánta számára. A férfi szemét Alex nyitja fel, aki egyrészt méltó versenytársnak bizonyul törzsutasként, másfelől érzelmi lavinát indít el a lelkében. Erre a kulcsfontosságú szerepre a rendező Vera Farmigát kérte fel, akire talán Martin Scorsese A tégla (The Departed) című filmjéből emlékeznek legtöbben.

Farmigának nagyon tetszett a forgatókönyv, akárcsak az, hogy Reitmannel dolgozhat. „A forgatókönyv rendkívül okos, a karaktereket pedig briliáns módon formálták meg – mondja a színésznő. – Reitman hősnői sokkal rafináltabbak és intelligensebbek, mint más filmek női karakterei. Ezért szerettem meg azonnal Alex figuráját. A film ráadásul megrendítő, és pontosan arról szól, ami most körülöttünk történik. Az sem hátrány, mennyire vicces a történet. Jasonnek a vérében van a vígjáték műfaja. Teljesen rá kellett hagyatkoznom, mert borzasztóan félek az iróniától, ő pedig pontosan tudja, hogyan működik a humor.”

A színésznőnek természetesen az sem volt ellenére, hogy George Clooneyba kell beleszeretnie, és kifejezetten meghatónak találta a kialakuló románcot. „Ryan azt hiszi, hogy Alexben megtalálta a tökéletes társat, mert nem akar majd komolyabb kapcsolatot. A nő pompásan beleillik a filozófiájába, miszerint az érzelmeket nem visszük túlzásba – aztán pont ő lesz az, aki teljesen belezúg a nőbe.”

Farmiga sem győz dicshimnuszt zengeni Clooneyról. „Pont ilyen partnerre volt szükségem, mert nagyon bizonytalan voltam, amikor belevágtam ebbe a filmbe. Az első ruhapróba előtt két héttel szültem meg a kisfiamat, ezért támaszra volt szükségem, és George ezt azonnal észre is vette. Ami leginkább megfogott benne, az az esze. Lényegében önmagát adja a filmben: fanyar, okos, nehezen megközelíthető pasit alakít, aki élvezi az életet. George ugyanakkor tökéletes úriember, kedves és gondoskodó. Az ég is felderült, amikor reggelente megjelent a forgatáson.”

Ryan Bingham alighogy találkozik Alexszel, egy másik nő is érkezik az életébe – Natalie Keener, a fiatal hatékonysági szakértő, aki veszélybe sodorja Ryan utazgatós életformáját. Natalie csökkenteni akarja a cég kiadásait, ezért kitalálja, hogy Ryan és kollégái ne röpködjenek, hanem videókonferencián keresztül intézzék ügyeiket. Ez rémesen belekavarna Ryan életébe, ráadásul még embertelenebbé tenné a kirúgási procedúrát. Ám amikor Ryan elviszi Natalie-t egyik útjára, hogy beavassa a szakma rejtelmeibe, a lány rádöbben, milyen felkavaró dolog valakinek a kirúgása, és a felismerés sorsfordító hatással van rá.

Natalie-t Anna Kendrick játssza – ő a második legfiatalabb színésznő, akit Tonyra jelöltek a díj megalapítása óta. Az elismerést a High Society című Broadway-musicalben nyújtott alakításával érdemelte ki. Azóta több filmben is szerepelt, a Rocket Science-től az Alkonyat (Twilight)-sorozatig.

„Kifejezetten Anna Kendricknek írtam Natalie szerepét – árulja el Reitman. – Láttam a Rocket Science-ben, és elképesztőnek tartottam. A korosztályában nincs hozzá fogható színésznő. Aztán amikor eljött az Egek ura meghallgatására, bebizonyította, hogy igazam volt. A húszas éveikben járó színésznők általában romantikus szerepeket kapnak, Natalie viszont gyakorlatias és céltudatos, aki sok általam csodált nőre hasonlít, a feleségemet is beleértve.”

Kendrick is szereti Natalie figuráját. „Amikor először beszélgettem Jasonnel a szerepről, elmondta, hogy Natalie-t több ismerőséről mintázta, akik mindig frusztráltak, mert sokkal okosabbak, mint akik körülveszik őket. Natalie okos, de szorongós típus, nem érzi jól magát a bőrében és nehezen találja föl magát az emberek között. Nem hinném magamról, hogy több eszem lenne másoknál, de azonosulni tudtam a figurával, mert én is szoktam szorongani, és társaságban szintén eléggé béna vagyok.”

A színésznő izgalmasnak találta, hogy Natalie meg akarja tanulni, hogyan kell hideg fejjel, precízen és egykedvűen kirugdalni az embereket. „Natalie fura egy figura, de neki erről persze fogalma sincs – magyarázza Kendrick. – Mindig ura akar lenni a helyzetnek, ám olyan szituációba csöppen, ahol nem ő osztja a lapokat. Talán ez az első alkalom, amikor teljesen elveszettnek érzi magát, és lassan derengeni kezd számára, hogy ezt a munkát nem neki találták ki.”

 

 

A kirúgásos jelenetek nagy hatást tettek a színésznőre. „Az egyik jelenetben a velem szemben ülő nő elmondta, hogy tényleg most tették utcára. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam, és nem tudtam, mit mondjak erre. Akkor esett le a tantusz, hogy ez a film sok ember számára maga a véres valóság.”

Kendrick viccesnek találta, hogy olyan filmben szerepel, amelyben a repülésnek fontos szerep jut, miközben ő maga utálja a repülőtereket. „Ki nem állhatom a terminálokat meg a repülést is, ezért volt poén, hogy szinte végig repülőtereken forgattunk. Egy ilyen létesítmény számomra maga a pokol, teljesen elveszettnek érzem magam tőle.”

 

 

A szeptember 11-ei merényletek óta Amerikában nagyon nehéz reptereken forgatni, Reitman azonban ragaszkodott az eredeti helyszínekhez, mert az hitelessé teszi a filmet. „Roppant bonyolult logisztika kellett ahhoz, hogy a stáb az összes felszereléssel be tudjon menni egy-egy repülőtérre – meséli John Latenser helyszínfelelős. – A stáb minden tagját szigorúan átvizsgálták a biztonságiak, a belügyesek pedig előzetesen át is világítottak minket. Emellett úgy kellett dolgoznunk, hogy ne zavarjuk a reptér megszokott működését.”

A produkció szerencsére jó viszonyt ápol az American Airlines-zal, ezért csak minimális súrlódások fordultak elő, a repülőtéri személyzet és az utasok pedig nagyon boldogok voltak, amikor egyszer csak George Clooney jött velük szembe, aki ilyenkor mindig nyájasan integetett és mosolygott.

 

 

GEORGE CLOONEY (Ryan Bingham) Oscar®-díjas színész, producer, forgatókönyvíró és rendező.

2006-ban Clooney három Oscar®-jelölést kapott: legjobb rendező, legjobb eredeti forgatókönyv (Jó estét, jó szerencsét! – Good Night, and Good Luck); legjobb mellékszereplő (Syriana), ez utóbbi jelölést sikerült díjra váltani.

2007 legnagyobb amerikai kritikai sikere a Michael Clayton volt, amelyért Clooney Oscar®-ra és Arany Glóbuszra jelölték.

Válogatott filmográfia: Bőrfejek (Leatherheads), Égető bizonyíték (Burn After Reading), Ó, testvér, merre visz utad? (O Brother, Where Art Thou?), Kegyetlen bánásmód (Intolerable Cruelty), Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi, Ocean’s Twelve – Eggyel nő a tét, Ocean’s Thirteeen – A játszma folytatódik, Egy veszedelmes elme vallomásai (Confessions of a Dangerous Mind /első rendezése/), Sivatagi cápák (Three Kings), Mint a kámfor (Out of Sight), Solaris, The Peacemaker, Batman és Robin (Batman & Robin), Micsoda nap! (One Fine Day), Alkonyattól pirkadatig (From Dusk Till Dawn).

Pályafutása elején számos tévésorozatban szerepelt, a nagy kiugrást a Vészhelyzet (ER) Ross doktorának megformálása hozta el számára.

 

VERA FARMIGA (Alex) hétgyerekes ukrán-amerikai család sarja, hatéves koráig csak ukránul beszélt. Eredetileg optometristának készült, de végül a színészetet választotta. Kezdetben Broadway-darabokban játszott, majd felfedezték a filmesek. A színésznő jelenleg, amikor nem forgat, egy farmon él férjével és kisfiával, és hobbijának, a kecsketenyésztésnek hódol.

Fontosabb filmjei: A csíkos pizsamás fiú (The Boy in the Striped Pyjamas), Csontodiglan (Down to the Bone), Joshua, Never Forever, A tégla (The Departed), A mandzsúriai jelölt (The Manchurian Candidate), Halálos hajsza (Running Scared).
 

 

ANNA KENDRICK (Natalie) nemzedékének egyik legígéretesebb színésznője, színházban, filmen és televízióban egyaránt nagy sikereket arat.

Válogatott filmográfia: Camp, Alkonyat (Twilight), Scott Pilgrim vs. The World, Rocket Science, The Marc Pease Experience.

 

JASON BATEMAN (Craig Gregory) 2004-ben Arany Glóbuszt kapott Az ítélet: család (Arrested Development) című vígjátéksorozat főszerepéért, továbbá Emmyre és két Screen Actors Guild Awardra jelölték. Azóta Bateman befutott mozisztár lett, miközben nem maradt hűtlen gyökereihez, a televíziózáshoz, és továbbra is producerként, forgatókönyvíróként és kreátorként tevékenykedik a kis képernyő számára.

            Fontosabb filmjei: Extract, A dolgok állása (State of Play), Hancock – A hőstehetség (Hancock), Füstölgő ászok (Smokin’ Aces), Juno, A királyság (Kingdom), Mr. Magorium csodás áruháza (Mr. Magorium’s Wonder Emporium), Szakíts, ha bírsz!, Kidobós: sok flúg disznót győz, Starsky & Hutch, Édes kis semmiség (The Sweetest Thing).

 

 

JASON REITMAN (rendező, forgatókönyvíró, producer) eredeti, okos és vicces filmeket készít, amelyek központi témája egy-egy társadalmi kérdés. Első rövidfilmjét (Operation) 19 éves korában készítette, a Sundance fesztiválon volt a premierje. Rövidfilmjeit több mint száz fesztiválon mutatták be szerte a világon.

Az Egek urával együtt eddig három nagyjátékfilmet rendezett: Thank You for Smoking (Arany Glóbusz-jelölés legjobb rendező kategóriában), Juno (Oscar®-jelölés legjobb rendező, legjobb film, legjobb női főszereplő legjobb forgatókönyv kategóriában, végül utóbbi nyerte el a díjat).

 

IVAN REITMAN (producer) habkönnyű, illetve szofisztikált vígjátékokkal alapozta meg rendezői/produceri hírnevét. Családja Komarnóból vándorolt ki Kanadába 1950-ben, amikor ő négyéves volt. Eredetileg zenésznek készült, de érdeklődése gyorsan a film felé fordult.

Fontosabb filmjei: Party zóna (Animal House), Bombázók a seregnek (Stripes), Szellemirtók (Ghostbusters), Dave, Hat nap hét éjszaka (Six Days Seven Nights), Ikrek (Twins), Evolúció (Evolution), A szuper exnőm (My Super Ex-Girlfriend).
Reitman rendezte a Dilibogyók – Táborparádé (Meatballs) című vígjátékot, amelyet a mai napig az egyik legsikeresebb kanadai filmnek tartanak.