Bhután, Milarepa, jógi. Ha a kedves olvasónak váratlanul nekiszegeznék a kérdést, hogy mi jut erről a három szóról az eszébe, azt hiszem, meghökkenne.
Aki kettőről érdemben tudna nyilatkozni, már bizonnyal jól áll alapműveltség területén.. Nem tagadom, ha Bhután és a filmgyártást kapásból kellene egymáshoz kapcsolnom, magam is bajban lennék. Amikor a Milarepa filmmel egy ajánlás folytán összefutottam, Bhutánról legfeljebb annyit tudtam, hogy valahol a Himalája környékén van, vélhetően a világ végén. Utána nézve kiderült, túl sokat nem tévedtem. Már a neve is azt jelenti, hogy „szélen fekvő ország.” Ha a környékbeliek szerint is rászolgált az elnevezésre, akkor nálunk a „világ végi” minősítés nem lehet sértő. Az, hogy ha ott kéne az utca emberének nyilatkozni a „Bukarest-Budapest” kérdésben, ők sem állnának jobban, mint mi errefelé, ha róluk van szó, csekély vigasz. Ha vaktérképen kellene kijelölni a két ország határait, utána komoly diplomáciai bonyodalmakat okozna a behúzottak gyakorlatba ültetése. Még jó, hogy mindez csak elméleti felvetés, sosem kerül sor rá. Hagyom is a további szócséplést. Maradjunk annyiban, hogy ritka madár mifelénk a bhutáni film. De ha már belefutottam egybe, gondoltam, csak megér pár mondatot írni róla. Kezdem hát a mozi címadójának rövid bemutatásával, mert gyaníthatóan kevesen hallottak róla. Annyit elöljáróban leszögezek, nem akárki volt az illető.
Az életéről:
Milarepa – kiejtésben „Milarépa,” – ettől az írásmódtól eltekintek, mert óhatatlanul vonzaná a felületes poénokat – a tibeti buddhizmus egyik, minden bizonnyal a legnagyobb szentje. Az első olyan egyszerű emberként tartják számon, aki egyetlen élet alatt eljutott a teljes megvilágosodás állapotába, vagyis buddhává vált. (A „buddha” ezúttal köznév, „szent” értelemben használva.) Valamikor 1030 és 1050 között született, az adatok bizonytalanok. A Kjungpo törzs tagjaként jött a világra, a családneve Dzsosze volt. Az apja tehetős kereskedő volt, aki nagyon vágyott fiúgyermeknek a „Mila Thöpaga” vagyis „Örömhír”nevet adta. Jó módban nevelkedett úgy 7-8 éves koráig, amikor egy váratlan betegség elvitte az apját, aki a halála előtt a helyi szokások szerint a fivérére bízta a kiskorú fiát a húgával és a feleségével együtt. Az ő feladatuk lett volna kezelni és megőrizni a családi vagyont Mila nagykorúságáig. (Az asszonynép nem számított örökösnek a törvények szerint.) A fivér méltatlannak bizonyult a haldokló bizalmára. Mila és a családja már kezdettől fogva kisemmizésre ítéltetett. A gonosz nagybácsi és a felesége megfosztották az özvegyet az családi háztól, értékeitől. Mindössze egy kunyhót kaptak, ahol tengődtek. Enni alig juttatott a rokonainak a kemény munka dacára, sőt, meleg ruházatot sem adott nekik. Tekintve, hogy a Himalájában laktak, ez bizony keserves életmód volt. Amikor 15 évesen a fiú nagykorú lett, és az anyja kérte számára az apai örökséget, a nagybácsi, a falusiakkal karöltve, azt hazudta, minden az övé volt, a testvérének csupán kölcsönadta az értékeket. Nyíltan gúnyolódtak a szerencsétleneken, mondván, úgy sem tehetnek semmit ellenük. Az elkeseredett anya rávette a fiát, hogy a varázsló lámáknál tanuljon, majd kiképezve jöjjön vissza bosszút állni.
Itt muszáj egy rövid kitérőt tenni, mert a film szempontjából szintén fontos ismeretek kellenek. A végletekig leegyszerűsítve a problémát, nagyjából erről van szó: Amíg a sárgában járó buddhista szerzetesek a sors kerekére bízzák az elkövetett bűnökért történő büntetéseket, addig a vörös színt viselők elveibe belefér, hogy alkalomadtán a rászolgálóknak személyesen osszanak ki egy jókora taslit. Vagy még rosszabbat. Miután őrzik és gyakorolják az ősi mágia titkait, veszedelmes ellenfelek tudnak lenni. A két irányzat kialakulása természetesen jóval összetettebb folyamatot takar, mind társadalmi és filozófiai szinten, de ennek részletezése más oldalakra marad. A két szerzetesrend időnként elkeseredett harcot vívott, az európai vallásháborúkra emlékeztetően. Nem is hinné az ember, miket műveltek a buddhizmus nevében…
Mila kiváló tanítványnak bizonyult. Visszatérte után pusztító vihart küldött a bűnös rokonságára és az őket haszonlesésből támogató falura, amely 35 ember halálával járt. Bár az igazságot akarta érvényesíteni, a varázslata tragikus következményeit közelről látva meghasonlott önmagával. Elfordult a fekete mágia útjáról, és elhatározta a továbbiakban már csak Buddha eszméi szerint él és vezekelni fog. Marpa mester fogadta fel a növendékének, aki látszólag kegyetlen és értelmetlen munkával gyötörte. Ám pont az által tisztult meg a karmája a bűnös tetteinek terhétől. Élete dereka táján a tanítója teljes értékű tanítvánnyá avatta. Ekkor lett belőle Milarepa. Az új toldalék névben a vászonruhát öltött jógi létére utal. Anyja halála után az újdonsült szerzetes egy barlangba vonult elmélkedni, ahol elképesztő pszichikai erőre tett szert. A legendák szerint képes volt kilépni a testéből, sőt, más alakokat felvenni, akár a folyóvízét is. Dalaiban, imáiban és más írásaiban a fejlődése minden szakaszáról részletesen beszámolt. Végül az ellenségei mérget tettek az életébe, amit elfogyasztott, közölve, hogy tud az ártó szándékról, és képes volna kivédeni, de át akar lépni egy másik életformába. Az eltelt évszázadok alatt a dalai a tibeti folklór fontos részévé váltak. Munkásságának jelentősége abban áll, hogy bebizonyította, nem kell buddhának születni, hanem önmegvalósítás révén bárki felemelkedhet a megvilágosodásig. Az eredmény a gyakorláson és az odaadáson múlik. Ettől (is) olyan népszerűek mindmáig a tanításai.
A filmről:
Azt hiszem, a fentiek megmutatják, a történet oldaláról minden adott volt egy látványos és érdekes mozi összehozatalára. Lássuk, mi valósult meg belőle. Nem túl sok, sajnos. Kezdem ott, hogy az eredeti tervek trilógiára vonatkoztak. Neten Chokling, a rendező, aki egyben társíró is volt, úgy aposztrofálta a művet, hogy „Milarepa, varázsló, gyilkos és szent.” (Érdekességként megjegyzem, nálunk két bhutáni filmben színészként látható. Információ erről ITT és ITT. )A bevezető film az első két jelzőnek lett szentelve. Valóban, valahonnan csak el kell indulni, és a lineáris történet mesélés a legkönnyebben befogadható filmes eszköz. Láthatjuk a gyermek Mila rövid boldog éveit, majd jön a nagy váltás, át a nyomorba. A nagybátyja lelketlen viselkedése az árván maradt családdal rögtön maga mellé állítja a nézőt. Ám már itt belép egy fránya dolog, ami a filmkészítés lényeges része. Képileg szinte ordít a pénzhiány. Chokling bizonyára szándékosan választotta a minimalista stílust, de úgy vélem, túlzásba vitte. Pár sátor és ló, két tucat statiszta, néhány házacska, pár szőttes és csecsebecse. Mila apja gazdag ember volt, ám a képen csak bizsukat látunk értéknek titulálva. Elfogadva a tényt, hogy más a korszak, más az ország, pláne mások értékesnek gondolt tárgyak, mégsem meggyőző a látvány. A falucska tibeti szinten is lepusztult helység, a lakói majdnem koldusok. Ami ugyan megmagyarázza, miért törleszkednek a más vagyonát pocsékoló bácsikához, de marad bennünk hiányérzet. Nincs meg a szegénység-gazdagság kontrasztja, ami itt fontos volna. Mila napi gyötrelmei indokolják a későbbi tetteit, felháborodik az ember a láttukon. Szolidra vették az ábrázolást, egyes angol nyelvű szövegekben sokkal durvább leírásokat találtam arról, hogy miként bántak el vele. Keményebben, mint amit a mozi elénk tár. De nem ez a gondom, sokkal inkább a szereplők képzetlensége. Nem tudom, Bhutánban kik az igazi sztárok, de nálunk egy kisvárosi önképzőkörben képzettebb aktorokból lehetett volna válogatni. Az eszköztáruk szegényes. Mondhatom, teljesen amatőr. Nem tudom, ez még mindig rendezői szándék volt-e, vagy az anyagiak miatt alakult úgy, hogy tehetségesebbek szerződtetésére végül nem futotta. Ugyan lehet igaz az első variáció, hiszen Milarepa élete épp azt bizonyítja arrafelé, hogy mindenki számára nyitott a felemelkedés kapuja, de azért a hétköznapiság kihangsúlyozása túlment az ésszerűn. Számomra mindenképp. Mert a beszédük bizony a ruházathoz és díszletekhez hasonlóan földhöz ragadt. A karakterek nagyjából két bitesek, annyira kiismerhetőek. A jók és rosszak egyaránt, bosszantóan zavaróan. Ha már számítógépes kifejezés került elő, a főhős varázsló korszakának megjelenítéséhez kellettek (volna) a trükkök. Igaz, arrafelé a varázslás mondhatni földhözragadt eszközökkel történik, ha hihetünk a forgatókönyvnek. Csontok, kavicsok, nyak- és karékszerekkel megoldható, ám az eredménye elképesztő. Természetesen csak a szellemi erő által, abból pedig van a mesternek és tanítványnak egyaránt. Az elme dominál. Így a célnak megfelel a furcsa kelléktár, de csupán a minimális szinten működik a képen. Igaznak tűnik a színészek által gyakorta hangoztatott vélemény, hogy a rossz karaktereket hálásabb feladat eljátszani. A kétdimenziós falubeliek után a varázsló láma és a tanítványai érdekesebbek. Jobban is játsszák el valamennyit. Sajnos, ez a főhősre is igaz.
A forgatókönyvben akkora lyukak vannak, mint mostanság Szibériában a talajban. Továbbá hatalmas bakugrások, pedig volna mit megmagyarázni és akkor a karakterek megtelnének élettel. Milarepa szerelmének bemutatása elnagyolt. Az egyik percben még szerelmes az ifjú, majd az asszony-jelölt a végén egyszerűen eltűnik a történetből. Egy szót sem szánnak rá, a főhős nem búcsúzik tőle, amikor évtizedes új útra indul. Nem jobb az édesanyja iránti rajongásának megmutatása sem. Pedig őmiatta vállalja fel a rettenetes bosszút. Ahogy haladunk előre, a mama meglehetősen ellenszenvessé lesz, a jogos panaszai dacára. Követelőző, csak egy irányba lát. A fia számára a bosszú eszköze, és kész. Az élete felborulása nem érdekli., megházasítani sem akarja. Valahogy realista felfogás ez, az anyák másfélék a világ minden pontján. Milarepa mágustanonc éveire a fontossághoz képest rövid percek jutnak. Itt jön ki mennyire kellett volna egy komolyabb számítógépes háttér, mert a látvány trükkök terén az 1980-as éveket idézte számomra. A menekülése a faluból és megismerkedése a „sötét oldal” képviselőivel érdekes, de aztán kezdőből tíz perc alatt mesterré válik, aki máris jön vissza tépelődés nélkül lesújtani a bűnös falura. Hogy a pusztulás láttán meghasonulva, a családjára és szerelmére szót sem vesztegetve, lelépjen. Öngól a fő karakter bemutatásánál.
A zene mondhatni észrevehetetlen a film nézése alatt, ám ez igazából dicséret. Rövid időre szólal meg egy-egy jelenet hangulatát erősíteni. Némi modern elektromos hangzást véltem itt-ott felfedezni benne, afféle kísérleti stúdió munkához hasonlót. Többségében azért a tradicionális tibeti hangszerekből áll az eszköztár és természetesen helyi a dallamvilág is. Beleértve az éneket, amely fontos része a hangulat megteremtésének. Jó vegyítés. Tulajdonképp elég a kisebb időtartam a „score”-ból, mert a szél zúgása, a gördülő sziklák moraja vagy éppen a földhöz csapkodott bőriszák hangja többet tud elmondani a főhős hangulatáról, mint azt esetleg a pumpáló vonósok tennék.
A szereplőkről nem kívánok nyilatkozni, mert csak bántani tudnám a nagy többségüket, az pedig nem áll szándékomban. Sajnos a címszereplőtől kiindulva az apán, édesanyán, gonosz bácsikán át a falusiakig mind feltűnően gyengén játszanak. Filmográfiájuk gyakorlatilag nem létezik, három mozival már „királykodni” lehet köztük. Ez a gyakorlatlanság átüt a képernyőn.
Akkor nincs ebben a műben semmi jó, gondolhatja az, aki az eddigieket olvasta. Szerencsére van, a végére szántam őket, hogy kedvezőbb legyen az utolsó benyomás. Az első pozitívum maga a mese. Hiszen érdekes személyiségről szól, ami a számos fapados megoldás ellenére is megmutatkozik. A történet eszmeiségét jobban ki lehetett volna domborítani, de alapjában azért megtörténik. Ezzel együtt nem hátrány, ha a nézőnek van személyes ismerete a tárgykörben, sőt mi több, kifejezetten érdekli a téma. Egyértelműen magas szintű viszont az operatőri munka. Paul J. Warren, – a National Geographic filmes stábjának veterán tagja, – kiválóan teljesít. (Végre egy profi, látszik is.) A mozit a tibeti-indiai határvidéken forgatták, ami eleve előny a látvány szempontjából. Ám az már Warren mesterségbeli tudását dicséri, hogy szavak nélkül tudja azt az érzetet hozni, miszerint: „Ember szállj magadba, csekély pont vagy a Földünkön.” A Himalája hegyei fenségesek, képesek misztikus hatást kelteni, egyszerre „helyre tenni” a túlzott egókat és elfogadhatóvá varázsolni a hihetetlen képességeket. Úgy érzi az ember, arrafelé bármi megeshet. Csak a végén az a cowboy filmes megoldás ne lett volna, amikor Milarepa magányosan elvonul a ragyogó fényekben további fejlődés felé. Szép-szép, de annyira amerikás, hogy kilóg az előző képek stílusából.
A film magyar DVD kiadása 2010-es, itt-ott még fellelhető a boltokban. A magyar szinkron készítői mindenképp rendkívüli munkát tettek le az asztalra. Ilyen sok rossz orgánumú szinkronizálót – A színész szót botorság volna használni. – egy produkcióba összegyűjteni már művészetszámba megy. Utoljára VHS alámondásoknál találkoztam ennyire fahangú, gépies „előadóművészekkel.” Felemásan sikerült mozi a Milarepa, de ennél többet érdemelt volna. Nem találtam információt arról, hogy a folytatásai készülnének. A kereskedelmi fogadtatás adatait látva nem lep meg a dolog. („Money makes the world go round...”) Azért sajnálom. Engem érdekelne a főhős további sorsának megfilmesítése. AzIMDB-n meglehetősen jó a megítélése a mozinak. (Nagyobb összeggel fogadnék rá, hogy jó angol szinkronnal látták a bejegyzéseket írók.) Ezzel együtt azt hiszem, a téma és a főhős személyének tisztelete ugyancsak közrejátszik a felpontozásban. A mozi a világhálón könnyen megtalálható magyarul, ha akad még olyan, akit az előző sorokkal nem rettentettem el a megtekintésétől. Ritkaság, 90 percet ennél gyakran szellemileg érdektelenebb alkotásokra is rászánunk. Nyitottabb szellemű olvasóinknak javaslom. Szellemileg inspiráló téma, még ha felemás is lett a kivitel.
FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!
