Kilencvenéves korában elhunyt Andrzej Wajda Oscar-díjas lengyel filmrendező. Személyére és művészetére egyik leghíresebb és legjobb filmjének felidézésével emlékezik a Filmbook.
A lengyel Andrzej Wajda sokáig olyan volt számomra, mint az olasz Federico Fellini: filmőrültként hamar találkoztam a nevével, néhány filmjét is láttam a tévében, de mivel túl fiatal voltam, érthető módon egyik sem tetszett különösebben. Aztán jött az a nagy áttörést jelentő film, amely után hirtelen másként néztem a rendezőre, feltárult előttem a világa, érdekelni kezdett az életműve. Fellini esetében a nagy találkozást a Fellini-Satyricon (1969) jelentette, míg Wajda esetében Az ígéret földje. (Most, hogy így jobban visszagondolok rá, nagyjából egy időben láttam mindkettőt.) Igazából mindkét film esetében tömény unalomra számítottam, ehelyett tartósan emlékezetes élményben volt részem.
A Fellini-filmnek elsősorban a különös hangulata fogott meg, és persze az ókori miliő, mert mindmáig az ókor az egyik kedvenc történelmi korszakom. Wajda alkotásában a cselekmény lüktetése ragadott magával, az a számomra egyszerre megdöbbentő és boldog felismerés, hogy egy művészfilm mégsem feltétlenül egyenlő az unalommal, hanem nagyon is izgalmas lehet úgy képileg, mint a cselekmény vonatkozásában.
Két jelenet maradt meg bennem különösen: az egyik, amikor a hatalmas munkagép szó szerint bedarálja az egymással verekedő tulajdonost és a munkást, majd pár pillanat múlva kidobálja magából a véres testcafatokat. A másik, amikor Karol a vonaton találkozik elomló bájú szeretőjével, aki mohón falatozik a kupéban: kétségünk sem lehet afelől, hogy ezt a nőt a szerelmi élvezetekben is hasonló kielégíthetetlen falánkság jellemzi. Mindazonáltal be kell vallanom azt is, hogy Wajda az évek során nem lett annyira a szívem csücske, mint Fellini. Nem is tudom, talán túl realisztikusnak találtam, vagy csak túl politikusnak, de nem alakult ki bennem az az igény, hogy feltétlenül megnézzem minden filmjét, ámbár voltak még olyanok, amelyek tetszettek. Az viszont egy percig sem volt kétséges, hogy a direktor munkái közül Az ígéret földjéről fogok írni elsőként.
A cselekmény
A XIX. század végén járunk, a lengyelországi Łódzban. Három jó barát – a nemesi származású lengyel Karol, a szerény örökség előtt álló német Maks és a független zsidó üzletember, Moryc – elhatározza, hogy saját textilgyárat alapít. Egyikük, Karol titkos viszonyt folytat Lucy Zuckerrel, egy zsidó textilmágnás élvhajhász feleségével, aki a szerelmi gyönyörökért cserébe értékes üzleti titkokat fecseg ki a fiatalembernek. Ezek az információk bármilyen jól jönnek is, a vállalkozáshoz szükséges tőkét nem helyettesítik. A három barát ezért kénytelen félretenni büszkeségét, sőt erkölcsi elveit is, hogy tőkéhez jussanak. Úgy tűnik, siker koronázza törekvéseiket, és a gyár rövidesen felépül. Zuckernek azonban tudomására jut felesége és Karol viszonya. A fiatalember megesküszik neki, hogy hamisan vádolják őket, ám amikor a textilmágnás bizonyságot szerez arról, hogy a pletykák mégis igazak, titokban megbíz egy kétes alakot azzal, hogy gyújtsa fel a vadonatúj gyárat, melyre a tulajdonosok elfelejtettek biztosítást kötni. A három barát egyetlen éjszaka alatt elveszít mindent, amiért addig küzdött. De még ebből a kétségbeejtő helyzetből is megtalálják a kivezető utat: igaz, egymástól függetlenül és újabb erkölcsi áldozatok árán. Karol például faképnél hagyja pénztelen menyasszonyát, és feleségül veszi a dúsgazdag Müller úr butuska lányát. A házasság egy csapásra megoldja anyagi gondjait, Łódz egyik tekintélyes gyárosa válik belőle. Amikor a gyári munkások fellázadnak a kizsákmányolás ellen, a nemesemberből szívtelen kapitalistává átvedlett Karol tűzparancsot ad ki…
Andrzej Wajda a filmről
„Véleményem szerint rendkívül érdekes a korabeli Łódznak ez a lengyel–német–zsidó konglomerátuma, meglepő a sokszínűsége, a szokások változatossága, a típusok és a magatartásformák különbözősége. Mégis azt hiszem, hogy a filmvásznon – és ebben nagyon számítok a színészekre – mindenekelőtt nagyszerű, gazdag jellemek fognak kirajzolódni. Azt szeretném, hogy a nézőket jobban érdekeljék a hősök tettei, mint a nemzetisége. […] Igyekszem visszaadni azt, amiről a regény szól, de a könyv intenzivitása egy más korral állt kapcsolatban, ma már mindent másképp fogunk fel. Ugyanazokat a tartalmakat drasztikusabb formában kell tálalni, ha azt akarjuk, hogy magukkal ragadják a nézőket. Szerintem olyan történet ez, amely felkeltheti a néző érdeklődését, csak mai nyelven kell megszólalnia.”
A szerző
Władysław Stanisław Reymont lengyel író 1867. május 7-én született a Łódźi vajdasághoz tartozó Radomsko megye Kobiele Wielkie nevű falujában. (Síremlékén viszont május 6-i dátum szerepel.) Eredeti családneve: Rejment, írói bemutatkozásakor vette fel a Reymont nevet. Édesapja Józef Rejment orgonista, édesanyja Antonina Kupczyńska. A házaspárnak összesen kilenc gyereke született. A mamát ügyes mesemondóként ismerték, valószínű, hogy Władysław tőle örökölte történetmesélő tehetségét, ámbár a szülők azt szerették volna, ha a fiuk is orgonista lesz. Reymont a Łódźhoz közeli Tuszynban töltötte gyerekkorát, mert apját az ottani plébánia jobban meg tudta fizetni. Nehezen nevelhető gyereknek számított, a helyi iskola oktatói nem igazán zárták szívükbe, ezért apja Varsóba küldte legidősebb lányához, hogy tanulja ki veje mesterségét, a szabó szakmát. Władysław 1885-ben megkapta ugyan mesteri oklevelét, de családja nagy bosszúságára bejelentette, hogy esze ágában sincs szabóként dolgozni. Inkább felcsapott színésznek, és előbb egy vándortársulattal járta az országot, majd varsói szabadtéri színpadokon próbálkozott. Nem sok babér termett számára, ezért egy év után visszament Tuszynba. Apja összeköttetéseinek köszönhetően egy vasúttársaságnál kapott kisegítőmunkát, havi tizenhat rubelért. Ezt hamar megunta, és egy német spiritisztához csapódott mint médium: vele eljutott Párizsba és Londonba is. Újra megpróbálkozott a vándorszínészettel, de be kellett látnia, hogy a színjátszáshoz nem elég tehetséges. Kalandozásai során még egy pálos szerzetesrendhez is csatlakozott mint novícius. Nem a vallás vonzotta, hanem a lehetőség, hogy szerzetesként sokat tanulhat, olvashat.
1892-ben Reymont néhány rubellel a zsebében és egy pár novellájával a csomagjában visszatért Varsóba. Írásaival különféle újságok szerkesztőségeinél házalt, más írókkal találkozott, köztük olyanokkal, akik tehetségesnek találták őt, mint például Aleksander Świętochowski. Két évvel később részt vett egy tizenegy napos częstochowai zarándoklaton, és élményei alapján megírta a Pielgrzymka do Jasnej Góry című művét, amely a klasszikus útleírás iskolapéldája. Fáradhatatlanul küldte újabb írásait a szerkesztőségekhez, ahonnan egyre többször biztatták arra, hogy próbáljon meg regényt írni. A buzdítások hatására 1895-ben megszületett a Komediantka (Komédiás asszony; más fordításban: A csaló), a következő évben pedig a Fermenty (Erjedések). Sikerüknek köszönhetően Reymont anyagi helyzete javulni kezdett, külföldi utazásokat is megengedhetett magának. A Kurier Codzienny egy újabb regényt rendelt tőle, melynek érdekében Łódzba utazott anyagot gyűjteni. Rövidesen megírta egyik legjelentősebb művét, Az ígéret földjét. 1900-ban a Varsó–Bécs vasútvonalon utazott, és egy balesetben súlyosan megsérült. Körülbelül negyvenezer rubel kártérítést kapott, ami pénzügyeit hosszabb távon is megoldotta. 1901 és 1908 között – javarészt Franciaországban – írta fő művét, a Parasztokat. Mindig is vágyott a vidéki életre, földbirtokos szeretett volna lenni, és bár a pénze is megvolt ehhez, fokozatosan ráébredt arra, hogy ez nem neki való életforma.
1924-ben Reymont a Parasztokért megkapta az irodalmi Nobel-díjat. Mint később kiderült, olyan riválisokat előzött meg, mint Thomas Mann, Thomas Hardy és George Bernard Shaw. Érdekesség, hogy honfitársa, Stefan Żeromski is 1924-ben volt esélyes a Nobel-díjra: őt állítólag azért mellőzték, mert a Przedwiośnie című, akkoriban vadonatúj regényét bolsevikpártinak találták. Reymont nem tudott részt venni a díjátadón, mert szívbetegsége miatt Franciaországban kezelték. Ide juttatták el neki a díjat és a vele járó 116 718 svéd koronát. Miután a körülményekhez képest felépült, 1925-ben elment a Krakkóhoz közeli Wierzchosławicébe, a gazdatalálkozóra, ahol igen meleg fogadtatásban részesült. Ezt követően egészségi állapota váratlanul romlani kezdett, és 1925. december 5-én Varsóban elhunyt. Utolsó műve, a Bunt (Lázadás) 1922-ben jelent meg folytatásos újságregényként, majd két év múlva nyomtatott könyvként is. Bő két évtizeddel előzte meg George Orwell hasonló témájú regényét, az Állatfarmot (1945). A Bunt gunyoros metaforája az 1917-es orosz bolsevik forradalomnak, ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a kommunista Lengyelországban és a vasfüggöny többi országában 1945-től a rendszerváltozásokig betiltották. Az írót 1921 és 1924 között az ötfokozatú Lengyelország Újjászületése érdemrend három fokozatával (Tisztikereszt, Parancsnoki kereszt, Nagykereszt) is kitüntették, és megkapta a Francia Köztársaság Becsületrendjét is.
A regény
Az ígéret földje – számos korabeli regényhez hasonlóan – először újságban jelent meg: a łódzi Kurier Codzienny napilap közölte folytatásokban 1897–1898-ban. Könyv alakban először 1899-ben látott napvilágot Varsóban, a Gebethner i Wolff kétkötetes kiadásában. Reymont állítólag 1896-ban, łódzi tartózkodása idején kezdte az anyaggyűjtést: figyelembe véve a publikálási időpontokat és a regény terjedelmét, igen gyorsan haladhatott a munkával. Célja az volt, hogy megörökítse a társadalmi változásokat, a város gyors és embertelen iparosodását, a különféle nemzetiségek és néprétegek életét. A három főhős Łódz kulturális sokszínűségét reprezentálja: Karol lengyel, Moryc zsidó, Maks pedig német. Történetükkel az író azt példázza, hogy felül lehet emelkedni a származási és vagyoni különbségeken, az összefogás látványos sikereket eredményezhet, ugyanakkor bemutatja azokat a buktatókat is, amelyek megingatják a szereplők – tágabb értelemben az általuk képviselt nemzetiségek – barátságát, és ellenfelekké teszik őket. Irodalomtörténészek szerint Reymontot a becsvágy is vezérelte, amikor Az ígéret földje megírásába fogott. Le akarta körözni egyik nagy riválisát, Wincenty Kosiakiewiczet (1863–1918), akinek 1895-ös regénye, a nagy visszhangot keltett Bawełna (Gyapjú) elsőként nyúlt ugyanehhez a témához. (Később kiderült, hogy mégsem Kosiakiewicz volt az első, hanem Waleria Marrené a Wśród kąkolu című 1880-ban publikált, de hamar elfeledett regényével.) Reymont számítása bevált, ma már Az ígéret földje számít a tematika legkiemelkedőbb szépirodalmi alkotásának, ámbár a szerző életművének általános megítélésében a második helyre szorult a Parasztok mögött.
A regény címe bibliai motívumra utal. Az ígéret földje a Szentírásban a Kánaán, melyet maga az Úr ígér a zsidóknak, és ahová Mózes vezeti el a népét. (Mózes végül nem jutott be a Kánaánba, ahová Józsué vezette be a zsidókat.) Általános értelemben az ígéret földje nem egy konkrét hely, hanem egy jobb világ szimbóluma. Reymont értelmezésében a XIX. század végén zsidók és nem zsidók számára egyaránt Łódz jelentette az ígéret földjét, a (gyors) meggazdagodás lehetőségét. Egyrészt azonban nem mindenkinek teljesült ez a reménye, másrészt a meggazdagodáshoz vezető út nem éppen keresztényi cselekedeteket is megkövetelt, így a címet ironikusnak is tekinthetjük. A cselekmény a XIX. század nyolcvanas éveiben játszódik. Łódz ekkor már dinamikusan fejlődő város: 1815-ben 799 lakosával még csak falunak számított, de hetven évvel később már 232 ezres lakosú nagyvárosként emlékeztek meg róla a krónikák. A szédületes tempójú iparosodás rengeteg embert vonzott a városba: származástól függetlenül mindenki a mielőbbi meggazdagodásban reménykedett. Ahogy az lenni szokott, egyeseknek ez össze is jött, másokat bedaráltak a kibontakozó szabad versenyes kapitalizmus fogaskerekei. A regény eseményei javarészt Łódzban játszódnak. Bizonyos történések helyszíne a városhoz közeli Kurów falu (itt található a Borowiecki-kastély), illetve a német főváros, Berlin. A falusi jelenetek a maguk természetességével, az ott élők erkölcsi értékrendjével egyfajta ellenpontját jelentik a „bűnös nagyváros”-nak, ahol az emberek közötti kapcsolatoknak egészen más mozgatórugóik vannak, és ahol az alapvető emberi értékek már devalválódtak, árucikké váltak.
Az 1927-es filmváltozat
Reymont regényéből 1927-ben készült az első filmváltozat Zbigniew Gniazdowski és Aleksander Hertz rendezésében. A kópia sajnos nem maradt fenn az utókor számára. A cselekményt az alkotók a regénnyel ellentétben az akkori jelenbe, a XX. század húszas éveibe helyezték át. A kor filmdivatjának engedve a történet happy enddel zárult, Karol és Anka szerelme kiállja a próbatételeket. Gniazdowski (1877–1950) a Darmstadti Műszaki Egyetemen szerzett villamosmérnöki diplomát. A filmkészítést operatőrként kezdte 1918-ban, és alapvetően ezen a területen dolgozott 1947-ig. 1927 és 1929 között három filmben vett részt rendezőként. Egyiket sem egyedül jegyzi, ezért valószínűsíthető, hogy társrendezőként igazából csak szaktanácsadói feladatokat látott el. Élete utolsó éveiben filmtudománnyal is foglalkozott. Aleksander Hertz (1879–1928) a lengyel filmgyártás hőskorának egyik kulcsfigurája, az első lengyel filmvállalat, a Sfinks alapítója. 1912-ben kezdett rendezni (Spodnie jaśnie pana), Az ígéret földje az utolsó filmje volt. A fontosabb szerepeket Kazimierz Junosza-Stępowski (Karol), Władysław Grabowski (Moryc), Stanisław Gruszczyński (Maks) és Jadwiga Smosarska (Anka) játszotta. Junosza-Stępowskiról (1880–1943) korábban, A bűn története 1933-as filmváltozata kapcsán már írtam. Władysław Grabowski (1883–1961) színpadi karrierje 1905-ben kezdődött, első filmjét 1911-ben forgatta. A két világháború között az egyik legismertebb lengyel humoristának számított.
Stanisław Gruszczyński (1891–1959) prózai színészként debütált 1915-ben. Rövidesen operaénekesként (tenor) is bemutatkozott, és ebbéli minőségében jelentős nemzetközi hírnévre tett szert. Külföldi vendégszereplései során is ragaszkodott ahhoz, hogy szerepeit az anyanyelvén énekelje, ami ritkaságszámba ment akkoriban. Kivételes zenei memóriával rendelkezett, szerepeit hamar megtanulta, ezért széles repertoárt tudott kialakítani magának. Mondhatni, autodidakta módon tanult énekelni, ami sajnos idővel egyre több énektechnikai problémát okozott neki, és 1931-ben énekhangja elvesztéséhez vezetett. Soha nem tanult meg bánni nagy jövedelmével, így amikor karrierje látványosan hanyatlani kezdett, komoly anyagi nehézségei támadtak, ráadásul rászokott az italra is. A második világháború után szerény állandó jövedelemhez jutott, mégis elfeledve és nyomorban halt meg. Jadwiga Smosarska (1898–1971) színpadi és filmkarrierje egyaránt 1919-ben kezdődött. Első filmjét (Dla szczęścia) szintén Aleksander Hertz rendezte. A két világháború között Lengyelország egyik legnépszerűbb filmsztárja volt. 1932-ben hosszú távú hollywoodi szerződést ajánlottak neki magas gázsival, de visszautasította, mert nem akart túl sokáig távol lenni a hazájától. 1939-ben, a második világháború kitörésének évében férjével mégis az Egyesült Államokba távozott, ahonnan csak három évtized múlva tért haza.
A rendező
Andrzej Wajda, a lengyel és az egyetemes filmművészet kimagasló alakja 1926. március 6-án született a Lengyelország északkeleti részén fekvő Suwałkiban, a Podlasiei vajdaság második legnagyobb városában. Édesapja Jakub Wajda katonatiszt, édesanyja Aniela Białowąs tanítónő. Jakub Wajda egyike az 1940-es katyńi mészárlás áldozatainak. Andrzej 1942-ben csatlakozott az ellenálláshoz, és harcolt a Honi Hadseregben. A háború után festőművész szeretett volna lenni. 1946-ban felvették a Krakkói Képzőművészeti Akadémiára, ahonnan 1949-ben átment a Łódzi Filmfőiskolára. 1954-ben kezdte szakmai karrierjét: Aleksander Ford segédrendezője volt az Öten a Barska utcából című filmben. A következő évben rendezte első önálló alkotását: A mi nemzedékünk (1955) című háborús dráma nagy figyelmet keltett, és Wajdát egy csapásra az ún. lengyel filmiskola vezéregyéniségévé avatta. A főszerepet a lengyel színjátszás kimagasló személyisége, Tadeusz Łomnicki játszotta, a kisebb szerepekben pedig olyan egyéniségek tűntek fel, mint a későbbi filmrendező, Roman Polański és „a lengyel James Dean”, vagyis Zbigniew Cybulski. Wajda gazdag életművének feltérképezéséhez több vezérfonalat is találhatunk: például a lengyel történelem sorsdöntő eseményei (különös tekintettel a második világháború időszakára), az irodalmi művek adaptációi (Jerzy Andrzejewski, Nyikolaj Leszkov, Stefan Żeromski, Jarosław Iwaszkiewicz, Mihail Bulgakov, Stanisław Wyspiański, Joseph Conrad, Fjodor Dosztojevszkij, Adam Mickiewicz és mások írásaiból), a szürrealista látomásokkal tarkított művészi víziók (pl. Lotna, Menyegző) vagy az értelmiségi lét kérdései (Légyfogó, Érzéstelenítés nélkül, A karmester stb.). Néhány jelentős tétel Wajda filmográfiájából: Csatorna (1956), Hamu és gyémánt (1958), Lotna (1959), Ártatlan varázslók (1960), A légió (1965), Minden eladó (1968), Légyfogó (1969), Nyírfaliget (1970), Tájkép csata után (1971), Menyegző (1973), A márványember (1977), A wilkói kisasszonyok (1979), A vasember (1981), Danton (1983), Korczak (1990), Gyűrű koronás sassal (1992), Pan Tadeusz (1999), Katyń (2007), Wałęsa, a remény embere (2012). 1965-től filmjeinek visszatérő főszereplője Daniel Olbrychski. Wajda négy alkotását jelölték Oscar-díjra, de az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát végül csak az életművéért vehette át 2000-ben. Filmrendezői pályafutása mellett a lengyel színházi életben is meghatározó szerepet játszott. Négyszer nősült, egyetlen gyermeke, Karolina 1967-ben született harmadik feleségétől, Beata Tyszkiewicz színésznőtől. Wajda 2016. október 9-én hunyt el tüdőelégtelenségben.
A fontosabb szereplők
Karol szerepét Daniel Olbrychski (*1945), Wajda sztárja játszotta. 1965-ben dolgoztak először együtt A légió című történelmi filmben, amely Stefan Żeromski Hamvak című regényéből készült. Olbrychskira általában úgy tekintenek, mint a tragikus balesetben elhunyt színészlegenda, Zbigniew Cybulski méltó utódjára. Köszönhető ez főleg a Minden eladó (1968) című Wajda-filmnek, amely Cybulskinak állított emléket, és Olbrychski játszotta benne a férfi főszerepet. Wajda később is nagy szerepeket osztott kedvenc színészére, akitől emlékezetes alakításokat láthattunk például Jerzy Hoffman, Volker Schlöndorff, Krzysztof Zanussi és Jancsó Miklós filmjeiben is. Olbrychski így nyilatkozott Wajdával való együttműködéséről: „Wajda megértette velem, hogy nem elég egyszerűen csak valamit játszani. Olyan bizalommal vagyok iránta, hogy az ő esetében beleegyeztem olyan szerepek eljátszásába is, melyeket, bárki másról lett volna szó, elutasítottam volna. A filmnél a rideg és érzéketlen kamerával áll szemben az ember, a közönséggel egyáltalán nincs kapcsolata, egyedül a rendező van jelen nézőként, ezért nagyon lényeges, hogy a színész bizalommal legyen iránta… Wajda azok közé a rendezők közé tartozik, akivel ki lehet alakítani az ilyen kontaktust. Mindemellett kitűnő kritikus is.” Az Olbrychski által játszott Karol kezdettől fogva kétarcú figura: egy régi nemesi család sarjaként viselkedésében eleinte megmutatkoznak bizonyos nemesi erények, melyek azonban egyre inkább átadják helyüket a profitot hajhászó, cinikus kapitalista életfelfogásnak. E folyamat betetőzéseként nemcsak az őt szerető nőt, hanem barátait is cserbenhagyja. A film végére a kezdetben még bohém, az életet teli szájjal élvező férfiból komor, szigorú, könyörtelen nagyiparos válik, aki rezzenéstelen arccal ad tűzparancsot a lázongó munkások megfékezésére. Olbrychski komoly aggályokkal látott neki a forgatásnak részben azért, mert szerinte Reymont nem hősnek írta meg Karolt – márpedig egy hős nélküli film nem biztos, hogy érdekelni fogja a közönséget –, másrészt azért, mert nagyon kimerítette előző filmje, az Özönvíz (1974) két évig tartó forgatása, és attól tartott, nem tud annyi energiát belefektetni Wajda alkotásába, mint amennyit kéne.
A Maksot játszó Andrzej Seweryn szintén Wajda állandó színészei közé tartozik, bár a magyar közönség őt talán nem ismeri annyira, mint Olbrychskit. Seweryn Németországban született 1946-ban. Szülei még a negyvenes években vele együtt visszatértek Lengyelországba. Andrzej 1968-ban Varsóban kapta meg színészi diplomáját. Nemzetközi viszonylatban főleg Wajda alkotásai hívták fel rá a figyelmet: Az ígéret földje mellett mestere olyan filmjeiben játszott még, mint például az Érzéstelenítés nélkül, A karmester (ezért színészi díjat is kapott az 1980-as nyugat-berlini filmfesztiválon), A vasember vagy a Pan Tadeusz. A lengyelországi szükségállapot (a történészek pontosabbnak tartják a „hadiállapot” megnevezést) bevezetése Franciaországban érte. Mivel szimpatizált a betiltott Szolidaritás szakszervezettel, úgy döntött, hogy nem tér haza. Franciaországban olyan kiváló színházi rendezőkkel dolgozhatott, mint például Patrice Chéreau és Peter Brook. Idővel megkapta a francia állampolgárságot is. 1993-ban a nagy múltú párizsi Comédie Française színpadára léphetett, sőt 1995-ben a társulat állandó tagja lett. (Korábban csak kétszer fordult elő, hogy nem francia születésű színészt fogadott állandó tagjai közé a színház.) Számos nagy sikerű nyugati filmben kapott fontos karakterszerepeket: a Schindler listája (1994) című Spielberg-filmhez például azért is szerződtették, mert állítólag a megszólalásig hasonlított az általa játszott valós személyre, Julian Schernerre. Seweryn négyszer nősült, első három feleségétől egy-egy gyermeke is született. 1974 és 1979 között a világhírű lengyel színésznő, Krystyna Janda volt a felesége.
Moryc megszemélyesítője, Wojciech Pszoniak (Wojciech Zygmunt Pszoniak) egyes vélemények szerint a három főszereplő közül a legkiemelkedőbb alakítást nyújtotta. „Rendkívül bonyolult figurát kell életre keltenie, a három szövetséges közül leginkább Moryc Welt az, akinek a tradicionális közösséggel folytatott szabadságharcát saját magában is újra és újra meg kell vívnia, aki kevésbé konfrontálódik az előző nemzedékkel, annál többször tulajdon kétségeivel. S Pszoniaknak éppen ezt a belső küzdelmet sikerült kifejeznie: ahogyan például a bankártól jövet leroskad a lépcsőházban, a nem tudni: sírásra vagy nevetésre görbülő száj, a kézmozdulat, amellyel mintegy félreinti a fürkésző kamerát, többet elárul arról, milyen áldozatot hozott a pénzért, minden külsődleges indoklásnál” – olvashatjuk például Lakatos András kritikájában (Filmkultúra 1976/6). Pszoniak 1942-ben született Lvivben, amely akkor Lengyelországhoz tartozott, ma Ukrajna része. Fiatal korában megtanult hegedülni, klarinétozni és oboán játszani. Krakkóban kapta meg színészi diplomáját. Akárcsak Andrzej Seweryn, a hetvenes évek végétől ő is Franciaországban dolgozott, és a lengyelországi szükségállapot kihirdetése után úgy döntött, ott is marad. Mindazonáltal soha nem tagadta meg lengyel gyökereit, és mindenkor hangsúlyozta hazája iránti soha el nem múló szeretetét. Filmen és színpadon gyakran játszott zsidó szereplőket – mint Az ígéret földjében –, noha ő maga nem zsidó származású. Wajda a Menyegző, a Pilátus és a többiek, a Danton, a Szélcsend és a Korczak című filmjében is fontos szerepeket osztott rá. Több mint fél évszázados karrierje során olyan kiváló rendezőkkel dolgozott még, mint például Andrzej Żuławski, Filip Bajon, Volker Schlöndorff, Agnieszka Holland, Piotr Szulkin, Philippe de Broca és sokan mások.
Anna Nehrebecka 1947-ben született Bytomban. Eredeti neve: Anna Wojciechowska, de asszonynevén vált ismertté a művészvilágban. (Első férje Gabriel Nehrebecki színművész volt.) 1969-ben szerezte meg színészi diplomáját Varsóban. Még főiskolásként kezdett filmezni 1967-ben. Szívéhez különösen közel áll a költészet: a hetvenes években a rádióban és a televízióban egyaránt volt versmondó műsora. 1977-ben elfogadta Esztergályos Károly felkérését a Kísértés című magyar film egyik fontos szerepére. A szükségállapot idején templomokban és magánházaknál lépett fel. Anna a 2010-es években a politika színpadán is eredményesen tevékenykedik, második férje Iwo Byczewski politikus és diplomata. Bożena Dykiel 1948-ban született Grabowóban. 1971-ben kapta meg színészi diplomáját Varsóban. Hazájában a legismertebb színpadi és filmszínésznők közé tartozik, Magyarországon azonban nem cseng ismerősen a neve, noha több filmje is eljutott a hazai mozikba. Wajda többször is foglalkoztatta (Menyegző, Szélcsend, A vasember, Ördögök), sőt néhány lemeze is megjelent. Kalina Jędrusik (1930–1991) lengyel színésznő és énekesnő hazája egyik legnagyobb színészegyéniségének számított, legalábbis egy 1996-os közönségszavazás szerint. 1953-ban lépett először a világot jelentő deszkákra, négy évvel később forgatta első filmjét. Országos népszerűségét a televízió alapozta meg, mindenekelőtt a Kabaret Starszych Panów (Idősebb urak kabaréja), amely az 1950-es évek végétől az 1960-as évek közepéig futott nagy közönségérdeklődés mellett. Vitathatatlan tehetsége ellenére Wajda eredetileg nem őt választotta Lucy Zuckerowa szerepére, hanem Violetta Villast, aki viszont nem akarta eljátszani a kéjsóvár gyárosfeleséget. (Érdekesség, hogy Villas és Jędrusik a hetvenes években duetteket énekelt, és együtt turnéztak az Egyesült Államokban.) Kalina 1988-ban szerepelt Szabó István Hanussen (1988) című alkotásában is. A művésznő köztudomásúan rajongott a macskákért, több állatot is tartott a lakásában férje 1978-ban bekövetkezett halála után. Sajnos az állatszeretet lett a veszte, mert allergiás volt a macskaszőrre, emiatt asztmája alakult ki, ami egy éjszakai köhögőroham során fulladásos halálhoz vezetett.
Tadeusz Białoszczyński (1899–1979) színpadon és filmen egyaránt aktív művész volt, aki különösen szépen beszélte az anyanyelvét. 1937-ben forgatta első filmjét. 1979-ben filmezett utoljára, mégpedig Wajda A wilkói kisasszonyok című alkotásában. Művészetét karrierje évtizedei alatt több magas állami kitüntetéssel ismerték el. Andrzej Szalawski (1911–1986) 1929-től filmezett. Már a második világháború előtt nagy népszerűségre tett szert hazájában. Részt vett az 1939-es honvédő háborúban (a lengyelek szeptemberi hadjáratnak nevezik), és csak egy regisztrációs mulasztásnak köszönhetően úszta meg a katyńi mészárlást. Ennek ellenére a háború után kollaborációval vádolták, szakmájától eltiltották, börtönbüntetésre és vagyonelkobzásra ítélték. Noha fellebbezése eredményes volt, 1952 márciusában mégis börtönbe kellett vonulnia. 1956-ban szabadult. Engedélyezték neki, hogy visszatérjen a művészeti életbe. Kései korszakából főleg a filmszerepei jelentősek. 1980-ban visszavonult, hat évvel később meghalt. Nem érte meg teljes rehabilitálását. Zbigniew Zapasiewicz (1934–2009) a második világháború utáni lengyel színjátszás egyik meghatározó alakja volt. 1963-ban kezdett filmezni. Olyan elismert rendezők foglalkoztatták, mint például Jan Łomnicki, Jan Batory, Kazimierz Kutz, Jerzy Skolimowski, Krzysztof Zanussi, Walerian Borowczyk és Krzysztof Kieślowski. Májrákban hunyt el. Jerzy Nowak (1923–2013) a második világháború alatt a lengyel partizánok oldalán harcolt. 1948-ban kapta meg a színészi diplomáját Krakkóban. Filmvásznon főleg zsidókat játszott, mint például Wajda jelen alkotásában is. 2005-ben értesült súlyos betegségéről, és még abban az évben dokumentumfilmet készített a halál témájáról. 2013-ban hunyt el, holttestét tudományos célokból a krakkói Jagelló Egyetemre hagyta. Andrzej Łapicki (1924–2012) bő fél évszázados színészi karrierje során több mint kétszáz szerepet játszott színpadon, televízióban és filmen. Nemcsak magas fokon művelte, hanem tanította is a szakmáját. Többször is forgatott Wajda irányításával, leghíresebb filmjei a szocializmus évtizedeiben Magyarországra is eljutottak. (A Müller urat alakító Franciszek Pieczkáról korábban az Özönvíz kapcsán már írtam.)
A forgatás
Reymont regényére a Franciaországba emigrált világhírű rendező, Andrzej Żuławski (1940–2016) hívta fel Wajda figyelmét. Żuławski – aki a hatvanas években Wajda egyik asszisztense volt – levetítette a direktornak a Łódzi gyárosok palotái című ismeretterjesztő filmet is, amely megörökítette mindazt a gazdagságot, amely a könyv hátteréül szolgált, és a hetvenes évek elején is még nagyjából ugyanúgy megvolt. Wajda régebbről ismerte, de sosem szerette a várost, amely most számára eddig ismeretlen arcát mutatta meg. A dokumentumfilmnél is mélyebb benyomást tett rá azonban maga a könyv: „Az ígéret földje remekül ábrázolja a gyárosokat; figurájuk színes és gazdag. Ezek általában az újgazdagok első generációjából származtak. Mielőtt meggazdagodtak volna és befolyásra tettek volna szert, takácsok, mesteremberek, kiskereskedők voltak. Ha ilyen messzire tudtak jutni, kellett, hogy »valakik« legyenek, erős, gazdag egyéniséggel kellett hogy rendelkezzenek – ezért érdemes róluk mesélni. Jellemük erejével hozták létre az ipart, összetartottak, kíméletlenek, mohók voltak.” A rendező arra törekedett, hogy elsősorban a jellemek sokrétűségét bontsa ki a vásznon. Karol esetében azért tartotta fontosnak a nemesi háttér hangsúlyos ábrázolását, hogy a néző megértse, miért akarja mindenáron megvalósítani barátaival közös álmát. Ő ugyanis ráébredt arra, hogy megváltozott a világ, és csak az érezheti magát szabadnak és Valakinek, akinek sok pénze van. A pénz utáni hajsza viszont megváltoztatja az ember jellemét, az erkölcsi törvények feladására kényszeríti. Bár több kritikus is szóvá tette, hogy Wajda negatív figurának ábrázolta Karolt, a rendező mégsem érzi annak. Szerinte Borowiecki semmivel sem rosszabb azoknál a łódzi gyárosoknál, akik közé bekerült, sőt intelligensebb, műveltebb, tehetségesebb náluk. Egy nemesi család sarjaként azonban korábban nem ismerte a pénz hatalmát, nem tanult meg bánni vele, és ebből erednek tévedései, helytelen döntései is.
Dramaturgiai szempontból a befejezés jelentette a legnagyobb gondot. A regény végén az immár dúsgazdag Karol újra találkozik volt menyasszonyával, Ankával, aki árvaházi gyerekeket vett pártfogásába. Reymont egy belső monológgal zárta le a történetet: Karol ráébred arra, hogy a pénzügyi sikerért feláldozta személyes boldogságát, amit újra meg kell találnia, Ankáéhoz hasonló módon, a másokért való cselekvésben. 1974-ben Wajdának nem tetszett ez a befejezés, negyed századdal később viszont úgy nyilatkozott, hogy mégis ezt kellett volna választania. A forgatás időszakában azonban egy politikusabb, drámaibb lezárást akart, s ennek érdekében többféle változatot is eltervezett. Némelyiket nemcsak tervezte, hanem le is forgatta. Így például azt, amelyben Karolt bál közben tulajdon palotájában öli meg egy eltévedt golyó. A jelenetet a film három operatőrje közül Witold Sobociński fényképezte, és Wajda szerint gyönyörűen sikerült, mégse használta fel. (Nemcsak a moziverzióban, de a tévésorozatban és a rendezői változatban is mellőzte, sőt úgy tudom, a DVD- és Blu-Ray-kiadásokra se került fel extraként, holott a rendező archívumában megtalálható.) 2000-ben már úgy gondolta, ebben a jelenetben elég lenne csupán annyit változtatnia, hogy Karolt nem öli meg a golyó, csak megsebesíti, és felgyógyulása után más emberré válik. Ez a megoldás szerinte a regény kissé szentimentális befejezését is elfogadhatóvá, indokoltabbá tenné. Wajdának volt egy másik ütős elképzelése is, de ezt le sem forgatta, mert tudta, hogy úgysem csúszna át a cenzúrán. Ebben is Karolt láttuk volna, amint feleségével és gyerekével kilép a palotájából, végigsétál egy vörös szőnyegen, és egy különvonattal útnak indul Moszkvába, a łódzi üzletemberek Mekkájába. A vonat megállt volna egy hólepte síkságon, ahol Karol megkeresi az 1863-as felkelésben elesett nagyapja sírját. A halottól kér bocsánatot, hogy elárulta emlékét azzal, hogy most az oroszokkal kereskedik. Mindazonáltal Moszkvába érkezésekor a szláv szokásoknak megfelelően szájon csókolással üdvözlik egymást a rá várakozó orosz üzletemberekkel. A kényes lengyel–orosz viszony miatt esély sem volt arra, hogy ezt a befejezést engedélyezzék a cenzorok.
Az ígéret földje forgatása 1974. február 15-én kezdődött, és június 8-án ért véget. Három kamera dolgozott párhuzamosan, a felvételeket a lengyel operatőr szakma olyan kiválóságai készítették, mint Witold Sobociński, Edward Kłosiński és Wacław Dybowski. A film képi világát alapvetően Sobociński stílusa határozta meg, két kollégája ehhez alkalmazkodott, ezt egészítették ki a maguk vizuális látásmódjával. Óriási könnyebbséget jelentett, hogy gyakorlatilag eredeti helyszíneken dolgozhatott a stáb, mert Łódźban a forgatás idején még voltak a tizenkilencedik században épült paloták, gyárépületek, raktárak, vasútállomások. Tehát ezeket nem kellett megépíteni, és mivel nagyjából megőrizték eredeti állapotukat, nem volt szükség arra sem, hogy technikai trükkökkel tüntessék el a képmezőből a modern kor nyomait, mint ahogy az általában más filmek forgatásakor történik. Tadeusz Kosarewicz, Maria Osiecka-Kuminek és Maciej Putowski díszlettervezők feladata az volt, hogy találékonyságukkal, egyéni fantáziájukkal kiegészítsék a létező tárgyi világ hiányzó részleteit. A második stáb vette fel Andrzej Kotkowski rendezőasszisztens irányításával azt a dramaturgiailag fontos képsort, amelyben Karol apja és Anka együtt érkeznek meg egy nyitott lovas hintón Łódźba. Ez a kocsikázás egyfajta körképet ad a városról, hiszen a kamera minden erőltetett didaktikus szándék nélkül, a maga természetességében mutathatta meg a várost egyszerre jellemző nyomort és gazdagságot pusztán azzal, hogy követte a hintó útját. A jelenet forgatása hetekig eltartott, de a film egyik legemlékezetesebb és legfontosabb epizódját eredményezte. Bár Az ígéret földje alapvetően Łódźban játszódik, voltak más forgatási helyszínek is: Cieszyn, Bielsko és a wrocławi állatkert. Trawiński öngyilkossági jelenetét a Łódzi vajdasághoz tartozó Pabianicében vették fel. Itt található a Pawelana gyár is, ahol Wajda szintén forgatott. Magában Łódźban a következő fontosabb helyszíneken dolgozott a stáb: Księży Młyn (a jelenlegi városközponttól délkeletre eső terület, tulajdonképpen az egykori gyár- és munkásnegyed), a Źródliska park, a Polonia filmszínház, a Karol Scheibler-palota (1986 óta a Kinematográfiai Múzeum működik az épületben) és a Scheibler-gyár (Uniontex), továbbá a Poznański-gyár és a Poznański-palota (ez utóbbi 1975-től a Várostörténeti Múzeumnak ad otthont, 2015-ben pedig történelmi műemlékké nyilvánították)
A fogadtatás
Wajda filmjét 1975. február 21-én mutatták be Lengyelországban. Bár a kereskedelmi siker nem maradt el, a fogadtatás eleinte mégsem volt egyértelműen pozitív. A pártállami vezetés például egy cseppet sem lelkesedett a filmért, mert épp akkoriban vették elő a nemzetiségek békés egymás mellett éléséről szóló mítoszt, erre jön Wajda, és történelmi kontextusba ágyazva bemutatja e mítosz árnyoldalait is. A kommunista hatalom azokban az években próbálta megvalósítani a lengyel „gulyáskommunizmus”-t, amelynek a meggazdagodás volt az egyik kulcsfogalma, ám Az ígéret földje nagyon is nyomasztó képet festett arról, hová vezethet a hirtelen gazdasági fellendülés. Mondani sem kell, hogy a filmet lengyelellenességgel éppúgy megvádolták, mint antiszemitizmussal. Ez utóbbi vádat mellesleg külföldön is hangoztatták: a leghangosabban a jeles francia dokumentumfilm-rendező, Claude Lanzmann harsogta. A Le Nouvel Observateurben például így írt: „Láttam Wajda Az ígéret földje című filmjét. Ebben a filmben a łódzi zsidók olyan karikatúraként jelennek meg, amelyek a Julius Streicher-féle zsidóellenes újságba, a Stürmerbe illenének.” (Lanzmann-nak egyébként azóta is nagyon a bögyében van Wajda, 1991-ben lengyel kollégája Korczak című filmje ellen is hevesen kikelt.) A lengyelellenesség és az antiszemitizmus vádját az táplálta, hogy Wajda egyformán plasztikusan ábrázolta úgy a lengyel Borowiecki, mint a zsidó Welt cselekedeteinek negatív vetületeit is. Ugyanakkor azt sem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy Az ígéret földje összességében mégiscsak tükrözte a marxista történelemszemléletet, még akkor is, ha Wajda szemmel láthatóan a humanizmus, és nem a marxizmus oldaláról vizsgálja szereplőit és a múltat. A pártállami ideológusok tehát úgy döntöttek, hogy az opusz hivatalos értékelésében inkább a filmet, és nem a rendező személyét kell dicsérni, hiszen az állami ideológiának nem az alkotó, hanem az alkotás felelt meg jobban, ha nem is tökéletesen.
Az 1975-ös Lengyel Filmfesztiválon, melyet Gdyniában rendeztek, a Jerzy Hoffman vezette szakmai zsűri négy díjat ítélt Az ígéret földjének. Wajda alkotása kapta a legjobb filmnek járó Arany Oroszlánt, megosztva Jerzy Antczak Nappalok és éjszakák (1975) című romantikus történelmi drámájával, amely a rendszerváltás előtti időszakban a negyedik legsikeresebb hazai film volt Lengyelországban. Megosztott díjat kapott a Wajda-film egyik főszereplője, Wojciech Pszoniak is (a másik két díjazott: Roman Wilhelmi és Jerzy Bińczycki). Tadeusz Kosarewicz lett a legjobb díszlettervező, Wojciech Kilar pedig a kísérőzenéért vehetett át díjat. Lengyelország Az ígéret földjét küldte versenyfilmnek a IX. moszkvai filmfesztiválra, melyet 1975. július 10. és július 23. között rendeztek meg a Szovjetunió fővárosában. A nyugati filmes seregszemléken akkoriban jöttek divatba a harmadik világ alkotói – Cannes-ban is egy algériai film nyert, a Parázsló évek krónikája –, ezért természetesen a szovjet szervezők sem győzték hangsúlyozni, hogy Algériától Zambiáig több mint száz ország képviselteti magát Moszkvában. A költségekkel sem fukarkodtak, valamennyi ország népes szakmai delegációt küldhetett a rendezvényre. A magyar küldöttség tagja volt többek között Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Bacsó Péter, Kézdi-Kovács Zsolt, Kolonits Ilona, Illés György, Kende János, Bálint András, Csomós Mari, Sáfár Anikó, Váradi Hédi, Bánsági Ildikó, Apor Noémi, Lukács Sándor, Egri Márta, Kovács István és Szombathy Gyula. Versenyfilmjeink nem is maradtak elismerés nélkül. Fábri Zoltán Déry-adaptációja, a 141 perc a Befejezetlen mondatból különdíjat kapott, Kézdi-Kovács Zsolt alkotása, A locsolókocsi a gyermekfilmek versenyében kapott elismerő oklevelet, Kolonits Ilona Vietnam első békés napjait bemutató opuszának, az Eroicának pedig a rövidfilmek versenyében ítélték oda a nagydíjat.
A játékfilmek mezőnyéből meglepően sok alkotás eljutott a magyar mozikba, hogy csak a legismertebbeket említsem: Derszu Uzala (Akira Kuroszava, Szovjetunió), Mennyire szerettük egymást! (Ettore Scola, Olaszország), A föld ereje (Bernardo Arias, Peru), A színész és a vadak (Manole Marcus, Románia), A hanoi lány (Hai Ninh, Észak-Vietnam), A választ csak a szél ismeri (Alfred Vohrer, NSZK), Nem lesz olajháború (Souheil Ben-Barka, Marokkó), A piros alma (Tolomus Okejev, Szovjetunió), Homokvár (Jositaró Nomura, Japán), Uzsicei köztársaság (Zivorad „Zika” Mitrovic, Jugoszlávia), Xala (Ousmane Sembene, Szenegál). Az ígéret földje moszkvai bemutatóján Wajda mellett részt vett Daniel Olbrychski, Anna Nehrebecka és Bożena Dykiel is. A film nagy sikert aratott a közönség és a szakma körében, de voltak olyanok, akik úgy vélték, hogy a naturalista és erotikus jelenetekkel Wajda engedményeket tett a nyugati filmízlésnek. Az ígéret földje – Kuroszava és Scola opuszával megosztva – elnyerte a fődíjat, mindazonáltal a szovjet filmszínházakban cenzúrázott változatot mutattak be. Wajda alkotását 1976-ban a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díjára is jelölték, négy versenytársa Kuroszava Derszu Uzala (Szovjetunió), Miguel Littin Levelek Marusiából (Mexikó), Dino Risi A nő illata (Olaszország) és Kei Kumai Szandakan 8 (Japán) című filmje volt. Wajda erősen bízott Az ígéret földje amerikai sikerében, de be kellett látnia, hogy az Egyesült Államokba emigrált zsidók aligha akarnak őseikre ismerni a könyörtelen łódzi gyárosokban, és szívesebben származtatják magukat a Hegedűs a háztetőn rokonszenves tejesemberétől, Tevjétől. A hollywoodi sajtótájékoztató az antiszemitizmusról szóló parázs vitafórummá alakult át. Az Amerikai Filmakadémia aranyszobrát végül a Derszu Uzala kapta. 2015-ben a lengyel filmgyártás kezdetének 120. évfordulója alkalmából a Łódzi Filmművészeti Múzeum és a Łódzi Egyetem filmtörténeti és filmelméleti kara 279 vezető lengyel filmrendezőt, forgatókönyvírót, operatőrt, látványtervezőt, zeneszerzőt és producert kérdezett meg a legjobb külföldi és hazai filmről. A válaszadók szerint a lengyel filmtörténet legjobb alkotása Az ígéret földje, míg a külföldi filmek közül Federico Fellini Nyolc és fél című remekműve győzött. (Elismerve Wajda kitűnő alkotásának vitathatatlan érdemeit, a végeredményben szerintem nem lehetett mellékes tényező az sem, hogy a szavazást łódzi intézmények kezdeményezték. Érdekes véletlen egyébként, hogy a Nyolc és fél is fődíjat nyert egy moszkvai filmfesztiválon, egész pontosan 1963-ban.)
A tévésorozat, a rendezői változat és a folytatás
A film 1975-ös moziváltozata 179 perces. Három év múlva mutatták be a 204 perces tévéváltozatot (az első részt 1978. május 21-én sugározták), 2000-ben pedig a 138 perces, úgynevezett rendezői változatot. Természetesen nem három önálló filmről van szó, hanem az 1975-ös filmhez felvett anyag különböző alkotói szempontok szerinti felhasználásáról. A tévésorozat 24 perccel hosszabb, mint az eredeti film, míg a 2000-es változat 41 perccel rövidebb. Ez utóbbihoz a direktor felhasznált olyan képsorokat is, melyeket korábban csak a tévésorozatban láthattak a nézők, változtatott egyes jelenetek sorrendjén is, továbbá kihagyott két erotikus epizódot. Mint utólag elmondta, ma már le sem forgatná ezeket, mert nem látja őket dramaturgiailag feltétlenül szükségeseknek. 1974-ben viszont még minden lehetséges eszközzel harcolt a cenzúra ellen, a művészi szabadságért, és „csak azért is” keresztülvitte, hogy ezek a sikamlós képsorok bekerüljenek a hivatalos változatba. Az orosz cenzorokat mégsem tudta félrevezetni, mert a Szovjetunióban már az eredeti változatot is a szexjelenetek nélkül mutatták be. Magyarországon a film vágatlanul került a mozikba 1976. december 23-án, ám a rendezői változatot nálunk csak a televízió mutatta be. Az eredeti filmet monóban forgatták, a 2000-es verzió számára azonban a hangot digitálisan újrakeverték, és az új kópiához az eredeti ORWO nyersanyag helyett a sokkal jobb minőségű Kodakot használták. 1992 januárjában az egykori LEMP KB (Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága) tagja, Kasak elvtárs a Trybuna Ludu hasábjain arra szólította fel Wajdát, hogy a Łódzban tapasztalható egyre nagyobb társadalmi igazságtalanságok miatt forgassa le Az ígéret földje folytatását. Wajda vitriolos hangú levélben utasította vissza a provokatív felhívást, és keményen fogalmazva kioktatta Kasak elvtársat arról, hogy amíg szava volt a LEMP KB-ban, addig inkább az elvtársait kellett volna figyelmeztetnie arra, hogy a párt rablógazdálkodása katasztrófát fog okozni a nagy múltú łódzi textiliparban, ahelyett hogy a lengyel művészek (köztük Wajda!) cenzúrázásával lett volna elfoglalva.
Így látták ők
„Wajda a gyökereket kutatja. Az ígéret földjében nyoma sincs a legutóbbi Menyegző szimbólumokkal, allegóriákkal zsúfolt költői világának. Most Reymont nagyepikájának sodrába kerül. Szélesen hömpölyög a történet a múlt század végén Łódz városában, lengyel nemesek, zsidók, német gyárosok kavalkádjában. Forr, zsibong az egész város, hisztérikus sietségben élnek és halnak a feltörekvők és a kudarcokba belebukók, revolverek dörrennek, vér folyik a színházi páholyok díszes kárpitján. Fojtott szenvedélyek törnek elő, emberek rokkannak bele a textilgépek forgásába, fiatal lánygyermekek csábulnak el, pénztelen szép menyasszonyok maradnak pártában. A film egyik legerőteljesebb jelenete, naturalizmusában sokkírozó pillanata: a csábító és a bosszúálló együtt zuhan a gyár óriáskerekének karmai közé, ami a szó szoros értelmében megdarálja őket.”
(Székely Gabriella: „Öt világrész filmszemléje – Moszkva, 1975”. In: Filmvilág 1975/16, 1–5. o.)
„Hatalmas érdeklődés előzte meg Wajda új filmjének bemutatását. A lengyel rendező nem először nyúlt történelmi témához, és művészi módszerének jellegzetessége az is, hogy irodalmi anyagból született. Ezúttal a leghagyományosabb realizmus hangján szólalt meg, de filmje annyira dinamikus és lebilincselő, hogy hatása alól egy pillanatra sem szabadulhatott a néző. Az ígéret földje azok közé a ritka alkotások közé tartozik, amelyek a közönség szélesebb és speciális rétegei számára egyszerre tudnak élményt nyújtani. A kizárólag szórakozni vágyó néző számára hallatlan izgalmat jelent követni a pénzcsinálás pokoli, végletekig feszített kalandját. Ugyanakkor Wajda filmje azokat is magával ragadja, akiket a kelet-európai kapitalizáció története és speciális vonásai érdekelnek, vagy sorsukban még ma is érintenek. Wajda új filmjének sikerült a közérthetőség és a gondolati mélység igényeinek egyszerre megfelelnie.”
(Ember Marianne: „Moszkva 1975”. In: Filmkultúra 1975/5, 59–67. o.)
„Az aggodalmas várakozásra jócskán rácáfolva, a megvalósult film, legalábbis ami a szavakban summázható történést, a cselekményt illeti, valóban Reymont-adaptáció, a rendező ezúttal sem puszta ürügynek tekintette az irodalmi szöveget. A befejező jelenetsortól eltekintve szinte egyetlen lényeges epizód sincs benne, amelynek ne lenne alapja a regényben. Pedig ha valaki, mondjuk, tájékozottabb a filmvilág mai, múlékony divatjaiban, mint Reymont művészetében, az könnyen gyanakodhat egyes jeleneteknél – így a halálos gyűlölettel összekapaszkodó két embert, munkást és munkáltatót együtt felőrlő gép sokkírozó hatású látványánál vagy a łódzi újgazdagok orgiájának néhány pillanatánál – arra, hogy a rendező inkább az extremitásokat kedvelő korszellemnek hódolt, s nem a regényíró sugallatának engedelmeskedett. Valójában korántsem így áll a dolog, ezeknek a jeleneteknek pontos szövegfedezetük van, nem a fantázia túlzó ráadásai, hanem az átköltés organikus tartozékai.”
(Lakatos András: „Nosztalgia és indulat”. In: Filmkultúra 1976/6, 17–23. o.)
„Ha valaki a film tartalmi kivonatát ismerné meg, úgy hihetné, Karol maga az ördög. Férfiringyó, hazug és csaló, érdeke szerint, ő az, aki mindent és mindenkit cserbenhagy, szerelmet, barátot, magamagát is. A film záróképében ő nyittat tüzet a munkásokra. Csakhogy ez a Karol-Olbrychski már nem a kapitalizmus természetrajzának egyik illusztrálója. Ő Wajda »lengyele«. A képek nyelvén ábrázolt Karol nem azonos a tartalmi kivonat Luciferjével. Benne látható az elveszett szépség is. Benne felcsillan egy másik sors lehetősége. Őt az a nosztalgikusan gyengéd, halálra ítélt és méltóságos nemesi fészek, lágy természet avatja gyilkos létére áldozattá, mint annyi más Wajda-film annyi más Olbrychskiját. Nem, a rendező természetesen őt sem menti fel, nem búcsúztatja szomorú lemondással, mint az öregedő Visconti az európai történelem párducait. De érti és megérti. S megértteti, ránk bízva, megadjuk neki vagy megtagadjuk tőle a bocsánatot.”
(Máriássy Judit: „Wajda ítélete”. In: Film, Színház, Muzsika 1977/1, 10–11. o.)
Az ígéret földje (Ziemia obiecana, 1927) – lengyel némafilm. Władysław Reymont azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Mieczyslaw Krawicz és Joseph Galewski. Operatőr: Zbigniew Gniazdowski és Leonard Zawisławski. Rendező: Aleksander Hertz és Zbigniew Gniazdowski. Főszereplők: Kazimierz Junosza-Stepowski (Karol Borowiecki), Antoni Rozanski (Adam Borowiecki, Karol apja), Wladyslaw Grabowski (Moryc Welt), Jadwiga Smosarska (Anka Kurowska), Stanisław Gruszczyński (Maks Baum), Ludwik Solski (Hermann Bucholz), Joseph Śliwicki (Zucker), Maria Gorczyńska (Lucy Zuckerowa).
Az ígéret földje (Ziemia obiecana, 1975) – lengyel filmdráma. Władysław Reymont azonos című regényéből a forgatókönyvet írta: Andrzej Wajda. Operatőr: Witold Sobociński, Edward Kłosiński és Wacław Dybowski. Zene: Wojciech Kilar. Díszlet: Tadeusz Kosarewicz, Maria Osiecka-Kuminek és Maciej Putowski. Jelmez: Danuta Kowner és Barbara Ptak. Vágó: Halina Prugar és Zofia Dwornik. Rendező: Andrzej Wajda. Főszereplők: Daniel Olbrychski (Karol Borowiecki), Wojciech Pszoniak (Moryc Welt), Andrzej Seweryn (Maks Baum), Anna Nehrebecka (Anka), Tadeusz Białoszczyński (Karol apja), Andrzej Szalawski (Herman Buchholz), Jadwiga Andrzejewska (Buchholzowa), Franciszek Pieczka (Müller), Bożena Dykiel (Mada Müller), Danuta Wodyńska (Müllerowa), Zbigniew Zapasiewicz (Kessler), Jerzy Nowak (Zucker), Kalina Jędrusik (Lucy Zuckerowa), Piotr Fronczewski (Horn), Jerzy Zelnik (Stein), Andrzej Łapicki (Trawiński).
[A fenti filmismertető megírásához a következő értékes forrásmunkákat is felhasználtam: Andrzej Wajda: A film és más hívságok. Éles Márta fordítása. Budapest, 2002, Osiris. Adam Michnik: „Wajda és kora”. In: Magyar Lettre International 2001. ősz; továbbá Filmkultúra 1974/4, 1975/1 és 1981/5, Filmvilág 1976/7.]
FILMBOOK – Minden, ami FILM. Szigorúan csak 18 éven felülieknek!
