Egyre frusztráltabban nézem az X-faktor adásait. Szaglik a pénztől. Professzionális kiállítású műsort látok, amely - a színpadtechnikától a műsorvezetőn át a zsűritagok összetételéig - szinte minden részletében tökéletes, csak épp az egész értelmét nem találom.
Hogy a pénzbehajtáson kívül mi végre is a program? Kit is keresnek a nézők és a zsűritagok? Mert ha a tehetséget, akkor miért kell hétről hétre végighallgatni az ötvenedik évén már túljutott, önmagát még mindig kereső rockert, a popsztár szerény képességű fiát vagy az operettszínház már jó ideje felfedezett, sőt alkalmazott ifjú bonvivánját? Mivel magyarázható a jelenlétük? Mivel indokolható a maradásuk?
Értem én, hogy beszavazzák őket. Szombattól szombatig, reggeltől hajnalig dőlnek az emelt díjas hívások. (Egyszer él a magyar.) Csak azt nem, hogy mit jutalmaznak hívásaikkal, a kocsikkal, a wellneshétvégével felbiztatott nézők. A célt ugyanis jótékony homály fedi. A kérdésre adott hivatalos válasz, hogy az X-faktort kell kutatni a versenyzőkben. Ami, ugye, bármi lehet. Vagy akármi. Valami vagy semmi. Ezért aztán számonkérhetetlen.
Nem kell tehetségesnek, utolérhetetlennek lenni, még csak jónak sem, elég, ha bennük van az X-faktor. Ha átjönnek a médián. Ha nincs önálló üzenetük, amit feszítő vágyuk lenne közreadni. Ellenben alkalmasak bárminek a közvetítésére.
Modern korunk tipikus kellékei az X-faktor-bébik. A használati célú celebpalánták. A semmi követei. Nem csoda, hogy közülük még a kiválasztottak is csak elvétve tudnak megkapaszkodni a való világban. Eredeti üzenet, küldetés nélkül erre nem is lesz esélyük.
Borókai Gábor – hetivalasz.hu
