Természetesen idehaza is megtekinthető mind a két „alkotás”, A Pierre Woodman-sztori is – januárban négy alkalommal legalább -, A szikék szépe is. A kérdés csak az, hogy igazán büszkék lehetünk-e rájuk.
Az elsőt Kovács M. András és Szajki Péter rendezte, a másodikat a Família Kft-ből ismert ikerpár egyike, Spáh Dávid. (Testvére, Károly a produkció hat operatőrének egyike volt.) Lehet, hogy kishitűnek tartanak, de én erősen kételkedem benne, hogy az egyre provinciálisabbnak tűnő hazai mozgóképipart a magasba röpíti ez a két amerikásan magyar kísérlet. Sőt, ha megköveznek miatta, akkor is megjósolom, aligha lesz e munkák rendezőiből az Emmy-díj, vagy pláne az Oscar várományosa. De hazai filmszemlék szép reménysége sem. A készségesen – mondhatni: eszeveszett alázattal – teljesített bérmunka ugyanis ritkán jut el a rangos megmérettetésekig. Ha pedig olyan ügyetlenül hozzák össze őket, mint a mi pályakezdő filmeseink, talán sohasem.
Vannak, akik azt állítják, már a témaválasztáskor eldől az efféle amerikai-magyar közös munkák sorsa. Hiszen mire számíthat a vén, konzervatív Európában és a velejéig álszent Egyesült Államokban az, aki hatvan-hatvan percre a pornófilmipar, illetve a szilikonos szépségsebészet világába merészkedik? – mondják. Szerintem azonban e kényes területeken is tető alá hozható egy-egy érdekes, szociális mondandója miatt is figyelemreméltó dokumentumfilm, ha ötletgazdag, gyakorlott szakemberek fognak hozzá. Kovács M. András, Szajki Péter és Spáh Dávid évek óta sok mindennel próbálkozik, Kovács M. és Szajki forgatókönyvet ír, operatőrködik, producerkedik is, játékfilmes ujjgyakorlataikról olykor himnuszokat zengenek a kor- és pályatársaik. De még nem szakemberek.
Dokumentumfilmesként sehol nem jegyzik őket. (Szajki Pétert első játékfilmje, az Intim fejlövés után Jarmusch ígéretes követőjeként emlegetik.) A szétforgácsolt hazai filmszakmában nem is igen volt hol és kitől elsajátítaniuk a műfaj alapszabályait, a forgatás erkölcsi s szakmai előfeltételeit. Fölöttük, mögöttük nem őrködik egy a Balázs Béla Stúdióhoz hasonló, (viszonylag) szabad szakmai szervezet, a dokumentumfilm nagymesterei katedrát nemigen kapnak, a fiatalok, szegények, gyakran csak a saját orruk után mehetnek. Vagy: mások vezetik őket, az orruknál fogva. Ezt a módszert alkalmazhatták a megrendelők Pierre Woodman kétes értékű sikertörténetének a rögzítésekor is, a sok pénz és szenvedés árán átszabott nők szépségversenyén is. Azt rendezték filmmé ifjú honfitársaink, amit az HBO követelt tőlük, se többet, se kevesebbet.
A friss hús vásárát A Pierre Woodman sztori cím alatt, és a szilikonos portékával folytatott kereskedelmet A szikék szépe című produkció ürügyén. Hogy a filmjeikben megjelenő árucikk ezúttal ember is „valahol”, gondolkodó s érző lény netalán, úgy tűnik, csak elvétve jutott a rendezők eszébe. Nekik a kereskedőre kellett összpontosítaniuk, ezt kapták feladatként, ezért azután csak és kizárólag rájuk fókuszáltak. Pierre Woodmanra, akit barátai és üzlettársai „a felnőtt filmek koronázatlan királyának” titulálnak, valamint a szikékkel konstruált szépségek versenyét szervező vállalkozókra (?), trénerekre (?), akik a pornóiparnál is busásabb haszonnal kecsegtető üzletág vámszedői. A lélek, ész és ötlet nélkül ledarált munka meghozta gyümölcsét: mindegyik film elképesztően unalmas lett.
Lapos, a sok hatalmas kebel árnyékában, erőtlen és fakó, miközben a központi figurák szinte szünet nélkül az élet vad színeiről és fantasztikus erejéről szövegelnek. Egy olyan sekélyes és szürke figura szerepeltetésével, persze, mint amilyen a háromezer pornó-szűzlány beavatásával büszkélkedő Pierre Woodman, még Fellini sem tudott volna izgalmas filmet összehozni, nemhogy az amerikai megbízatástól bénultan ügyködő első és másodfilmeseink. Ha mind a Kovács M. – Szajki páros, mind Spáh Dávid kicsivel több figyelmet szentel a pornóficsúr által megcastingolt, vagy szépségsebészek által átoperált lányoknak, ha jó kérdésekkel kutatnak a miértjeik és a hogyanjaik után (hogy miért nem tartják semmire önmagukat, hogyan veszítették el az önérzetüket), mind a pornóiparról, mind a szépségsebészetről érdekesebb filmet tudtak volna tető alá hozni. Akkor talán a szociográfiai hozadéka miatt is számon lehetne tartani a munkájukat, hiszen bárki kiolvashatná belőlük, hogy milyen a megtévesztett, a gyökértelen mai magyar ifjúság.
Arra azonban a csiklandós téma ellenére is álmosító s vontatott kétszer hatvan perc is alkalmas, hogy ráébredjünk, miféle terep Magyarország azoknak az emberkereskedőknek, akiknek szülőföldjükön már nem igazán jók az üzleti lehetőségeik. Itt meg, Európa keleti végein tárt karokkal fogadják őket, sőt, reklámozzák is az üzletágukat.
A negyvenhat éves Pierre Woodman-nek, akinek az életműve hatvan pornófilm ezernél több szex-jelenet-, és ezerötszáz pornófotó-beállítás, az a munkamódszere, hogy szállodai szobájába „castingra” invitálja azokat a szemrevaló leányokat, akiket még semmilyen módon nem foglalkoztatott a pornóipar. Azaz: „friss hús” valamennyi. A casting tájékozódó beszélgetéssel kezdődik, vetkőzéssel, majd helyzetgyakorlatokkal folytatódik. E gyakorlatok kitalálója, irányítója s főszereplője maga Pierre Woodman, aki pártfogoltjai s alkalmazottai szerint ellenállhatatlan vonzerővel rendelkezik. Az HBO meg, valahányszor műsorára tűzi a magyarok által összehozott Pierre Woodman-filmet, „Pierre castingol” szöveggel ajánlja nézőinek. Meg is kérdezi tőlük: Benned is van pornósztár?
Lőcsei Gabriella, mno.hu