Ahogy Gene Kelly táncol és énekel az esőben, miközben az esernyőjével hadonászik és ugrál a pocsolyák között, egyike a mozitörténet legismertebb és legtöbbet idézett, át- és újraértelmezett képeinek. Bár a színész karrierje nem tartott túl sokáig, igen fényes volt: a negyvenes-ötvenes években Kelly egyike volt az álomgyár legfontosabb és legismertebb személyiségeinek, arról nem is beszélve, hogy sikerült közel hoznia a balett műfaján alapuló, látványelemekkel teletűzdelt muzikel műfaját a mozinézők szélesebb köreihez.
|
|
| A filmtörténeti esernyővel |
Kelly Pittsburgh-ben született, és eleinte sportkarrierről álmodozott. Miután rá kellett ébrednie, hogy különösebben egyik sportágban sem tehetséges, a tánc mellett kötelezte el magát – az utólagos indoklás szerint azért is, mert így lehetősége nyílt arra, hogy lányokkal ismerkedjen. Édesanyja egyébként már nyolcévesen beíratta a tánciskolába, annak ellenére hogy hősünk ekkor még arról álmodozott, hogy bézbólsztár lesz.
Erre az időszakra nem emlékezett vissza örömmel, ahogy később elmesélte, többször is összetűzésbe került a szomszéd gyerekekkel, amiért a különórái miatt gúnyolták. Tizenöt éves koráig nem is volt hajlandó folytatni a leckéket, de akkor a már említett okok is szerepet játszhattak abban, hogy végül mégiscsak elkötelezte magát a táncolás mellett.
Kelly tanulmányai a nagy gazdasági válságot megelőző időkre estek – újságírást kezdett tanulni –, és ebből fakadóan kénytelen volt a tanulás rovására mindenféle munkákat elvállalni. Többek között táncversenyekre jelentkezett a bátyjával, és lokálokban is fellépett. Később folytatta a tanulást, ezúttal a közgazdaságtant választotta, de továbbra is kénytelen volt kenyérkereset után nézni – volt kőművessegéd, csapos és persze időnként táncórákat is adott.
A diploma megszerzése után sem fordult könnyebbre az élete, továbbra is a tánc maradt a legfőbb menedék számára a kudarcok elől. Az egyetemi évei alatt ellátogatott a színészmesterséggel kapcsolatos kurzusokra, már akkoriban elhivatottságot érzett a színészet iránt. Ezzel párhuzamosan a családja saját táncstúdiót nyitott, ami később a Gene Kelly Studio of Dance nevet viselte, ugyanakkor maga Kelly egyre kevésbé törődött a családi érdekekkel, a saját útját szerette volna járni.
New York felé vette az irányt, és koreográfusi karrierről álmodozott. A város eleinte nem kényeztette el a fiatal színészt, aki egészen 1939-ig sokadrangú szerepekre volt kárhoztatva, amikor is lehetőséget kapott arra, hogy szerepeljen William Saroyan amerikai író egyik művének színpadi adaptációjában (Time Time of Your Life, magyarul Így múlik el az életünk). A következő szerep már a Pal Joey (Fickós Joey) című muzikelben találta meg, amely hatalmas sikert hozott számára – a filmváltozatban Frank Sinatra és Kim Novak tűnt fel.
Első filmszerepe A nekem és kedvesemnek című mozihoz kötődik, ebben Judy Garland oldalán volt látható 1942-ben. Ettől kezdve jöttek a sikerek. Olyan sztárokkal szerepelt együtt, mint Rita Hayworth vagy Frank Sinatra, akivel duettet is énekelt. Könnyed játékmodora és férfias táncstílusa az 1940–50-es évek egyik legnépszerűbb sztárjává, egy nemzedék bálványává avatta. Először 1945-ben a Horgonyokat fel című muzikelben nyújtott alakításáért jelölték Oscar-díjra; ez a film azért is emlékezetes, mert szerepelt benne egy olyan rajzfilmbetét, amelyben Kelly Jerry egérrel táncol (a jelenet csillagászati összegbe, 150 ezer dollárba került).
A sztár az ötvenes években ért a csúcsra. 1951-ben ő volt a főszereplője a műfajt forradalmasító Egy amerikai Párizsban című filmmuzikelnek. A George Gershwin zenéjére készült alkotásban a végletekig mellőzték a beszédet, a táncjelenetek nemcsak betétek voltak, hanem egységet alkottak a cselekménnyel. A Vincente Minnelli rendezte film, amelynek csúcspontja egy több mint negyedórás balett volt, hat Oscar-díjat kapott, maga Kelly tiszteletbeli Oscart vehetett át. Egy évvel később készült az Ének az esőben, minden idők egyik, ha nem a legsikeresebb zenés filmje, amelynek címadó dala ma már önálló életet él. Kelly Debbie Reynolds partnereként a főszerep mellett a társrendezést is jegyezte.
Az út innen már csak lefelé vihetett. A színész Angliába utazott, ahol olyan filmet forgatott, amely teljesen mellőzte a beszédet és az éneket, a történetet csak a tánc és a pantomim eszközeivel mesélte el. A Felhívás táncra hűvös fogadtatásra talált, ráadásul Kelly adócsalás gyanújába is keveredett. 1953-ban tért vissza Amerikába, de a filmmuzikel műfajának ekkor már kezdett bealkonyulni. A nézők átpártoltak a televízióhoz, Kelly filmjei egyre kevesebbet hoztak a konyhára, és az MGM stúdió tizenöt év után felbontotta szerződését.
Ezután televíziós és független produkciókban szerepelt. Rendezett is, ezen a téren legsikeresebb próbálkozása az 1969-ben készült, három Oscar-díjjal jutalmazott Hello Dolly volt. A hetvenes években narrátora volt az Ez a szórakoztatás című tévésorozatnak. Ennek egyik epizódjában Fred Astaire-rel ismét táncra perdült, duettjük sokakban ébresztett nosztalgiát a zenés film fénykora iránt.
1980-ban a fiatal Olivia Newton-John partnere volt a mérsékelt sikerű Xanadu című filmben. A tánctól a későbbiekben sem búcsúzott, és bár már nem lépett fel, 1993-ban Madonnának adott tanácsokat turnéja táncjeleneteihez.
Kelly fél évszázados pályafutása során 55 filmben szerepelt. Férfias lendülettel előadott sportos, atletikus táncstílust alakított ki, spontán mozdulatait klasszikus balettelemekkel kombinálta. Vadonatújat hozott az amerikai filmmuzikelbe, ellenpontozva a divatos, könnyed, csillogó táncszámokat; a kor másik táncos férfisztárjától, Fred Astaire-től eltérően ő nem a táncteremben, frakkban-klakkban, hanem a „járda ördögeként”, felgyűrt ingujjban táncolt.
1996. február 2-án Beverly Hills-i otthonában halt meg többszöri agyvérzést követően. „Akárhányszor esni fog, mindig rá fogok gondolni” – búcsúzott tőle leghíresebb filmjére utalva Liza Minelli.
mno.hu – thy