Mi az az új szikra, érdekesség, újdonság, amivel becsábítanak minket a moziba századjára is, hogy megnézzünk még egy olyan filmet, amilyet már számtalanszor láttunk? A válasz nagyon egyszerű: semmit. A formula egyszerűen annyira elhasznált már (a mozgókép születése óta jelen van), hogy szinte képtelenség újdonságot, meglepő dolgot felmutatni. Ez teljes mértékben igaz a tárgyalt filmre is. Aki látta már a fent felsorolt filmeket, az semmin sem fog meglepődni. Van itt párhuzamosan fejlődő magánélet-szál, felemelkedés, korai évek, „maffiózóskodás”, öldöklés, sok vér, egyszerűen minden, ami egy ilyen filmhez kellhet. Azonban ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy az Iceman ne lenne jó, sőt. Ariel Vromen rendezőnő ugyanis nem is kíván forradalmasítani, pusztán egy tökéletes filmre törekszik a saját műfaján belül, még akkor is, ha az már sokszor lerágott csont. És bár ez sokszor, sok mindenkinek nem sikerül, itt azonban mégis működik.
A film alatt egyszer sem unatkoztam, hiába a már előre látható fordulatok, kiszámítható végkifejlet, megszokott stilisztikai elemek. Pusztán élveztem azt, amit már annyiszor élveztem életem során. Az alkotás iskolapéldája annak a rendezői gondolkodásnak, miszerint nem mindig van szükség forradalmasításra, újdonságra ahhoz, hogy egy film jó legyen (Bosszúállók, Viharsziget). Elég a lehetőségeinket, a műfaji elemeket tökéletesre járatni. Ha ez nem is minden esetben sikerül az Iceman esetében, a legtöbbször azért mégis betalál Vromen.
A színészgárda egyszerűen fenomenális, Wynona Ryder rég volt ilyen elbűvölő, melegséget árasztó jelenség a vásznon, és igen, akármennyire is hihetetlen, Chris Evans és David Schwimmer tényleg benne vannak a moziban. Színészi játékuk, és elsősorban eltorzításuk annyira meglepően hiteles, hogy nekem is csak a vége felé sikerült rádöbbennem, kiket is néztem mindvégig. Michael Shannon pedig mindenféle tekintetben a mű fénypontja, ezzel számomra végleg beírta magát az A-listás színészek közé, mindezt úgy, hogy közben kb. ugyanazt nyújtja, mint amit eddig is nyújtott pályafutása során (leginkább a Boardwalk Empire-ben). Csöndes, szikár, kemény, egyszerűen kifogástalanul, bámulatosan tökéletes, igazi „jégember”.
A mozi képi világa is nagyon meggyőző, illik a film tónusához a kissé kiszívott, barnás színvilág, valamint nagyon tetszett a fényképezésmód is, mely a múlt képeit sokszor nagyon realistán, „belehelyezősen” ábrázolta. Emellett a filmzene is nagyon hangsúlyos, felemelő végig a játékidő alatt, és meg kell mondjam, nekem talán a kedvenc elemem is az egész műből. Talán itt érezhetünk némi (hangsúlyozom: némi) újdonságot is, ilyen zenét ugyanis még nem nagyon hallottunk maffiafilmben.
A film hibái között talán Ray Liottát említeném, aki már kicsit kezd belefáradni szokásos szerepébe (a fáradtság látszott rajta a velencei sajtótájékoztató után/alatt is), valamint a film egésze alatt halványan érezhető egyfajta sietség, Vromen nem mindig engedi, hogy a cselekmények jobban, mélyebben kibontakozzanak, a film meglepően rövid (98 perc). De ezek nem olyan erős hibák, hogy bármit is levonjanak az Iceman értékeiből, így is a pozitív felé dől el a mérleg. Mindenképpen megéri megnézni/várni rá, egy újabb kiváló maffiafilmet sorolhatunk a nagy kedvencek mellé (vagy ha nem is melléjük, de mögöttük szorosan ott lohol ez a film is).
írta: anthony711 – egy filmfesztiválon látta.
filmbuzi